Május 17-én tartotta a Magyarországi Református Nőszövetség tisztújító küldöttgyűlését. A Nőszövetség új elnöke P. Tóthné Szakács Zita, a Dunántúli Nőszövetség elnöke.

Új vezetőség a Nőszövetség élén – Dunántúli Református Nőszövetség

Megújul a Nőszövetség! Legalábbis a Dunántúl ezzel a reménységgel ment elébe a 2014-es tisztújításnak. A május 17-én megtartott küldöttgyűlésen a küldöttek nem csak új tisztviselőkre, de egyben egy szemléletváltásra is igent mondtak. A rendszerváltás után megalakult nőszövetségek életében nagy szükség van a megújulásra, hogy tartalommal teljen meg az egyes gyülekezeti csoportok munkája éppúgy, mint a kerületi és országos szervezeté. Ehhez pedig koncepció kell, amely pontosan tudja, hol vagyunk, s hová szeretnénk eljutni.

20 év óta vannak jelen a nőszövetségek a gyülekezetek és a társadalom életében. A kezdeti felbuzdulás után sok csoportban éppen azt folytatták, amit az oly sokszor emlegetett jogelőd szeretett volna elkerülni. Hiszen az unásig nyomatott 1943-as alapítású Református Nőszövetség a lelki megújulásra helyezte a hangsúlyt. Túl akart lépni a nőegyletesdin, a jótékonykodás, és a Kaffekränzchen színvonalán. Kovász akart lenni a vesztébe rohanó világban, s akik emlékeznek még az akkori konferenciák hangulatára – még vannak ilyenek -, azok beszámolnak róla, hogy igenis ezt érezték. Jótékonykodás és öncélú összejövetelek helyett az erőt. A rendszerváltás után kellő koncepció híján pontosan ez az erő hiányzott. Még csak a polgári nőegyletek emléke sem kísérhetett. Asszonykörök alakultak, amelyek kedvesen, a maguk lehetőségei és elképzelései szerint próbáltak hasznosan tevékenykedni a gyülekezetben. Fontos volt jelenlétük és igyekezetük. Nőszövetségek között járva-kelve, sokszor tapasztaltam ugyanakkor, hogy tele vannak panasszal, elsősorban a fiatalok miatt, akik nem akarnak csatlakozni hozzájuk. Kész recepteket vártak volna, mit is tegyenek. Valójában az a munka, amit folytattak, sok esetben valóban nem is volt vonzó. Kínlódásuk és bizonytalanságuk mellett majd minden gyülekezetben amúgy is rossz kép él a nőszövetségekről. Az „unatkozó öreg nénik hímzőköre” sok helyütt csupán előítélet. Egyre több fiatal csatlakozik a munkához, különösen ott, ahol valóban sikerült továbblépni a „hímzőkör” világán.

Ha valami nem használ a nőszövetségeknek, az sokszor egy kis ártatlan szócskán is múlik. Mindig feldühödök, ha a női konferenciákat a régi szóhasználat szerint „asszonykonferenciaként” hirdetik meg. A lelkészek is előszeretettel beszélnek nők helyett asszonyokról. Talán mert az a tisztes nő állapota?, nem tudom. Ma, 2014-ben ez hihetetlenül túlhaladott. A nőszövetségben, de akár a gyülekezetben is sok nő egyedülálló, elvált, vagy olyan, aki felvállalja a szingli-létet. Sírdogálhatunk, hogy miért van ez, attól még tény. Nekünk meg kell szólítanunk minden nőt! Sőt, nem csak meg kell szólítanunk mindenkit, de oly módon is, hogy szolgálhassunk velük, Isten dicsőségére. Nők kellenek! Az „asszony” szó, már elnézést, de elég riasztó is lehet azok számára, akik valamilyen okból nem lehetnek asszonyok. A fiatalabbak pedig az óriási civil kínálatban egy olyan csapatot keresnek, ahol megerősödhet hitük, és ami értelmesen és tartalmasan tudja életüket kitölteni. Vajon az 1943-as jogelődünk két szellemi vezetője, Zsindelyné Tüdős Klára és Pilder Mária mit szólnának ahhoz, hogy ilyen kevéssé sikerült mind beszédmódban, mind vállalásainkban a jelen kihívásainak megfelelnünk?

2014 vagy. Itt az idő, hogy erős nők erőt sugárzó csapata legyünk. Erőnk Krisztustól van. Várjuk a feladatokat!