Újra és újra vannak emberek, akik a szokáson túlra merészkednek. Ennek lehetünk tanúi az idei Pünkösdön is.Lélek és hitvallás - A Szombathelyi Református Gyülekezet honlapja
Hiszel-e a Szentlélekben? – megmondom ki vagy. Mert a Szentháromság személyei közül a Szentlélek az, aki a legmegfoghatatlanabb, a legkevésbé értelmezhető a nem-hívő, a nem-keresztyén, az ateista, a szekularizált-közönyös, a félig-hívő, az Igét átértelmező számára. Van, aki csak Istenben hisz, a maga elképzelései szerint. Mondjuk, mint Einstein, egy végső princípiumként, egy univerzális Felsőbb Lényként tiszteli. Van, aki Jézusban hisz, de csak annyira, amennyire hisz a csodákban és tanításokban, de a feltámadás tanát nem akarja elfogadni. Felsorolni nem tudjuk, hányféle vallásos meggyőződés létezik a keresztyén teológiák határmezsgyéin. Ám a Szentlélek csak hit által érthető meg, sőt, csak akkor mutatja meg magát az embernek, ha nyitott az Ő látására az ember.
A Szentlélek az, akiről a legkevesebbet beszélünk, pedig itt van közöttünk. Igaz, nehéz tetten érni. Mint a nap sugarát, megfogni nem lehet, de látjuk fényét és érezzük melegét. Áldó hatásait sem lehet objektíven lemérni, csupán a következményekben. A Lélek gyümölcsei által.
Akinek a szó a mestersége, az hamar megtanulja, hogy matériája, a szó és a szöveg, a nyelv és annak elemei csak bizonyos mértékig uralhatóak. A szöveg itt is, ott is önállósítja magát. Nem azzá válik, aminek terveztük. Hol másfelé kanyarodik el, hol éppenséggel bejön valami, ami szinte idegen az alkotó számára. Előbukkan valahonnan egy szép kép, egy jól sikerült szójáték, egy különös párbeszéd, ami önállósítja magát. A jó próza többnyire akkor lesz igazán élő, ha az ábrázolt szereplők függetlenítik magukat alkotójuktól. Még a 80-as években jelent meg, akkoriban olvastam a kitűnő holland író, Cees Nooteboom Dal a látszatról és a valóságról című regényét, amiben a történet egyik szála egy regény megírása. A másik maga a főhős által írt regény. A kitalált szereplők azonban az író minden igyekezete ellenére öntörvényűen járják a maguk útját, míg összekeveredik minden, valóság és fikció.
Amikor ír az ember, talán még nem is szembesül azzal a furcsa érzéssel, hogy ez már több, mintha önmagából érkezett volna. Az ámulat, ami sokszor akár a döbbenetig hullámzik, akkor fogja el az írót, amikor egy kis idő után újraolvassa saját szövegét. Kell egy kis leülepedés, kell egy kis szünet, s akkor óhatatlanul elidegenedik az ember a saját művétől. Akkor kérdez rá, ki is írta ezt? Ki vezette a tollát? Ki sugallta a képeket, a fordulatokat, a szavak rendjét? Ha rosszul sikerült a mű, akkor kérdezheti meg azt: mi hiányzik belőle, miért nem lett élő? De ha jól sikerült, akkor felmerül a kérdés, vajon honnan jött az, ami már több és nagyobb nálamnál? Bizonyára vannak, akik önnön nagyszerűségüknek és tehetségüknek tudják be, ha egy szöveg jól sikerült. Bizonyára vannak olyanok, akik nem is kételkednek abban, hogy minden az ő saját művük. Lelkük rajta! Mint ahogy lelkem rajta, hogy a Lélek az, aki megeleveníti a nyelvet, és megeleveníti a szavakat.
Már régen vallom ezt, de ritkán adódik alkalom, hogy elmondjam: nem hiszek a magától kipattant ihletben. Az ihletett szavakban annál inkább, csakhogy azoknak eredőjük van: maga a Szentlélek. Ez persze bolondság sokak számára. Vagy fél éve meghívtak egy jó hangulatú szerzői estre. Felolvastam, aztán beszélgettünk. Ekkor tette fel az egyik hölgy a kérdést, hogy mi is adja számomra az ihletet? Akadozva, és dadogva beszéltem arról, amit az imént is leírtam. Hogy egyszerre felújong az ember, amikor szembesül azzal, hogy valamit sikerült jól eltalálni, felbukkan egy különleges képzettársítás, vagy éppen egy meghitt pillanat, ami még magát a szerzőt is megríkatja. Ez az, ami már rajtam kívül áll. És én biztos vagyok benne, hogy a Szentlélek ott van velem, amikor jót írok. Elmondtam ezt ott, az esten, mire a kérdező hölgy így válaszolt: „Gyopárka, nem kell szerénykednie. Egészen biztosan a tehetségének köszönheti.” Egészen biztosan nem. A tehetség olyan, mint egy élettelen madár. Lélek kell bele, hogy szárnyaljon. S akkor megmozdul körös-körül minden, mert mindent megelevenít a máskor holt szó.
Hozzászólások