Békés Márton: Saját kultúránk méltó hordozója, borítók közé szorított emblematikus megtestesítője, vagyis a könyv az, amely a legjobban mutatja, hogy hol állunk kulturális értelemben. Nemcsak tartalmában, hanem küllemében, a vele való bánásban és a körülötte űzött kultuszban is pontosan felfedezhető mindaz, ami kultúránkat éppen jellemzi.
Egymáshoz kapcsolódó apró események apró ostobaságoknak tűnnek. Aztán évek múltán, amikor visszatekint az ember, felismerhetően megmutatják a Gondviselés útját. Nincs epizód, mert minden szépen egyfelé vezet. Ma tisztán látom azt az utat, ami megmutatta, hogy munkámban az értéket tiszteljem, és kerüljem a gyors, olcsó sikert, a silányt és köznapit.
A héten két könyvem is megjelent. Hosszú éveken keresztül írt regényem, A konokok1, valamint novelláskötetem, Istenhegyi fogadó2 címmel. A konokok, amely református történet. Sok évszázaddal ezelőtt élt embereknek állít emléket, többségük neve ott áll ma is anyakönyvek megbarnult, töredezett lapjain. Hűség és emberi méltóság. Születés és halál. Életszeretet és a halál elfogadása a feltámadás reménységében, az igazi adventi várakozásban. Szenvedélyek: szeretet, szerelem és gyűlölség. Bölcsesség és alázat. Emberi gyarlóságok, bűn. Vezeklés és megbocsátás. A szeretet elnéző és megbocsátó ereje. – Ezek érdekeltek, amikor az én hőseimnek a világát felépítettem, s aztán hagytam, hadd éljék életüket. Ők pedig igyekeztek helyt állni a maguk helyén, afféle konok tartással, ami megtartotta a mi dunántúli reformátusságunkat évszázadokon keresztül. Közben szerettek és gyűlöltek, gyarlók voltak, emberek. Egyszerre pedig hősökké váltak. Életük példává nőtt. Legendává, ha úgy tetszik.
Az utóbbi napokban alig mertem belenézni a két kötetbe. Úgy voltam vele, mint a diák, aki vizsga előtt áll, s azt állítja, már semmit nem tud. Szorongva gondoltam az esetleges elírásokra, hibákra. Közben a magam naiv módján próbáltam megfelelni a kihívásoknak, végül mégsem voltam elégedett az eredménnyel. Ám vannak, akik már most elolvasták a kisebbik könyvet, a novellákat. Véleményük nem csak boldoggá tesz, hiszen éppen arról vallanak, hogy élmény volt olvasni, s ez talán a legfontosabb, amit egy író elérhet. Ugyanakkor a számos visszajelzés úgy nyitja meg olvasóimat is, hogy újabb emberi kincsek mutatkoznak meg. Az értő ész és értő szív nagyszerű megnyilatkozásai ezek.
Az olvasás az igazi próba. Álljon most itt egy rövid részlet kissé töredékesen A konokok című regényből. (A konokok. A hősök kora Magyar Napló Kiadó, 2013.)
„A nap delelőn járt, a közeli búzatáblákból a hűsre mentek az emberek, Erdős Jánosék is letelepedtek. Judit sietve érkezett, a többi asszony előtt, ebéddel megrakott kosarakkal málházta fel az egyik kancát. Nekiláttak enni, az asszony leült a férje mellé és csendesen figyelte a kis társaságot. Pongrácz Istók Zsuzska mellett ült és hevesen csapta a szelet a lánynak. Időnként a fülébe súgott valamit, mire a lányka arca lángba borult és égő szemét lesütötte a földre. János egy darabig nézte őket, majd összeakadt tekintete Juditéval.
- Bánod a fiatalságodat, én emberem? – kérdezte mosolyogva, halkan az asszony és kezét észrevétlenül a férje karjára fonta.
- Te talán nem? - kérdezte vissza János és elgondolkozva a távolba nézett.
- Én nem. Szeretnék szép öregséget megérni.
János megrázta a fejét.
- Úgy érzem, ugyanaz vagyok, mint siheder koromban. A vágyaim alig változtak.
- Ugyan, ezt nem hiszem. Még soha nem voltál olyan boldog, mint most. - Judit arcán szétáradt a belső mosolygás és ledőlt a fűbe. János tudta, hogy valójában magáról beszél, a maga boldogságáról. János nem tudta, mi a boldogság. Talán az előző éjszaka, amikor felesége mámor testére ráillesztette a gyöngyös nyakéket? Most csupán fáradtságot és gondterheltséget érzett. Meg azt a kínzó bogarat a fejében, amely mindig újabb terv felé hajtotta, űzte.
Judit visszaindult a pihenő után, az aratók még ejtőztek egy kicsit az árnyékban, majd újra munkához láttak. Alig telt el egy óra, több gyerek lóhalálában futott a falu felől.
- Gyújtogatnak! A katonák gyújtogatnak!
Lélekszakadva hagyta ott mindenki a földeket.
- A kaszákat, emberek, a kaszákat hozzátok! – kiabálta túl János a hirtelen támadt hangzavart. Lehetetlenség volt kivenni a gyerekekből, hogy valójában mi történt, mert egyszerre kérdezték őket többfelől, s közben rohantak az embermagasságig felporzó homokban. Amint közeledtek a faluhoz, látták a füstöt, érezték a csípős szagát és egyre több falubelit láttak más irányból a tűz felé futni.
A fiatalabb férfiak értek legelőbb a faluba, a legényei mellett minden erejét összeszedve ott volt Erdős János. Keményen tartotta a kaszát, hogy lecsapjon vele, ha kell. Mire az égő Kérék Ádám-féle öreg kunyhóhoz értek, a maroknyi zsoldos, aki betört a faluba, inkább csak ijedtnek látszott, mint fenyegetőnek. Kaszával, kapával felfegyverkezett férfiak állták őket körül mindenhonnan, a kasza hegye az oldalukban, hogy muskétájukat ne tudják újra tölteni. Az égő házat már nem lehetett megmenteni, óriási dübörgéssel omlott be a teteje. Az asszonyok a szomszédos épületeket locsolták most, nehogy átterjedjen a tűz azokra is. János látta, hogy ott hajladozik közöttük Judit, nyoma sem látszott most rajta a minapi gyengeségnek.
A zsoldosok németek voltak, nem értették a feléjük zúduló szitokáradatot. Ürményi Tamás értekezett velük, de előhívták Erdős Jánost is, hogy segítsen szólni hozzájuk. Kiderült, hogy ezek a katonák nem ugyanazok voltak, mint a legutóbbi fosztogatók. Ezek hallomásból tudták, hová kell menni, kit kell keresni, s mivel Kérék Ádám nem akart semmit sem adni nekik, felgyújtották a házát.
- Nem kapunk zsoldot, már mióta - panaszolta az egyik német. – Mi mást tehetnénk, mint hogy megkeressük maguknak az élelmet? Engedélyünk van rá - tette még hozzá fontoskodva.
János keveset tudott németül, de Ürményi prédikátor szavait időnként megtoldotta néhány káromkodással, amiket hamar megtanult annak idején az erődben, így adott nyomatékot a prédikátor amúgy kemény, elutasító szavainak.
- Maga talán a lelkész itt? – kérdezte az egyetlen tiszt.
Ürményi láthatóan zavarba jött, majd igennel válaszolt.
- Tudni akarom a nevét!
A prédikátor segélykérően Jánosra nézett, aki hevesen magyarul közbeszólt.
- Vöröstói Pál. Így hívják.
- Eretnekek? – kérdezte a tiszt.
- Helvét hitvallásúak vagyunk – felelte Ürményi.
Közben lángot kapott a csűr és jó néhány férfi odarohant az oltáshoz. A zsoldosok kihasználták a helyzetet, fellökték a prédikátort és az egyik kardjával kis híján Erdős János nyakát szegte. De az előre tartotta kaszáját és megvédte magát. A férfi segítségére többen odasiettek, a zsoldosok lovai ijedten nyerítettek a zűrzavarban és a tiszt a levegőbe lőtt.
- Figyelmeztesse a tömeget! – üvöltötte Ürményinek. – Ha csak egyikőnknek is egy haja szála meggörbül, a császár a semmivel teszi egyenlővé ezt a sárfészket!
A prédikátor kiabált, ahogy tudott, a zsoldosok pedig gyors vágtával megszöktek a feldühödött tömeg gyűrűjéből.
Estig tartott az oltás, de amikor a nép lassan hazaindult volna, megszólalt Ürményi Tamás. Ő is kivette a részét a vödrök hordásából, s hallgatagon tette azt, amit a többiek, de most mindenkihez eljutott a hangja, ahogy belekezdett a zsoltárba.
Pörölj, Uram, pörlőimmel,
Harcolj én ellenségimmel,
Te paizsodat ragadd elő,
Én segedelmemre állj elő,
Dárdádat nyújtsd ki kezeddel,
Ellenségimet kergesd el,
Mondjad ezt az én lelkemnek:
Tégedet én megsegítlek.
Szégyenítsd meg, Uram, őket,
Kik kergetik életemet,
És azkik reám fenekednek,
Nagy szégyennel hátratérjenek.
Mint az szél az könnyű polyvát,
Széjjel szórja az föld porát,
Így az nagy Isten angyala
Őket széllel futamtassa.
Az emberek kezében megállt az ásó, a vödör és ki ahogy bírta, fújta a zsoltárt. Különös pillanat volt ez. Az est lassan leszállt, az üszkös gerendák csípős füstszaga minden orrot betöltött, de a lemenő nap még úgy árasztotta el narancsos, arany színét a romokon, mintha palota lenne, színarany palota.
Az asszonyok aztán hazaterelték gyermekeiket, Ürményi Tamás is küldte András fiát, aki úgy kivette a részét az oltásból, mint egy felnőtt. Most holtfáradt volt, mégsem akart visszamenni anyjával és a kicsikkel. Ürményi megsimogatta tüskésre vágott haját, végigsimította kormos arcát és lágyan hazautasította a fiút.
A férfiak Ürményivel bementek a templomba, az a néhány öregasszony, aki minden este begyűlt áhítatra a templomba, megszeppenve gubbasztott helyén. A prédikátor imádkozott, hálát adott a szabadulásért. De amint elhallgatott, néhány konok férfihang megtörte az áhítatos csendet.
- Nem leszünk német senkiháziak ribanca!
- Megölünk mindenkit, aki csak ide merészeli tenni a lábát!
- Mindenünk odalesz az adóba! Koldusbotra jutunk, a gyerekeink éhen vesznek!
Ürményi prédikátor lehajtott fejjel hallgatott. Erdős János pedig érezni vélte orrában azt a több száz ember verejtékétől terhes, puskaportól izgató szagú levegőt, ami a harcokat szokta megelőzni. Felállt, s az emberek elcsöndesedtek.
- Igazatok van, mindannyiótoknak igaza van. Csakhogy be kell lássuk, mi kevesen vagyunk ahhoz, hogy egész regementekkel álljunk szembe. Egyet azért tehetünk, míg bírjuk, s míg bujdosóvá nem tesznek bennünket is, mint sok szerencsétlen társamat.
Erre újabb hangzavar támadt, a földönfutó-létnek még a gondolata is elviselhetetlennek tűnt a családos férfiak számára. János legényeinek eközben arcizmuk sem rándult, ők már lélekben megjárták a bujdosók útját, amikor elbocsátották őket Komáromból.
- Na és mi az, amit tehetünk, ha már olyan okos vagy? – kérdezte Kérék Ádám, aki a boszorkány-ügy óta még inkább neheztelt Erdős Jánosra.
János várt, tekintete elárulta, hogy tudja a választ, csak az emberek figyelmét akarja felcsigázni, s valóban lassanként minden szempár rá szegeződött.
- Az óvatosság. Az óvatosság a legfontosabb és legfőbb.
Kérék Ádám gúnyosan felnevetett.
- Ez aztán a bölcsesség!
- A lényege abban áll – folytatta János háborítatlanul -, hogy ne érjen bennünket készületlenül egy-egy ilyen betörés. Sőt, mondhatnám, egy súlyosabb sem. Már régóta zavarral gondolok arra, hogy mit teszünk, ha egész regementek vonulnak keresztül Etén. Akkor nem állhatunk ki kaszával, kapával, hogy megvédjük a mieinket. Bécsi utamon jó néhány emberrel beszéltem, akik világlátottak, tájékozottak. Mindenki azt jósolta, hogy a török háborúság ideje még nagy veszedelmet tartogat itt a számunkra. Ezért azt jóvallom emberek: szervezzünk erős, valamirevaló férfiemberekből lovas csapatot, akik figyelik a falu körüli mozgásokat, s kellő időben össze tudják kürtölni a népet, hogy ha kell, hát akár el tudjunk menekülni.
- Mint a bejövetelünkkor – bólintott Tompa Péter.
- Pontosan úgy! Csakhogy most előnyünk lesz, hisz mi jobban ismerjük a helyet, mint az ellenség. Aztán ennél is tovább kell gondolkodnunk. Rejtekhelyeket kell készítenünk, hogy az asszonyok és gyerekek a vész esetén elbújhassanak. De gondolnunk sem szabad a házak menedékére. Még a templomra sem. Ez már egy vihart is alig bír ki.
- A vermek! Oda kell menekíteni őket! A vermekbe! - kiáltott fel Gyüszi Gergely.
- Én is amondó volnék – bólintott János. – Ezek a feladatok most előbbrevalók minden másnál. Még az aratásnál is.
- Könnyen szól a kegyelmes úr – szólt Kocsi János -, kegyelmednél van elég kéz, hogy ellássa a munkát, de mi nem tehetjük ezt meg. Aztán meg nem mindegy, hogy a német vág le, vagy az éhségben pusztulunk el? Ha nem aratunk, mivé legyünk?
- Össze kell dolgoznunk, emberek. Akik ott voltak a falu megszállásakor, tudják, hogyan győztük minden munkánkat. Közösen, egymás földjén, hogy ki-ki mihamarabb végezzen és még a templom, aztán a házak is elkészüljenek a hideg beállta előtt. Most is így kell ennek lennie.
- Ezt már nem lehet, Erdős János – szólt közbe újra Kérék Ádám. – Más idők járnak. Te még mindig álmodozó vagy, mint suttyó korodban.
- Ez nem az én saját álmom, Ádám! – emelte fel a hangját János. – Ha én akarom, meg tudom védeni a sajátjaimat, Isten segedelmével. Aki nem érzi a szükségét ennek a dolognak, saját bőrén fogja megtapasztalni a kárt.
- És most mit tettetek? – kiáltott fel Kérék Ádám indulatosan. – Hagytátok porig égni apám házát! Ahelyett, hogy oltottatok volna, mindenki csak állt és tárgyalt.
- Jöhetett volna még rosszabbul. Tudom, tudom, hogy éppen az apád házát érték, de tudd meg, amikor a vitézek hada végigmegy egy falun, nem ilyen pusztulás van, pusztul ott minden, minden.
János elkomorult. Eszébe jutottak a képek, amiket a portyáin látott. A földig rombolt falvak a Csallóközben, a kormos, felismerhetetlenségig koszos és a bánatba belefásult népek. A síró gyermekek, akik éheztek, mindenütt az üszkös romok, hamuvá égett termés, állati hullák úton-útfélen. János leült és hagyta, hogy most beszéljenek mások. Rövid vita után a férfiak megegyeztek abban, hogy követik Erdős gazda javaslatait, s felkérik, hogy mint vitéz ember, álljon élére az előkészületeknek. A férfi egy fejbólintással jelezte, hogy elvállalja.
- Én csak azt kérdezem a tiszteletes úrtól – állt fel félénken Szi Marci, - mondja már meg nekünk, mikor lesz vége a mi szenvedéseinknek! Mert amikor idejöttünk túl a Dunáról, a török adója elől, meg a szegénység elől menekültünk. Most meg még több adót kell fizetnünk, mint apáinknak valaha is. Aztán meg újra a török a nyakunkon. Azon fel meg a német is. Mondja már meg nekünk, miért ver minket ennyire az Isten?
Ürményi lassan állt fel, s mielőtt szólt volna, körbenézett a férfiakon, arca szigorú és elgondolkodó volt.
- Azt kérditek, mi az oka a hányattatásaitoknak? Azt kérditek, meddig kell még szenvednetek? Azt kérditek, miért ver az Isten? Nézzetek magatokba, keresztyén férfiak és mondjátok meg előbb, mit láttok ott? Lelki tisztaságot, fehéren fénylő lelkiismeretet, bűntől mentes életet? Odaadjátok-e magatokat minden napon az Úr Istennek, hogy élteteket fogadja kegyelmébe? Istenes, keresztyéni életetekkel bizonyítjátok-e a Hozzá való tartozásotokat? Tartózkodtok-e a világ hívságaitól, ami mind a kárhozat felé vezető út egy-egy köve? Így van-e? Ezt látjátok-e? Nem! Nem! Nem! Akkor, amikor felépítettétek a semmiből ezt a templomot, akkor még tudtátok, mivel tartoztok Isteneteknek. Mára mivé lettetek? A testeteknek élők, romlásba, pusztulásba igyekvők. A kegyességeteket úgy veszitek fel, mint a vasárnapi ünneplőtöket. Az imádság, a naponkénti imádság nélkül a bűn elhatalmasodik rajtatok. És nemcsak rajtatok. Mindannyiunkon. Az egész országon. Atyáink bűne, a tulajdon bűneink gonosz bűze csalogatja ide a pogány török keselyűt. Romlásunk okai egyedül és kizárólag mi magunk vagyunk, akik nem tisztítjuk meg magunkat bűneinktől Krisztus vére által. Azt kérdezitek, meddig tart még a szenvedésünk? Én azt mondom, addig, amíg a kevés igaz keresztyén példája a tisztulás felé nem vezet mindenkit ebben az országban. Ti magatok járjatok elől, hogy a métely gyermekeiteket már ne mérgezhesse. Látlak-e benneteket talám a reggeli, vagy esti könyörgések alkalmával a templomban? Néhány matróna téved csupán be, mintegy véletlenül. Imádkoztok-e otthon, a házaitokban? Én azt látom inkább, hogy éppen a család fői feledkeznek meg ebbéli kötelességükről, hogy együtt könyörögjenek a háznépükkel. Engedtek-e a világ kísértéseinek, vagy elzárkóztok előle, hogy ne tegyen kárt bennetek? Én azt látom, hogy örömmel, vidáman engedtek a kísértéseknek. A nagy dobzódások közepette a részegség, a tánc, a tivornyázás, az istentelen énekek elveszik eszeteket. Nem átallotok ünnepnapokon sem efféle lakomákat csapni. Még a halott felett is olyan tort ültök, hogy az özvegy is kacag és vedel. Vagy kiűztétek-e magatok közül a tisztátalanokat? Az olyanokat, akik nem átallják káromlásaikkal Istent átkozni és az ördögnek tulajdonítani a hatalmat? Az olyanokat, akik bűnös módon megsértik az emberi és isteni törvényeket? A paráznákat, tolvajokat és egyéb, fertelmes bűnösöket? Ha képesek vagytok önmagatokat megtisztítva, minden napon a szent élet gyakorlásával élni, akkor eltávozhat nemzetségeitek felől ez a kárhozat. De ha nem…
Döbbent csend honolt a templomban jó néhány percig. Tálos György inkább csak önmagának szánt szavai zökkentették ki az embereket a gondolataikból.
- Ezt még nem mondta nekünk soha senki. Bűnösök lehetünk-e valamiért, amit nem tudunk?
Újra zsibongás támadt és innen-onnan olyan hangok hallatszottak, mint „Vöröstói prédikátor csak hízeleg”, „mindig csak a szépről beszél az öregember”. Most Ürményi Tamáson volt a sor, hogy megdöbbenjen.
- Hiszen minden vasárnapon hallhatjátok a templomban! Amikor felütitek a Szentírást, ott is ezt olvashatjátok!
Néhányan felnevettek.
- Nem vagyunk mi papok, hogy olvasni tudjunk!
Tompa Péter szólalt most meg, Ürményihez fordulva.
- Tiszteletes uram! Talán mindannyiunk nevében beszélek, ha azt mondom, jöjjön ide rendes papnak Etére! Szent Mihály napkor Vöröstói prédikátor urat elbocsátjuk. Legyen kegyelmes urunk a mi lelki vezetőnk!
Ürményi megcsóválta a fejét.
- Nem lehet azt, kurátor uram. Vöröstói tiszteletes úr öreg és beteg. A köszvény bármikor elviheti. Hová menjen, ha kendék elbocsátják? Cseréljük tán meg a rendet, most mi alszunk a jó szobákban, ők ketten meg a kamarában? Jól esik a jóságuk, de én azt el nem fogadhatom.
- Tiszteletes úr, azt szokták mondani, csak a bolond ember szerénykedik. Az okos él a lehetőségeivel – mondta harsány hangján Gyüszi Gergely.
- Igen, igaz, bíró uram, csakhogy bizonyára ismeri azt a mondást is, hogy „érzéki ember nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait, mert bolondságok néki”?
Erdős Jánosnak a prédikátor szemének villanásából egyszerre Kopás prédikátor jutott eszébe. Neki volt a pillantásában ez a különös fény, amikor olyan dolgokról beszélt, melyek túlmentek minden evilági józanságon. Látta, hogy a férfiak csupán szikráit fogják fel annak, amit Ürményi Tamás el akar nekik mondani, ezért fárasztotta ez az esti gyűlés, szeretett volna már otthon lenni. Felállt hát most ő és torkát köszörülte, hogy az emberek lecsendesedjenek.
- Én amondó vagyok, a tiszteletes úrnak nagy igazsága van, noha én magam sem tudok teljességgel megbékélni azzal, hogy a kedves családja, kis cselédei miféle hányattatott körülmények között kénytelenek napjaikat tengetni. Mindazonáltal igaz az, hogy Isten kegyelmébe vagyunk ajánlva, akár sorsunk jó, akár rossz fordulását tekintve. Az etei papmarasztás kérdésében csupán annyit mondanék, hogy az idő sürgetése miatt még elmulasztottam, de akár ma éjszaka is kézhez juttatom Ürményi tiszteletes urunknak azt az összeget, amelyet ígértem volt a részére. Így, míg valaki mások is veszik példámat, meg lesz a megélhetése rövid időre. Én most csak annyit mondok, emberek, mindenki térjen mára haza a saját hajlékába. Én magam is hazatérek, de nem mulasztom el, hogy vacsora előtt egész házam népével együtt ne imádkozzam a Fennvalóhoz.
- Ámen! – dörögte rá Gyüszi Gergely hangja.”
1 Jakab-Köves Gyopárka: A konokok. A hősök kora. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2013.
2 Jakab-Köves Gyopárka: Istenhegyi fogadó. Magyar Nyugat Könyvkiadó, Vasszilvágy, 2013.
Hozzászólások