A monokulturális könyvtermelés kulturális környezetszennyezéssel jár, „génmanipulált” termékei megölik a természetes sokféleséget. Csökken a kultúra sokfélesége, megszűnik a szellemi biodiverzitás.
A Könyvhét táján tavaly is Békés Mártontól idéztem. A fiatal filozófus és gondolkodó azzal az alapossággal és felelősségtudattal beszél idén is a könyvkiadás és könyvkereskedelem lesújtó hazai állapotáról, mint előző évben. Kulturális környezetszennyezésről szól, ami az igazán értékest pusztítja el. Nagy összeomlást vizionál, amelynek most még csak a vihar előtti szélcsendjét érezzük.
Nem szeretnék állást foglalni a könyvkiadás olyan területeiről, amiket nem ismerek és nem is érdekelnek túlzottan. Ami a szépirodalmat illeti, két nagy problémát látok, amik teljesen függetlenek a nagy könyvterjesztők globális terjeszkedésétől. A szépirodalom kapcsán ki kell mondani egy kellemetlen igazságot, amiről sem könyvkiadók, sem könyvterjesztők nem tehetnek: ma a magyar irodalom egy meglehetősen légüres tér, ahol nagyítóval kell keresni a fogyasztható, de egyben felemelő, olykor katartikus olvasmányokat. Lehet beszélni a értékekről, csak ez olyan, mint a régi karikatúrában. A sivatagban lógó nyelvvel megy az eltévedt vándor, s meglátva a kutat, azt kiabálja: „Víz, víz!” Mire a kútból kinéz egy ember, s azt kérdezi: „Hol, hol?” Hol az érték? S itt beszéljünk arról, hogy az, amit a kritika felmagasztal, még egyrészt nem feltétlenül elviselhető és fogyasztható az átlagolvasó számára, másrészt az időtálló értékek körül is időként kételyek támadnak kritikusnak és olvasónak egyaránt. Igyekszem olvasni a kortárs irodalmat. Van, amit legjobb indulattal sem sikerül végigolvasni. Van, amiről végül véleményem jobb híján inkább elhallgatom, mert annyira azért nem vagyok gonosz…
A sokat szidott szórakoztató irodalom sincs elkényeztetve. Minden előítélettel szemben a jó szórakoztató irodalomhoz is különleges írói képességek szükségeltetnek. Kitűnő stílusérzék, amihez természetesen hozzátartozik a pörgő cselekmények iránti igény, a megfogalmazás eleganciája, valamint óriási ember- és lélekismeret. E képességek híján a szórakoztató irodalom az időlopás és pótcselekvés kategóriáival írható le. Ebből születnek azok a könyvek, amelyeket elolvasunk, aztán mérgesen szemétbe dobunk a hotelszobánkban, vagy „véletlenül” a wellness-fürdő nyugágyán felejtünk.
Hogy mi okozza az alkotói űrt e kis magyar szellemi terünkben, ezt nem tudom megmondani. Annyi biztos, hogy tavalyi megjelenése óta mindkét könyvem – valójában egy fél év alatt – elfogyott, s azóta is keresik. Azt az élményt fedezem fel olvasóim elbeszéléseimben, ami számomra is az olvasás egyik legfőbb célja: az új világba szállás öröme, szomorúsága, izgalma, együtt a „Változtasd meg élted” rilkei ars poeticájával. Bevallom, Békés Márton tanulmánya pontosan azt a kérdést vetette fel bennem, vajon nem az az ijesztő, hogy az irodalom elfelejtette az irodalom több évezrede működő titkát? Szidhatjuk a globális gazdasági erőket, a több évtizedig monopol-szerepet játszó bal-liberális körök által uralt könyvpiacot, és szidhatjuk a médiát. Legelsősorban az olvasókat, akik buták és közönyösek. Én pedig azt tapasztalom, hogy az olvasó igenis nagyon jól tudja, hogy valami kell-e neki, vagy nem. A kérdés, hogy van-e jó olvasnivaló, s hogy eljut-e hozzá az a néhány jó könyv, amit valóban érdemes elolvasni?
Az biztos, hogy a marketing-szemlélet a minőségi könyvkiadóknál még nem érezteti hatását. Sok esetben úgy tűnik, mintha maguk alatt vágnák a fát. Még a fülszöveg sem vonzó, pedig lehet odabenn egy nagyszerű tartalom. Nem használják ki még az ingyenes könyvreklámozási lehetőségeket sem, beleértve a közösségi oldalakat vagy blogokat. Legutóbb egy egészen jó regényről írtam, amiről 2012-es megjelenése óta még nem jelent meg sem könyvismertetés, sem kritika. Enyhén szólva is felejthető könyvek azóta tonnaszámra kaptak értékelést. Hogy kritikusok és irodalmi szakemberek miképpen állnak meg a tükör előtt, amikor egekig magasztalnak gyengécske, avagy siralmasan rossz műveket, ezt inkább ők válaszolják meg. A barátság néhányakat rávisz, hogy elhomályosuljon a kritikai éleslátás, aki pedig barátság nélkül ugyanezt megteszi divatkönyvekkel, ideig-óráig tartó érvényességű alkotásokért, annak valószínűleg az irodalmi látásával van baj.
A könyvkiadás tőkeszegénységét nem a könyvkiadók érzik meg leginkább, hanem a szerzők. Aki ír, az ne várja, hogy megéljen belőle. Takarítással ezerszer jobban lehet keresni. És még akkor nem is beszéltünk az építőiparról! Ez néhányakat valószínűleg olyan kiszolgáltatott helyzetbe hoz, amiben kérdésessé válik, lehet-e folytatni az írást, az alkotást. Az a léthelyzet, amiben a környezet és az alkotó megkérdőjelezi létének egyik alapelemét, az alkotást, az egyik legtragikusabb pillanat. Még inkább mélyül a szakadék, amikor az alkotás visszhangtalan marad. Erről nem minden esetben az alkotó tehet, sokkal inkább azok, akik olvassák, és mégsem értékelik. Olyan mulasztásról van szó, ami pedig nagyon is érdekében állna elsősorban a kiadóknak. Mi más lenne értékesebb reklám, mint egy jó kritika? Ebben is, mint minden másban az esetlegesség uralkodik.
Szegény szerző meg mit tesz? Örül, ha megjelenik. Nem követelőzik pénz után, nem ájuldozik, amikor meglátja a bruttó díjat, amit egy több száz oldalas könyv után kap. Mert a szerzőt rászoktatták, hogy ne kérjen semmit. Hogy örüljön, ha megjelenik. Elképzelem azt a szép napot, amikor minden szerző fellázadna. Kérem szépen, én ezentúl nem leszek hajlandó tisztességes honorárium nélkül írni! Legelőször is az egyházi regionális sajtó fuccsolna be. Feketén ásítoznának a blogok. Mindenki önérzetesen vállalná elhatározását. A nyomdászok persze kétségbeesnének. A szerkesztők is megijednének, s majdnem lenyelnék a kefires kanalat. Mert hiába akarnának legalább saját maguk összehozni egy tisztességes folyóiratot, akcióhősnek beöltözött szerző-kollégáik az éj sötétjében hátuk mögé állnának. „Egyed a kefired, és el a kezekkel a tabulátortól! Azt a tollat is tedd le, vagy beléd mélyesztem a halkést!”
Azon a szép napon mindenki megtanulná, hogy nemcsak szerkesztőnek, nyomdásznak és könyvboltosnak jár a tisztességes bér, hanem a szerzőnek is. A következő nap pedig azzal telne, hogy ott állnának halkésükkel – ezúttal – a hős olvasók a szerző háta mögött, s addig fenyegetnék a szerzőt, amíg jót is írna. Vagy ez nem megy halkéssel? Ejnye, de kár! Pedig itt kezdődne a palotaforradalom!