A visszaemlékezők elmondása szerint 1945. március 4-én egy napsugaras, kissé szeles, csípős tavaszi vasárnapon a szövetséges légierő fél egy óra tájban több hullámban Szombathely ellen kiterjedt bombatámadást hajtott végre. 

Emlékezzünk Szombathely bombázására! - Szombathelyi7

Egy híján hetven éve, hogy Szombathelyet lebombázta az amerikai légierő 127 gépe. Kertünk földje a mai napig a szomszédos árvaház törmelékét veti ki magából. Tégladarabokat, cserepeket, zúzalékká vált felismerhetetlen anyagokat. A várost ért pusztulás mérhetetlen volt. Húsz perc élet és halál között. S a mérleg végül több mint 300 halott, köztük 87 gyermek. A sebesülteket számolni sem lehetett. Az öt hullámban érkezett bombázás a város épületeinek 80 százalékában kárt tett, vagy meg is semmisítette azokat.

Szombathely, mint a nyugati végek akkor egyik legfontosabb közlekedési és ipari központja a háború idején számos katonai adminisztrációs hivatalnak is helyet adott. A keleti front elől, valamint Erdély felől menekülők 1945-re olyan nagy számban érkeztek a megyeszékhelyre, hogy elhelyezésük komoly feladatot jelentett a város számára. Egyes leírások szerint a pályaudvar környékén vagonlakásokban és ideiglenes tákolmányokban húzták meg magukat sokan. A város pedig egyre több légitámadást szenvedett.

Március 4-én a szövetséges csapatok célja a totális megsemmisítés volt - a morális hadviselés egyik kegyetlen momentumaként. A hadászati jelentőségű és ipari létesítményeken túl a belvárost és a külvárosi csendesebb övezeteket is porig rombolták. Lebombázták a városházát, a település egyik patinás szállodáját, a Palace-t, de a Székesegyházat sem kímélték. Az akkori református lelkész fia a parókia udvarán végignézte, hogy hullanak a bombák a barokk Nagytemplomra, s annak teteje beomlik. Vasárnapi mise után.

A háborús helyzetben a mentés akadozva ment. Mesélik, hogy a Fő tér végén lévő Palace szálló és a környező épületek romjai alatt tömegével maradtak halottak és bennrekedtek. Egy édesanya tizenéves, halott lánya mellett napokon keresztül feküdt szinte mozdulatlanul, épületdarabok közé szorulva. Vajon várta-e a kiszabadulást…?

Kedden lesz majd egy központi megemlékezés. A helyi médiaorgánumok már eddig is mindent megtettek, hogy elmondják, amit csak lehet. Civilek és politikusok megrendülve gondolnak majd szeretteikre. A „velünk is megtörténhet egyszer” felismerése árnyékot vet arcukra. És talán megfogalmazódik bennük a józan gondolat: Ennek nem szabad soha újra bekövetkeznie.

A napokban háború készülődik a szomszédságunkban. Oroszország intervencióra készül a zűrzavar és káosz között ocsúdó Ukrajnába. Sokan a kitörni készülő második Krími-háborúról beszélnek. A helyszín, a történelem megismétlődésének víziója mutatja, hogy nincs jó és rossz fél ebben a játszmában. Rendezetlenül hagyott, összekuszált etnikai viszonyok, és a történelmi bűnök megoldatlansága miatt mindenkinek megvan a maga igazsága a Krím-félszigeten. Ugyanakkor nehéz jól megítélni az ukrajnai eseményeket. Tiszta volt-e a kikényszerített hatalomváltás, vagy a háttérben nagyhatalmi érdekek, külföldről fizetett provokátorok álltak? A válság után jobb lesz-e az Ukrajnában élőknek? És itt rögtön hazagondolok a kárpátaljai testvéreinkre. Akik most hatalomra kerültek, a jogállamiság és az európai értékek mentén politizálnak-e majd? Tűrik-e a kisebbségeket? És ha háborúra kerül sor, miféle távoli hatalmak játékszerei és áldozatai lesznek a kárpátaljai, vagy krími magyarok, az ukránok, a tatárok, az ukrajnai, vagy oroszországi oroszok? A parancsra háborúzok? Vicsorgó fenevadak nagyhatalmi sakkjátszmájában ki dől ki a sakktáblán?

Mivel ebben a játszmában nincsenek jó és rossz szereplők, ezért Magyarország számára bármilyen elköteleződés csak rossz lehet. A két rossz lehetőség között elképzelhető, hogy egy választás akár végzetessé is válhat.

1945. március 4-én és az azt követő napokban ebben a városban, ahol most írom e sorokat, szívek dobogtak a  gerendák és téglák, cserepek és üvegszilánkok alatt. Ártatlan szívek. Amíg végigpergett a bentrekedtek előtt lezajlott életük, egészen biztosan feltették magukban a kérdést: ki akarta, hogy ide kerüljek?

Egyetlen bölcs diplomácia létezik ma: minden erővel azon lenni, hogy ne legyen háború.  Az etnikai igazságtalanságokkal szemben sok esetben hihetetlenül cinikus nagyhatalmak ilyenkor szembesülnek azzal, hogy az általuk lesajnált problémák egyszer robbanásveszéllyé válhatnak. De attól tartok, az emberiség ezt soha nem képes megtanulni.

Hozzászólások