Sokan persze azt hiszik, hogy a gyerek megtörése a nevelés célja.
Tegnap zajlottak a parlamenti választások. Lehetne most erről szólni. Megtettük ezt számtalan publikációban, és egészen biztosan szólunk még róla. Én azonban most sem politikai elemzésbe, sem latolgatásba nem szeretnék fogni. Meglehet, úgy járnék, mint ahogy azt A. A. Milne bájosan humoros könyvében, a Micsoda négy napban írja. A regény főhőse, Jenny talál egy halottat. Mit is tehet ilyenkor egy ifjú hölgy, akinek semmi köze a gyilkossághoz? Azonnal menekülőre fogja. A sajtó persze mindent tud, azt is, hogy Jennyt elrabolták, és Argentínába hurcolták. Aztán vannak a moralizálgatók: „Az ellentábor is megszólalt: egy ismert írónő „Biztonságban élnek leányaink?” című cikkében néhány beszédes példát hozott fel, amelyek barátainak leányaival estek meg, amikor a Regent Streeten sétálva egy kórházi ápolónő mellett haladtak el. Napnál is világosabb, hogyha a gyilkos öltözött volna kórházi ápolónőnek, jóformán bármi történhetett volna.”
Nos, a „bármi-történhetett-volna” lehetősége helyett inkább elmesélek egy friss történetet. Nem leányokról, inkább tizennégy éves fiúkról. Akik többhetes felkészülés, lelkes együttgondolkodás után részt vettek egy verseny második fordulóján. Egy kitűnő ifjúsági regény szolgált a verseny anyagaként, Nyulász Péter Helka című, 2011-ben megjelent műve, amely az Év Gyermekkönyve díjat is elnyerte.
A fiúk – saját elmondásuk szerint – végig vezettek a versenyen. „Amikor tudni kellett, mindenkit letaroltunk.” Végül mégis csak negyedik helyezést értek el. Kiderült, hogy bizonyos feladatoknál rosszabbul szerepeltek, s ezek a feladatok történetesen – s itt megint őket idézem – teljesen szubjektív dolgok voltak. Így esett, hogy a versenyt rendező iskola saját csapata lett az első. A fiúk rendkívül sérelmesnek tartották ezt, és nem szégyelltek reklamálni a szervező iskola tanárai és igazgatója előtt.
A történet itt még nem ért véget. Hallom, hogy másnap a fiúk osztályfőnöke közölte, miszerint a szervező iskola igazgatója betelefonált, és megkérdezte (ismét egy idézet, ezúttal a fiúk csapatának nem-reklamáló tagjától) „ki volt az a két unintelligens bunkó”, aki reklamálni mert. E közlést követően az osztályfőnök fejmosást tartott.
Az „unintelligens bunkók” valójában sokat olvasott, kiemelkedően magas IQ-jú gyerekek. Persze, ettől még viselkedhettek úgy, hogy „bunkónak” tartsák őket. A tizennégy éves számára még fontos a vélt vagy valós igazság. Olykor mindennél fontosabbnak tűnik. A lányokban még inkább van valami ösztönös simulékonyság, a fiúk a „mindent vagy semmi” elvén képtelenek az alakoskodásra, s ha az igazságérzetük feltámad, ott aztán kő kövön nem marad. Később talán megtanulják, hogy diplomatikusan hogyan lehet még a kígyómérges szavakat is ünnepi csomagolásban átnyújtani a másik félnek. Az egészséges tisztességérzet megakadályozza, hogy ilyen módszert válasszanak, hiszen céljuk egy általuk igaznak vélt rend, és nem az egyéni érdek.
Történetünkben a verseny szervezői azt mondhatták magukban: „ezek (a mai fiatalok) nem tudnak veszíteni”. És milyen igazuk volt, ha ezt mondták magukban. Vannak még fiatalok, akik nem tudnak jól veszíteni, mert halálosan komolyan veszik feladataikat. A felnőttek, a szervezők is akár biggyeszthetik az ajkukat, mondhatják, hogy ez „csak” egy verseny. A versenyzőknek több hét készülés, s érzelmek egész arzenálja a lelkesedéstől a nagy csalódásig. Ennyire komolyan vesszük-e mi felnőttek saját feladatainkat?
Komolyan kell venniük, hiszen ez is a tanulási folyamat része, amelynek végén ott lesz a „kész” személyiség. Søren Kierkegaard a Félelem és reszketés epilógusában ezt írja: „A tulajdonképpeni humánumot, amelyet bármelyik nemzedék eltanulhatna a másiktól, egy nemzedék sem az előtte járótól tanulja. Humánum tekintetében minden nemzedék egészen elölről kezdi, nincs más feladata, mint a megelőző nemzedéknek, nem is jut tovább, amennyiben az előtte járó nemzedék nem árulta el a feladatot, és nem csapta be önmagát.” Kierkegaard súlyos igazsága 1843 óta mit sem kopott, s mégsem értik azóta sem. A fiatalnak végig kell mennie egy tanulási folyamaton, s a pofonokat sem spórolhatja meg. Része mindennek, hogy lázadnia kell, főként akkor és ott, ahol látja, hogy az előtte járók generációja célt tévesztett, megalkudott, „bedarálódott”. Lázadni kell! Egészségesen, a szellem és a lélek kiteljesedése érdekében. Szellemi és erkölcsi tisztaság vágyától hajtva. A felnőtt-világnak meg kell értenie, hogy egy ilyen jellegű lázadás tartja távol a kamasz gyereket a későbbi meneküléstől, a kétségbeesett tettektől, a drogtól, az alkoholtól, a promiszkuitástól, vagy éppen az anarchia utáni vágytól. Hagyjuk, hogy akár a felnőtt-világ megcsúfolásával is keressék az igazságot és a tisztaságot! Talán nekünk sem árt olykor egy figyelmeztetés, hogy eltávolodtunk ifjúkori eszméinktől.
Történetemnek nincs csattanója. Sőt, tanulsága sem sok. A fiúk eztán lehet, hogy maradnak kedves reáliáik mellett: ott nem kell félniük, hogy teljesítményük elbírálásánál túlsúlyba kerül a szubjektív elem. Hogy a felnőttek miként könyvelik el magukban a történetet? Talán eszébe jut valakinek Kierkegaard…