A jelenlegi és leendő szülők egyetértenek abban, hogy minél idősebb egy gyermek annál több anyagi terhet jelent majd számukra. De mennyit is költünk a gyerekre havonta? A kutatás szerint: Csecsemőkorban 24.721 forintot, Bölcsődéskorban 27.644 forintot, Óvodáskorban 30.093 forintot, Általános iskolás korban 36.970 forintot, Középiskolában 48.734 forintot, Egyetemista/főiskolás korban 90.163 forintot. Ezek alapján egy gyerek felnevelésének költsége a felsőoktatási tanulmányok végéig átlagosan 13-15 millió forint.

13-15 millió a gyerek, mire felnő. Vagy több - Dívány

Ezelőtt tizennégy évvel már írtam e címmel egy cikket. Most újraolvastam, és megállapítottam, hogy egy szóismétlést leszámítva felvállalható ma is. A történelem ez esetben nem ismétli önmagát, egész egyszerűen újra és újra felmerül a kérdés, mennyit költenek szüleik a gyerekeikre, összességében mennyiben áll egy gyerek. Ami a számokat illeti, az a bizonyos 13-15 millás tizennégy év óta egy jelentősen megnövekedett összeg. Emlékszem, több mint egy évtizede még százezres összegekről volt szó. 15 millió? Valószínűleg ennél még sokkal több egy gyerek, mire felnő. Sokkal, sokkal több.

Egyáltalán, melyik őrült írogatja össze naponta, hogy mennyit költött a gyerekére? Hogyan választja szét az étkezésre fordított költségeket a szülők és a gyerekek által elfogyasztottra? A Generali biztosító még kalkulátort is készített, hogy a kíváncsi szülők kiszámíthassák, mibe kerül a kölök. Átlagos számítások szintén rendelkezésre állnak, havonta korosztályonként mennyi pénz folyik ki az ablakon az utódokra. Kiszámoltam: ha beleillünk ebbe az átlagba, havonta 159.644,- forint csak a gyerekekre adatik ki. Valószínűleg mi átlagon alulinak számítunk, mert adó-, nyugdíjjárulék, gépkocsi, a felnőtt családtagok szükségleteire már nem igen jutna. Bár, hozzáteszem, bizonyos költségek több gyerek esetén minimalizálódnak, míg az is igaz: cipőre és más fogyó ruházati eszközökre többet költünk, s így az áfa többszörösét fizetjük a kisebb családok áfa-adózásához képest.

Második gyermekem megszületése után féltem egy következő várandósságtól. Pedig kívántam, de ott volt a szorongás, mit is fog mondani apukám. „Aki kettőnél több gyereket vállal, az nem normális.” Nem egyszer, nem kétszer elmondta ezt nekünk. Bizonyára nem is voltam normális, amiért többet kívántam. Az ember bizonyos mértékig őrült, aki nem számolgat, nem mérlegeli anyagi hasznait, nem tépelődik a karrierjének alakulásán. Bolond voltam. Az is maradtam. Bolondok voltunk, amikor egy többségében gyermekellenes, és gyerekvállalás-ellenes társadalomban fittyet hánytunk az általános felfogásnak. Mert hát honnan is van az embernek 160 ezer forintja havonta a gyerekeire? Nem tudom. Van. Ha nem 160, akkor kevesebb vagy több, szükség szerint. Mert az Úr Isten mindig megadta, ami kellett. Persze, ez irtó nagy bolondság, és ezen őrültség miatt előre is elnézést kérek.

A „mennyibe kerül a gyerek” kérdés felvetése önmagában gyermekellenes. Amikor kalkulálunk a gyerekre szánt költségeket illetően, kimondatlan is kifejezzük azt, hogy a magunkra szánt összegek maguktól értetődőek, a gyerekre szántak mindezen túl, vagy mindezek felett vannak. Plusz, terven felüli költségek. Vannak ugyanakkor olyan pénzügyi kérdések, amik ezzel szemben tabunak számítanak, mert generációs ellentéteket éleznének. Megkérdezhetnénk például, miért van az, hogy a kormányok a rendszerváltás óta rendre kijátszották a nyugdíjas-adut, míg a gyest vagy tíz éve ugyanazon a szinten tartják. Jelenleg 26.000 forint körül. Megkérdezhetnénk, mennyit fordítunk személyesen, vagy akár államilag azokra a lelki betegségekre, illetve a lelki okokra visszavezethető testi bajokra, amik mind a magánynak és a szeretetlenségnek köszönhetőek? Menyit költünk szociális otthonokra, ellátatlan idősek ápolására, életmentő műtétekre ott, ahol el kellene engedni öregjeinket? A sor folytatható lenne, hisz ez is mind közgazdaság, csak éppen kevésbé merik nyíltan felvállalni a nyomában keletkező felháborodott tiltakozást.

De maradjunk a közgazdaságnál. Joggal feltehető a kérdés, arányban áll-e az input érték az output értékkel? És miféle járulékos, alternatív költségei vannak egy gyereknevelésnek, amik akár forintértékben nem is számolhatóak? Vázoljuk fel a legpesszimistább eshetőséget. Az édesanya nem megy vissza dolgozni. A család jövedelme ezáltal megcsappan. Cseperedik a gyerek és eszik. Sőt, bizonyos termékeket kikövetel magának, mert Hello Kittyt/Pókembert ábrázol a csomagolás. Jönnek a különböző ajándékozások, eszméletlen kiadásokkal. Aztán az iskola. A tankönyvek, írószerek, iskolai étkezés mellett fizetni kell a különórákért, zenetanulásért, sportért, nyelvórákért. Közben időnként bokán felül furulyáz a nadrág, ha nem kap valakitől az ember jó kinőttet, persze, hogy irány az üzlet. „Hová nő a lábad, édeském?”, sóhajt majd édesanya, mert a tavalyi bakancs már nyomja a megnyúlt lábujjakat. Versenydíjak, vizsgadíjak, iskolaváltás, autósiskola. Ráfordított költségek és haszon hogyan aránylik a végén egymáshoz?

Jó, bevallom, én a legpesszimistább elképzelés szerinti anyuka vagyok. Kis idővel azután, amikor először e címen írtam egy cikket (ami ugye, a szóismétlésen kívül vállalható), szóval akkoriban nálunk járt egy olasz származású üzletember. Ültünk a konyhában, ölemben kisfiam, akkoriban alig volt egy éves. Az üzletember ekkor egy elképesztő állásajánlatot tett. Havi százhatvan ezer forintot ajánlott volna, akkor, amikor a gyesem volt tizenhatezer forint.  Én pedig mosolyogva azt feleltem, nincs szükségem gondolkodási időre, mert képtelen lennék itt hagyni a kisfiamat és kislányomat. Nekik még szükségük van rám. Az üzletember elkerekedett szemmel meredt rám, s ez a pillantása percről percre váltott át elképedésből csodálatba. Meghatottan elmondta, hogy ő még ilyent nem hallott. Ő azt hitte, ma már a nők csak a karrierjükre és a pénzre gondolnak. Mint egy madonnára, úgy nézett rám. Pedig nem voltam madonna, ma sem vagyok az. Semmi egyéb nem voltam, vagyok, mint egy ösztöneire hallgató nő. Az akkor ölemben mocorgó kisfiú mára tinédzser lett. Évfolyamának egyik legtehetségesebb tanulója a megyében, matekból rendre dobogós, de a történelem éppúgy szenvedélyesen érdekli, mint a kémia és a fizika, vagy az irodalom. Egészséges lelkű gyerek, aki sokat gondolkodik, az érzelmeit ki tudja fejezni, sok barátja van, szelíd és melegszívű, kifejlett igazságérzete időnként szomorúvá teszi, de alapjában véve tökéletesen kiegyensúlyozott, jó kedélyű gyerek. Jó néhányszor eljátszom a gondolattal, vajon ilyen lenne-e ő, ha elmegyek dolgozni, és nem marad idő arra a rengeteg beszélgetésre, közös sétára, közös munkálkodásra, ami neki megadatott. Soha nem matekoztam vele, viszont megválaszoltam kérdéseit. Soha nem treníroztam különböző szellemi feladatokra, de megöleltem, ha kívánta. Persze, tudjuk: van, ami megfizethető, s van, amihez még a Visa-kártya sem elég.

Különös gondolat az életet a bevétel-kiadás oszlopszámai szerint értékelni. Két oszlop, olykor nagyon szomorú az eredmény. Csakhogy abban a pillanatban, amikor a bevétel, kiadás mind pénzösszegben kifejezhető, értelmetlenné válik az élet. Ha azt kérdezzük, a gyerek mennyibe kerül, azt sugallom, hogy a ráfordított összeget másra is költhettem volna. 15 millió, ez egy jól körülhatárolható összeg. Mindenki meg tudja mondani, mit lehet venni ennyi pénzből. Egy házat, egy traktort, egy nagyon menő terepjárót. A mi életszínvonalunkból elvett összeg. Mert ha elosztjuk, el lehetett volna költeni wellness-hétvégékre, síelésre és világutazásra. Ez a fajta egoizmus és hedonizmus nem áll messze a ma uralkodó közgazdasági irányzatoktól sem. Patikamérlegen kimérik, mennyit fordítottak egy bizonyos feladatra, egy bizonyos célra. A járulékos haszon többnyire nem csak mérhetetlen, de nem is érdekes. A munkavállalók szintén ezen a patikamérlegen mérik le, megéri-e az, amit dolgoznak. Fényévnyi távolságra van ez a protestáns kapitalizmus etikájától. Amelyet nem a pénz szeretete, nem a hasznosság határozott meg, hanem a hivatástudat és az aszkézis, vagy mondhatnánk puritanizmus. Azaz, a lemondani tudás és áldozatvállalás lelkülete. Ami nem csak a kapitalizmus felvirágozásához vezetett, de ami a család jólétét is biztosítja. Áldozatvállalás, mert nem méricskélem, mennyit adtam. Az adás öröm. Mindezért cserébe lelki javakat kapok, Istentől éppúgy, mint itt a földön szeretteimtől. Családom éppúgy szükségletem, mint az étel, amit megeszek, a levegő, amit beszívok. A gyermekek ugyanis rám bízattak, legfőbb hivatásaim egyike, hogy tisztességben felneveljem őket. Max Weber ezt megértené. De hogy a mai közgondolkodás mit szólna mindehhez? 

Valójában nem is érdekel. Ez már saját bolondságom történetei közé tartozik. A szeretet egoizmusának történetébe. Hogy jó együtt lenni, és jó örülni egymásnak. Ehhez már a Visa-kártya is kevés.

Hozzászólások