Az A-Ha 28 évvel ezelőtti száma, a Take on Me óta a legnagyobb norvég sikerszám az Egyesült Államokban és Nagy-Birtanniában a What Does The Fox Say? című You Tube-videó, amely elérte a 208 millió nézőt.
Nagyanyám azzal szórakoztatta születésem táján a családot, hogy a napi hírekből felolvasott a Beatles-ről. A Be-at-le-a-s-ról, a li-ver-le-pól-i fiatalemberekről. Nem értette ezt az új kultúrát, egy számára teljesen elérhetetlen nyelvvel, egy élvezhetetlen zenei hatással. Ő Karádyt és a magyar nótát szerette. Nem értette, hogy ami számára annak idején élményt és a szabadság egy különös forgószelét jelentette, azt gyermekei számára egy más zenei hangzás, egy más üzenet jelenti. Nem akarta elfogadni, hogy gyermekei lázadása egyben az az önállóság felé vezető út része.
Ma sem értjük. Generációk követik egymást szüntelen, és az idősebb nem érti, miért kell a fiatalnak valami más. Általános emberi gyarlóságunk lenyomata, hogy nem próbálunk belebújni gyermekeink bőrébe - tinédzserünk, serdülőnk, majdnem felnőtt huszonévesünk, forrófejű harmincasunk bőrébe. Pedig nem árt lehúzni néha az öreg bőrt…
Az utóbbi idők konzerv-zenekínálata egy olyan új generáció üzenetét is közvetíti, ami nagyon sok értéket tud felmutatni. Tudjuk: a pop-zene többsége közhely, közhely szerelemről, örömről és bánatról. Zeneileg is sok esetben meglévő minták variálása és ismétlése. Mindez leöntve hol egy kis nyálas gájl-szenvelgéssel, rózsaszín mázzal. Vagy körítve rengeteg durvasággal, sötét világgal, amiről sokszor fogalmunk nem volt addig. Átszexualizált tartalmakkal és formákkal, ahol más már nem számít – se hang, se szó -, csak a hölgy teste, a testiségre való utalás. Csakhogy a meztelen csajokon, és muszklis fekete énekeseken kívül is van fiatal-kultúra. Mégpedig egy egyre kreatívabb és intelligensebb kultúra. Amikor a gyerek fülhallgatóval ül a számítógép előtt, és üti a billentyűket, a nagyszülő/szülő azt gondolja: ez az elhülyülés. Gondolnánk-e, hogy eközben a gyerek a világról tájékozódik?
Szóval, számos intelligens sláger került a népszerűségi listák élére az utóbbi hónapokban. Avicii egy balladaszerű-lírai dallal, vagy említhetném Naughty Boy La-la-la című számát, ami egy régi bolíviai mítosz modern feldolgozása. Mégis, most egy kedves, őrült ötletről szeretnék mesélni elsősorban, és ez egy norvég zenekar, az Ylvis, A róka című dala. Mert hát tényleg: mit is mond a róka? Tudjuk, mit mond a macska, mit mond a fóka, vagy a tehén, de mit mond a róka? Kitűnő humorú dal, amiben ilyen apró kis sziporkák is megbújnak, mint „But if you meet a friendly horse, Will you communicate by morse?”. Őrültség? Gyerekes ostobaság, gondolhatnánk. Az Ylvis azonban nem söpörhető ilyen egyszerűen az asztal alá, és nemcsak a 208 millió megtekintés miatt, ami a vasárnap reggeli hír óta is változott, hiszen estére már 210 millió fölött volt. A humor mögött megbújó stílusparódia, és az új kérdésfelvetések igénye: ez A róka. És a kitűnő zenei készség és alapos ismeretek mellett ugyanez tükröződik a talán még intelligensebben humoros daluk, a Stonehenge mögött. Aki érti a humort, tisztában van azzal: az Ylvis ezekben a számaiban a jóléti társadalom pótcselekvéseit, az álproblémák körüli tipródást gúnyolja ki gonosz szarkazmus nélkül, sok játékkal, a közhelyek túljátszásával.
Gyermekeim elbeszéléséből ismertem meg az Ylvist, ők hívták fel figyelmemet a szép Avicii számra éppúgy, mint ahogy kilencévesem mesélte a bolíviai legendát a vacsora-asztalnál. Velük ültem végig azt a műsort is, amiből kiderül, milyen új számítógépes játékok jelentek meg az utóbbi időben, s ebben kiderült, hogy az egyik legnagyobb siker egy olyan játék, amiben egy csepp vér sincs. A játék főszereplője – Stanley – rádöbben, hogy körülötte az irodában eltűntek az emberek. Felfedezőútja egyben felfedezőút önmagában, aminek egyik pontján önmagára is rákérdez a szereplő, és vele együtt a játékos. Mit is mutat ez az egész kavalkád? Hogy a jelen fiatal generációja egy jelentős paradigma-váltást él meg, aminek egyik fontos eszköze a legújabb technológia, ugyanakkor a háttere, kiindulópontja egy rendkívül intelligens kreativitás. A fiataloknak ez az értelmes csoportja nem igazán látványos lázadással, de érezhetően eltávolodott attól az átlagkultúrától, amit mi – szüleik és nagyszüleik – kínálunk nekik. Az új technológiák egészen másfajta kreativitást hoznak felszínre, márpedig a mai fiatalság nem a X-generáció, és nem is az ún. Null-Bock (semmihez nincs kedvem), vagy anyagias yuppie-generáció. A mostani fiatalok, gyerekek meg akarják ismerni a világot, miközben hihetetlenül kreatívak. Nyitottak másra is, mindenre, ami érinti őket. Csakhogy nem vesszük a fáradtságot, hogy motiválttá tegyük őket az új technológiákon, illetve a szórakoztató-iparon kívül bármi másra. Avítt tartalmakkal persze nem fogjuk őket csapattársunkká tenni. Lehet őket leszólni, vörös posztónak tekinteni a mobiltelefont, a tablet-et és I-Pod-ot, mindezzel csak azt áruljuk el, hogy fogalmunk sincs, mennyire nem a lényeget találtuk el. Amikor fitymálva kijelentjük, hogy a mobil-telefonok az emberek elhülyülését hozták el, mit is várhatnánk mást, minthogy a fiatalabb azt gondolja: te is elhülyültél, mert azt se tudod, melyik gombot kell megnyomni. Arroganciánkkal csak egyet érünk el: a szakadék mélyülését. Pedig érdemes lenne felismerni, hogy a fiatal generációk kreativitása és hihetetlen paradigma-váltása óriási lehetőségeket adhatna számtalan tudományág, az intelligens problémamegoldások terén. Ennek első feltétele, hogy ne érezzék magukat kívülállónak.
A legnehezebb éppen itt van: az értelmes szülő nagyrészt tiltja a virtualitásban való elmélyülését, mert félti gyerekét attól, hogy teljesen elmerülne ebben a világban. A félelem valós, nyilván meg lehet találni a helyes arányokat, és a teljes tiltásról is lehet vitatkozni. Kérdés az is, vajon egy-egy pszichopatát a számítógépes-játék tett azzá, vagy amúgy is kiváltotta volna más a betegségét? Mennyire rombol az, ami áldás is lehet? Erre csak egy pihent-matematikusi vicc jut eszembe (forrás: szintén junior): Ha egy Algopirin jót tesz nekem, akkor száz Algopirin százszor olyan jót tesz?
És persze még itt van a kommercialitás és a manipulálás vádja. A fiatalok kultúrája egyrészt a fogyasztásra ösztökél, másrészt alaposan átjárja az üzleti érdek. Aki befut, még keres is. Nos, ez utóbbira csak annyit jegyeznék meg: ha jó, amit csinál, hát megérdemli. Az jobb, hogy valaki szívéből-véréből zenét, verset, könyvet, posztot (!) merészel írni, s egy lyukas fitying nem sok, annyit sem kap érte? Tücsök és hangya-szindróma? Talán nem ártana eltanulni valamit a fiatal-kreativitásból.
És addig gondolkodhatunk tovább, hogy most tényleg, mit is mond a róka?
Hozzászólások