Még kevésbé ismeretes, miért hagyták el a hunok távoli hazájukat. Egy szarvasra vadásztak, meséli Jordanes, keresztül a Meotisz mocsártengerén, míg egyszerre Szkítia tartományában találták magukat, a Földközi-tengertől északra eső sztyeppei területen. Ezekben a legendákban természetesen már egyetlen hun-kutató sem hisz.”

A népvándorlások kora: Kétlábon járó bestiák – Spiegel

A hunokról ír a német Spiegel magazin. A számtalan tárgyi tévedést is tartalmazó cikk itt-ott homályosan hun-kutatókról beszél, noha szemérmesen titkolja nevüket. Azt megtudjuk, hogy ezen tudósok már rég túl vannak a dajkameséken. Kiderül a cikkből, hogy a korabeli krónikások rasszista megbélyegzéssel illeték ezt a régi népet, vadságukat és bestialitásukat hangsúlyozva. A másik oldalon, azaz a hunok részéről ugyanakkor nincs írásos emlék, merthogy a hunok „analfabéták” voltak. Minden idézett dehonesztáló leírás után kiderül, hogy a régészet ezeket nemhogy bizonyította volna, inkább sokszor az ellenkezője derült ki. A hunok nem hasogatták fel a gyerekeik arcát, és az sem igaz, hogy kizárólag nyers húst ettek, merthogy éppen rézüstjeik lettek a kultúrájuk egyik jellemző régészeti jelévé. A hunokról a cikkben kiderül, hogy talán akár még germánok is lehetnek, a lényeg, hogy mindenféle elegy-belegy vad népek. Attila neve is germán, és a magyarok türkök. Annyi azonban bizonyos, hogy senki nem tud semmit a hunok eredetéről. És az is, hogy a legendákban már senki nem hisz, mert azok ostoba mesék.

Igen, tudjuk, a történelmi emlékezet ostobaság azokhoz a korabeli írott – és nem szóbeli! – feljegyzésekhez képest, amiknek minden szaváról kiderül, hogy cáfolhatóak... 

Nem csodálkozom azon, hogy a német kollegina nem említi azokat a kutatásokat, amelyek egészen Kínáig próbálják felkutatni a hunok történetét. Azon sem csodálkozom, hogy nem említi a hun-magyar rokonság eredetmítoszát. Nem csodálkozom, hogy nem jelöli meg azokat a német riporterek által is felkutatott szibériai területeket, ahol a mai napig egymásról mit sem tudó népek megdöbbentően közös kulturális, történelmi emlékezetéről lehet számtalan bizonyítékot gyűjteni. A szkíta-történet kapcsolódási pontjait, a hun rokonságot, a csodaszarvas szimbólumát. A nyugati történetírás egy része a mai napig kizárólag az írásbeli dokumentumokban hisz. Ezeket aztán gyúrogatja, újraértelmezi sokadik tanulmányban, sokadik könyvben. Kicsit belezavar ebbe, hogy a régészet időnként mást mutat, de elegánsan elegyíti az adatokat, s lám, egy tollvonás, s Burebista – akinek birodalma a Duna-Deltától Szlovákiáig ért (sic!) - egy nagyság Attilával.

Hogyan is fejezhetnénk ki ezen "objektivitás" mellett saját hagyományainkat? A történelmi emlékezet metafizikáját? Felfedezel ott a távoli Szibériában egy-egy tekintetet, egy-egy arcot, amelyikről azt mondod, ezt az embert, ezeket a vonásokat én ismerem! Az alföldi pásztorember szeme, kiugró pofacsontja, osztálytársad ős-keleti arca ugyanaz, mint ott, Ázsiában. Nincs abban valami titokzatosan komoly erő, hogy évszázadokon keresztül ugyanabban a formában él egy mítosz ezer kilométeres távolságokon keresztül is? Nem kellene időnként megfontolni, hogy írásbeliség ide vagy oda, az örökített szó titka mögött talán több van egyszerű mesénél?

A húsvéti szünetünk arra ment, hogy igyekeztünk megtanulni Aranytól a Rege a csodaszarvasról című balladát az én kicsi, kilencéves fiammal. A feladatot – még hogyha némileg lerövidítve áll is a könyvben – túlzottnak tartottam. Az én kis feketerigóm is így látta, ezért a tanulás nagy része abból állt, hogy hajkurásztam őt. „Most már gyere! Ha nem fogod tudni a verset, neked lesz rossz.” Volt úgy, hogy este nyolc után, „tessék most már elkezdeni tanulni”-kifakadásomra a gyermek a négy fokos hidegbe kirohant, és fél órán keresztül egy pólóban bujkált a templomkert vadregényes rengetegében, csakhogy ne kelljen magolnia.  Aztán mégis megtanulta. Sőt, nemcsak hogy megtanulta, hanem élvezi is. Felmondta órán, megdicsérték.

Arról szól a rege - arról az ősről, ős szülőről - , akinek a nevét viseli. Félelmetes ez az örökség, különösen, ha belenéz az ember ebbe a fekete szempárba, a fekete haj, egészséges bőrszín és lágy vonások között ebbe a csillogó mélységbe. Mintha incselkedő szarvasünő tükröződne ott, nem is egy: párosan a két csillagszemben. Mert van valami ebben a kisfiúban, ami megmagyarázhatatlanul több a szocializációnál, az eltanulásnál, az utánzásnál. Néplélek. Talán ez a legkifejezőbb szó erre. Amikor jövünk hazafelé az iskolából, s ő morogva panaszolja, hogy megszidták, mert ő a Hej, Dunáról fúj a szélt úgy énekelte, falusiasan. „De hát mit csináljon egy városon felnőtt falusi gyerek?”, kiált fel ott az utca közepén, a négysávos út mellett, s alig bírom visszatartani a nevetésemet, mert hát a tények szerint ő ízig-vérig városi gyerek. De nem annak tartja magát! Ez egy lényeges önmeghatározás. Mert, hogy is szeret énekelni? Pontosan úgy, ahogy a régiek. Osztályában egyedüliként legjobban a népzenét szereti, s ezt nem is szégyelli kijelenteni. Amikor aztán megcsendül vékony fiú hangocskája, mintha a régi pásztorembereket hallaná vissza az ember.

„Szóla Magyar: hej! ki tudja
Merre van a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé —
Anyám, anyám, meghalsz belé!”

Vannak irodalmi elemek, amiket meg lehet tanulni. Mi, mi csoda, mire szolgál, miért van ott. Nagyfiam közli velem, hogy ez ballada, még akkor is, ha nem szomorú a vége. És hogy a Csaba-trilógiából való. Ezeket mind meg lehet tanulni. Csakhogy a balladát érezni, balladásan szólni, ráérezni a lényegére – ezt már nem lehet tanítani, nem lehet bemagolni. Ez már az ős-tudások része. Amikor Arany János Magyar/Magor szájába adja ezeket a fájdalmas sorokat: „Kerek az ég mindenfelé – Anyám, anyám, meghalsz belé!” tudja mit jelent elszakadni. Tudja, mit jelent anyát, s hazát egyként szeretni. Tudja mit jelent a férfihűség, ami olthatatlan kötelékkel fűz az édesanyához. Amikor pedig kisfiam rádöbben a szavak értelmére, s a szavakon túl a mondat jelentőségére, s könnyes szemmel gyűri le magában a borzadályt, mert ragaszkodása éppen annyira forró, mint az ős-Magoré, az ős-Hunoré, Arany Jánosé – ekkor már több van benne a szavaló kisdiáknál. Az ősi tudás, valami múlhatatlan történelmi emlékezet hangja szól belőle.

 

A középső kép a Szántó Piroska terve alapján készült Cantata profana című megdöbbentő szépségű gobelin. A tekintélyes méretű alkotás (200×400cm) a szombathelyi Bartók Béla Zeneiskola aulájában látható. Nemcsak a zene és a képzőművészet találkozik itt, hanem a pedagógia is, hiszen a növendékek minden nap elmehetnek a remekmű mellett, része életünknek. 

 

Hozzászólások