A cím G.B. Shaw egyik leveléből származik, amelyben így ír a híres brit zeneszerző-karmester, Ethel Smyth (1858-1944) egyik operájának bemutatójáról: „amikor a zeneszerzőt kihívták a pódiumra, a közönség megdöbbent, hogy mindezt a hatalmas hangzavart egy nő csinálta”.  Magának a zeneszerzőnőnek pedig ezt írta: „Az Ön zenéje gyógyított ki mindörökre abból a téveszméből, hogy asszonyok nem tudják elvégezni a férfiak munkáját a művészetekben."

Tudnak-e a nők zenét szerezni? - Figaro

Néha úgy látom, mi nők mintha egy lapáttal még rá is tennénk a nőkről alkotott negatív sztereotípiákra.  Nagyon szeretem Borbás Marcsit. Ahogy ő eszik, azzal az életszeretettel, derűvel, azt tanítani kéne. Még a juhsajtot is megkívántam, pedig valójában ki nem állhatom. A 4 szellem című műsorában egyik alkalommal a női agyról beszélgettek. Marcsi el is mondta, hogy kollegái - hallva a témát - kijelentették: Nem lesz hosszú. Persze lehetett húzni-nyúzni, amennyire a műsoridőbe belefért. Minőségre nézve viszont hihetetlenül hígra főtt az anyag, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy a meghívott három nő kiválóan ráerősített arra a közkeletű elképzelésre, miszerint a nő butább, mint a férfi. A három hölgy közül kettő jól titkolta, hogy sokkal okosabb, mint amilyennek mutatja magát, egyikőjük csacska, másikójuk macska volt. A harmadik meghívott viszont az okos nő minőségében ült a körben, a dolog szépséghibája, hogy az összes résztvevő között ő beszélt a legostobább dolgokat. Hogy valamennyire elviselhető legyen, meghívtak egy férfit is vendégnek, egy  agykutatót, aki aztán végül kitűnő stílusban eleget tett a műsor címének, mármint hogy „szellem”. A sajnálatos mindebben az, hogy rengeteg pengeeszű nő él és dolgozik. Ritkán jutnak abba a helyzetbe, hogy megmutassák magukat. Eleve lépéshátrányba kerülnek, ha családjuk van, hiszen idejük és energiájuk egy részét nem a kutatásukra, a munkájukra, az alkotásukra fordítják. Mindez azonban nem a női agyat minősíti le, ez társadalmi, szociológiai kérdés.

Valójában soha nem kelett nőként megvédeni magamat. Vagy talán észre sem vettem a bántást. Ha valaki szellemi képességeimet kétségbe vonta, csak mosolyogni tudtam, és mivel nem foglalkoztam vele, nem éreztem át a probléma súlyát. Azóta is mindig nevetnem kell, mit mondott még évekkel ezelőtt egy kedves presbiterünk. Történt majd tizenhárom éve, hogy felkértek egy konferencia előadójának. Ez volt életem első ilyen jellegű fellépése, nagyon készültem, nagyon igyekeztem. A konferenciát Bábolnán tartották, én akkor már mindennapos várandósként nem maradtam végig az alkalmon. Hazamentünk, délutáni alvásra lefektettem kislányom. Egyszer csak betoppant K. Mihály bácsi egy nagy virágcsokorral, s más ajándékokkal. Hogy ezt küldik a szervezők köszönetül a közreműködésért. Mihály bácsi odaadta, aztán azt mondja: „Nagyon jó volt tiszteletes asszony az előadás. Lehet, hogy a tiszteletes úr írta, de azért jó volt.”

Mondom, nevetni szoktam ilyenkor, nagyot, gurgulázva. Azért csak elment a kedvem legutóbb a vigyorgástól. Talán az idő, az öregedés hozza, hogy az ember érzékenyebb lesz? Az történt ugyanis, hogy meghívtak legutóbb egy beszélgetésre, afféle szerzői estre a helyi ismeretterjesztő társaság nyugdíjas hölgyei. Ütős csapat, jó hangulatban telt az este, olvastam, kicsit könnyeztünk, sokat nevettünk, jól beszélgettünk. Már vettük a terem előtt kabátunkat, amikor megjelent a társaság irodájának igazgatója, egy fiatal férfi. A hölgykoszorú vezetőnője lelkendezve mutatott be. „Ugye milyen nagyszerű”, mondta az idős hölgy, „képzelje, négy gyereke van, és mégis ír. Egy csomó szép dolgot. Ott van a sok gyerek, és mégis tud írni.” Erre az igazgató elmenőfélben azt válaszolta: „Vagy talán pont azért.” Mondhatnánk azt, hogy interpretáció kérdése, mit is akart kifejezni a fiatalember. Csakhogy nem számoljuk hozzá a metakommunikációt, ami leszűkítette az értelmezési lehetőségeket. Ennek alapján csupán négy szó segítségével a következőket sikerült kifejeznie: „A sokgyerekes anyák otthon ülnek. Az otthonülő anyák mihasznák. Malmoznak a kezükkel, nincs mit csináljanak. Az otthonülő anyáknak rengeteg idejük van arra, hogy különböző ostobaságokkal foglalkozzanak. Ez például ír. Nyilván dilettáns, mert mi más is lehetne. Gondolom szerelmes történeteket gyárt halomba. Otthonülő sokgyerekes irodalom. Női irodalom.”

Hazafelé battyogva kicsit forgattam magamban a dolgot. Nem megbántottság volt ez, sokkal inkább a felismerés döbbenete. Ugyanis most tisztázódott számomra (ami késik nem múlik, ugye így életem felén már túljutva), hogy van az előítéletes kommunikációnak egy ilyen nehezen kivédhető, alattomos fajtája. Ami félszavakkal fejezi ki magát. Amivel vitatkozni nem könnyű. Az ember udvariasságból mosolyog. Közben persze megvan a véleménye arról, aki mondja. A helyzet kegyetlen agressziót is szülhet, hiszen ott van az a bizonytalanság, az a megfoghatatlanság, ami miatt éppenséggel kivédhetetlen a sértés. És ezen az estén megértettem, miért érzik ma is szükségét nők a feminizmusnak.

Kanyarodjunk vissza a 4 szellem című beszélgetésre! Az utolsó kérdések között szerepelt, vannak-e női zeneszerzők. Azóta olvastam a belinkelt cikket, ami bizonyítja, hogy nemcsak voltak és vannak, hanem tudnak is zenét szerezni. Az izgalmas az, hogy behunyt szemmel nem tudja megmondani a hallgató, nő vagy férfi egy adott zenemű alkotója. Meggyőződésem, hogy egy „vakszöveg”, azaz szerző megjelölése nélküli szöveg esetében ugyanígy nem szabadna kiderülni, vajon nő vagy férfi írta. A szellem ugyanis érdekes módon elég egyforma, az agy már közel sem az. Mert ha igaz az, hogy a nők igenis tudnak zenét szerezni, miért nincsenek mégsem női zeneszerzők? Miért nincs ugyanannyi, mint férfi? És erre most ne történelmi adatokat hozzunk, ma már koedukált a konzervatórium, aki akar, elérheti, hogy zeneszerzést tanuljon. Mégsem látom itt a nagy neves zeneszerzőnőket. Azt hiszem a kérdés nem csak az, tud-e a nő zenét szerezni, hanem az is, akar-e?  Valahol itt vannak a nagy eltérések. Mire érzünk indíttatást magunkban? Mi érdekel bennünket?

Mindennek ellenére soha egy percig nem éreztem úgy, hogy inkább lennék férfi. Örülök, hogy nő vagyok. Jó nőnek lenni. Nem tartom felháborítónak a mindennapi zsidó imádságot, ami különbözik, attól függően férfi, vagy nő fordul-e Teremtőjéhez. „Áldott vagy, örökkévaló Istenünk, a világ királya, hogy nem teremtettél nőnek” – mondja a férfi. „Áldott vagy, hogy akaratod szerint teremtettél”, mondja a nő. Ezzel éppen azt a szelídséget, azt a teremtésbe való beágyazottságot teszi nyilvánvalóvá, ami miatt olyan igazi nő. Kell-e versenyezni a férfival, és egyáltalán, szeretnénk-e férfiak lenni? Persze hogy nem. Ezért köszönjük, hogy ilyenek vagyunk. 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások