Rowling elismerte: Hermione és Ron románcának nem sok köze volt irodalmi megfontolásokhoz, egyszerűen annyi történt, hogy ő eredetileg így gondolta ki a történet e szálát, amely mellett aztán ki is tartott. Ennek személyes okai vannak: ő vágyott erre, és e saját kívánságának tett eleget - magyarázza a szerző. J.K. Rowling hozzátette: kissé messzebbről nézve most már neki is jobb rálátása van a dologra, és úgy véli, hogy Hermione és Ron végül "párkapcsolati tanácsadónál" kötött volna ki.

Rowling szerint hiba volt Ron és Hermione románca – Könyves Blog

Két kisfiú és egy kislány, akik életreszóló barátságot kötnek: ugyan mi más jöhetne ki ebből a későbbiekben, mint egy házasság? A regények jól ismert fordulata ez, még ha az életben többnyire nem találjuk a párhuzamot. J. K. Rowling eredeti terve az volt, hogy a három barát közül a rendkívül okos, olvasott, és meglehetősen idegesítő Hermione Granger lesz majd a butácska, de hűséges Ron Weasley párja. Ehhez minden alap megvolt, hiszen a két gyerek folyamatosan egymással civakodtak és versengtek. A dolog valóban kezdett életszerű lenni. Ám azért volt itt egy kis sóvárgás, hiszen Ron csak nem lett csinos fiú, míg Hermione egyre vagányabb és szebb lett, Harry Potter pedig annak a magányos hősnek típusát kezdte felvenni, akiért döglenek a nők, mert úgy gondolják, csak ők menthetik meg a begubózástól. Tudjuk, hogy fiatal korban sok minden lehetséges, és a „románcok” szinte véletlenül alakulnak ki. A Harry Potter utolsó kötete azonban nem bízza a véletlenre a dolgot. Egy epilógus került az egész történet végére, amiből kiderül, ki kivel házasodott, kinek milyen gyereke lett.

Rowling nem akkor hibázott, amikor következetesen végig kitartott eredeti elképzelése mellett, és Ront összekötötte Hermione-nal, hanem amikor képes volt egy nagyon jól sikerült hetedik rész végére egy epilógust illeszteni. Egy sötét tónusú kötetről van szó, amiben a fiatal szereplők megértik, hogy a hűség, a szeretet, a barátság fontosabb, mint bármi, és akár életüket is feláldozzák a jóért. Ebben az utolsó kötetben kiderül, hogy nem lehet semmilyen módon kompromisszumot kötni a gonosszal, mert az rosszabb a halálnál is. Végül felemelő módon lekerekedik az egész hétrészes történet, s akkor jön a szirupos, sztereotip, giccses epilógus, mintegy udvariassági körként. Hogy az olvasók megelégedve hátradőlhessenek, s hogy a happy end kötelező fordulata ki ne maradjon. Pedig nyugodtan nyitva lehetett volna hagyni a ki-kivel házasodik kérdését, hiszen tizenéves gyerekekről volt szó. Ám a világ igényli ezt a boldog felsóhajtást: lám, van boldogság, jön a rózsaszín köd!

Akarjuk, nem akarjuk, igény van erre a rózsaszín ködre. Nemcsak a lektűrök világában. Mert bár J. K. Rowling nem irodalmi igényű, de nagyon szép, élményszerű és mindenképpen emlékezetes regényfolyamában tudnia kellett volna elengedni a szereplőket, hogy saját törvényeik szerint működjenek, nem tehette, mert éveken át írt könyveire szerződése volt, és nyilván a hollywoodi filmgyártás sajátos törvényszerűségei befolyásolták őt. A boldog házasság filmen, könyvben, mesében maga a boldog beteljesülés. A házasság - ez a hol túlidealizált, hol ledorongolt társadalmi intézmény - álom és cél. De hogy az emberi képzetben még mindig él az a rózsaszín köd, bizonyítja: emberi mivoltunkhoz tartozik az a társas kapcsolat, ami megalapozza a családdá válást, egy zárt, védett egységet.

A happy endek ott tévednek, hogy a szerelmi beteljesülés éppencsak a kezdete valaminek. Sőt, az sem kell, hogy tökéletes legyen az a pár. Két ember köt szövetséget, akik nem tökéletesek, talán még csak nem is illenek egymáshoz – legalábbis nem úgy, ahogy a rózsaszín ködben elképzeljük. De legyenek bár összeillők, az igazi álompár, az idő folyamatos változásban tartja őket. Ezért mindkettejüknek szüntelenül alkalmazkodniuk kell e változásokhoz. Amikor tönkremennek házasságok, többnyire éppen ebben buknak meg a felek. Képtelenek megbirkózni azokkal a konfliktusokkal, amelyek amúgy egészen természetesek a házasságban és a családban. Sőt, egy párkapcsolatban időről-időre szükség van olyan pontokra, ahol mindkét fél megáll, és tisztázza a belül felgyülemlő sérelmeket.

Az a tökéletes házaspár, amit a rózsaszín ködben elképzelünk, nem létezhet. Ha létezik, kérem, jelentkezzen! Aki azt állítja, hogy a veszekedés megrontja a házasságot, s aki azt sugallja, hogy egy házasság lehet konfliktusmentes, az nemcsak hazudik, hanem létrehoz egy ijesztően tökéletes képet, amit bárhogy szeretnék a házasság előtt álló fiatalok elérni, érzik, hogy nem tudják. Miközben a házasság intézményéről mi keresztyén véleményformálók mindig valami emelkedett, patetikus hangon szólunk, elfelejtjük, hogy emberekről beszélünk embereknek, akik mind gyarlóak és esendőek. A malaszt tényleg ott van, csak nem a szó köznapi értelmében, hanem eredeti jelentésében. Azaz az irgalom, a kegyelem formájában. Mert a házasság megtartásában minden emberi butaságunkon túl sok esetben éppen a kegyelem ereje segít bennünket. Amikor vad indulattal egymásnak essünk, amikor az együttélés apró buktatóin rendre hasra esünk, akkor ott van mögöttünk és felettünk Az, aki összetart minket. Amikor képesek vagyunk mosolyszünetet tartani egy hanyagul levetett koszos cipő miatt, mert a koszos cipő hozza magával a rendetlenség vádját, az meg az „én már nem vagyok fontos neked” sirámját… szóval ilyenkor bölcsen ott csóválja fejét fölöttünk az Úr Isten.

A rózsaszín köd helyett jó lenne kicsit őszintébben beszélni arról, hogyan működik egy jó házasság. Nem mindig a tökéleteshez közelit felmutatni, hanem az esendőt, ami mégis jól működik. Merthogy a jó házasság mégiscsak valami olyan erőt ad a benne élőknek, amit megmagyarázni, elemezni szinte lehetetlen. Látszólag össze nem illő emberek, nehézségek az életben, sok munka, sok idegeskedés, bánatok és sérelmek: mind-mind ott lehet. A végén a mérleg mégis azt mutatja: boldogság. A boldogság szó mögött pedig ott a biztonság, a meghittség, a terhek megosztása, az odafigyelés, a szeretet. A házasság sikerét nevezhetjük az emberi kapcsolat alkímiájának, titkának, vagy misztikumának, de annyi bizonyos, hogy meg kell tanulnunk együtt élni. Talán mégsem lenne olyan riasztó a házasság intézménye a fiatalok számára, ha azt látnák, hogy jóval több van benne, mint azt a sérült, törött párkapcsolatok mutatják. Nem a makulátlanság ideáját kellene sugallnunk, hanem a nehézségek és tökéletlenség mellett a sikertörténet lehetőségét.

Mert esélye van egy Ron és Hermione-féle párnak.  

Hozzászólások