A Külső Pozsonyi úton még vakítóbb enteriőr fogadja az arra járókat az egyik háznál, itt már saját Betlehemet is magának tudhat a tulajdonos, de egy Mária-szentély is akad a kerti tó körül.

Hóember az erkélyen, Betlehem a kertben - így díszítenek a szombathelyiek – Nyugat.hu

Amikor egy kétórás karácsonyi műsor elején a csámpás lábú műsorvezető egy ismert ezoterikus életművész szavaival kezdte a program felvezetését, már tudtam, hogy Jézus Krisztus nevét aligha hallom majd itt. „A szeretet, ami bennünk van… és szeretet… és észre lehet venni, hogy szeretet…” A lelki balzsamnak szánt szavak után sokan bizonyára úgy gondolták, hogy jó emberek. Mert valakit szeretnek. Lehet, hogy a macskájukat, és egy picit a férjüket is. De az biztos, hogy ők nagyon szeretnek. Hogy mindennek mi köze karácsonyhoz? Azt a műsor alatt senki nem tudhatta meg. Legfeljebb annyit, hogy télapó a legkisebb fenyőfácskát választotta ki karácsonyfának. Végül aztán egy musical-zene csak felidézte Jézus Krisztust.

Ostobaságok tömkelege ömlik ilyenkor mindenkire, és jámbornak kellene mutatkozni, mert a keresztyéntől elvárják a jámborságot. Jézus Krisztust bambinóvá, kisbábúvá, ajándékhozó Jézuskává teszik, ha ugyan egyáltalán bárkinek eszébe jut. Ilyenkor, karácsonykor… Mert ugye mindenkit megszáll egy titkos, gyönyörű igézet. Valóban, nincs már más, csak a szeretet csillaga. Az pedig elég nyálas és tökéletesen körülhatárolhatatlan valami lett. Mert a szeretet az sóhajtás, meg egy kis önsajnálattal kevert önzés, a szeretet sokak szájából az a képmutatás, ami miatt Dömdödöm nem volt hajlandó többé értelmes emberi szót kimondani. Mert mindenki azt mondta, hogy szeret, csak épp az ellenkezőjét tette.

Nagyon nehéz ott beszélni Istenről, ahol minden eszközt megragadnak arra, hogy messze űzzék őt. Nincs olyan e széles hazában, aki nem szép és meghitt ünnepet szeretne karácsonykor. Nem több ez, mint a varázslás egyik formája. Mintha azt hinnénk, elmúlik a fájdalom, és elmúlik a szomorúság, elmúlik a szeretetlenség az életünkből. Sok önáltató talán már a kezdet kezdetén tudja, hogy mindez csak illúzió. A fájdalom és a szenvedés, a rosszkedv és a szeretetlenség nem szűnik meg egy kis gyertyaláng és némi halászlé-kanalazgatás miatt.

A szeretet szó számomra nem az andalodás forrása. A szeretet ugyanis – bár a legnagyszerűbb dolog a világon – igenis nehéz dolog. Mert nehéz a megbocsátás, nehéz az áldozat, nehéz a lemondás, nehéz önmagunk megzabolázása a másik kedvéért. Nehéz úgy szeretni, hogy a másik is érezze. Isten szeretete, amit Jézus Krisztusban, az ő fiában megmutatott, még ennél is drámaibb. Tudta hová küldi fiát. Tudta azt is, mekkora áldozatot kell hoznia. Mindezt pedig értünk, emberekért, gyarlóságunkért és bűneinkért.

Mennyit csalódhat bennünk Ő, az önzést nem ismerő, ha végignéz ünneplésnek nevezett össznépi öncsalásunkon? Ha megnézi azt, egyáltalán kinek jut eszébe ő, és a Dicsőséges Megváltó? Legtöbb helyütt nem lát mást, csak jászolba bújtatott babákat. Mert az újszülött Jézust könnyebben imádja az, aki megváltásról hallani sem akar. Hogy is akarna? Hiszen minden erről szól: váltsd meg magad! Nincs megváltó, nincs megváltás, magad kell megváltanod magad. Hogy eközben a „szeretet” szót morzsolgatod magadban, vagy az „abrakadabrát”: nem mindegy? Szüld magad meg karácsonykor, mondja meleg ünnepi fényben a mosolygó álpróféta.

A lebutítás arra szolgál, hogy ne vegyük észre a lényeget. Beszélünk fényességről, csillagról, három királyokról, s tudni véljük azt is, mi volt a nevük. Amikor a „jászol” szót kiejtjük, mintha a pihe-puha csipkés bölcsőágyra gondolnánk. Az istállóbeli húgyszag valahogy nem jut az eszünkbe. A köznép természetesen azt is tudni véli, hogy Jézus szegény volt, mert istállóban kellett meghálnia. Az senkinek eszébe nem jut, hogy a terhessége vége felé járó Mária egy népszámlálás miatt kénytelen felvállalni a hosszú út fáradságát. Az meg végképp nem világos, hogy egy régi prófécia teljesedik így be. De hát szegények (hajléktalanok – hallottam néhány napja!), és rongyokban fekszenek. Ez a kép melengeti azok szívét, akik úgy érzik, hogy lehetnének tehetősebbek, de azért még nem fekszenek rongyokban, istállóban. Megszületik a gyermek, valakik nagyon örülnek. Királyok, de hogy mit keresnek ott, már nem tudjuk. Nyilván meseszereplők. A pásztorok meg viccesek. Az angyalok csillámosak, és amúgy is jó nézni őket. Hogy Isten üzent volna sokféle embernek, mert a világba eljött a dicsősége, ez már oly mindegy sokak számára. Az pedig végképp messze áll a sokaságtól, hogy egy borzalmas terrorcselekmény árnyékolja be a születés történetét. „Szó hallatszott Rámában: Sírás-rívás és sok keserves jajgatás. Rákhel siratta az ő fiait és nem akart megvigasztaltatni, mert nincsenek.” Vajon erre a tragédiára mit felelne a világ, ha szembesülne vele? Ha az ádventi naptár nem 24-ig tartana, hanem pár nappal tovább? Egy újszülöttel menekül az édesanya, s derék férje, az angyal pedig nem csillámos tündérke, hanem Isten küldötte, aki megmentette a Megváltót a rettenetes gyermekgyilkosságtól?

A karácsony az a történet, amit a többség nem akar egészében, végig látni. Mintha egy filmnek csak az első kockáit néznék meg, azt is felületesen, saját kényünk-kedvünk szerint. Pedig ez a film még csak nem is a halálig tart. Hanem tovább, a dicsőséges megváltásig.

Vajon ki hallja meg az angyal szavát? Ki hallja meg Isten üzenetét? Ki indul el Betlehembe? S ki megy tovább a Megváltóval?

 

Címkék: 

Hozzászólások