A német kém, Paul Fidrmuc jelentette a D-Day valós helyét a náciknál, ám jelentését a katonai vezetés nem vette figyelembe. A háború után Fidrmuc Spanyolországban dolgozott a Spiegel tudósítójaként.
Emlékszünk, amikor vasárnap délután lesötétített szobában ült a család, és lélegzetvisszafojtva várta, hogy kezdődjön a film? Emlékszünk, amikor szívünk szorult össze, mert izgultunk egy erkölcsös életű orosz kém életéért, anyukánk pedig felkiáltott: mindjárt mutatják a pöttyös sapkás gyerekeket. És izgul a család, ki tudja, hányszor nézve végig a sorozatot, hogy megmenekülnek-e a pöttyös sapkás kisgyerekek Berlin bombázásakor? És a felnőttek beleborzongtak, mert tényleg jó volt a színészi játék, a filmben végig fenntartott feszültség, és nagyszerű volt a zene is. Több mint öt percen keresztül néz szembe Stirlitz és felesége, anélkül, hogy egy szót válthatnának egymással, s ezen öt perc alatt arcukon, szemükben köteteket lehet olvasni. Ma melyik film merne ilyen jelenetet megkockáztatni? És mikor vasárnap délutánonként mindenki a tévé előtt ült, felmerült-e másban is, hogy ezt bizony nem hiszem el? Azóta tudom, a Stirlitz alakjául szolgáló szovjet kém valójában nem olyan volt, mint a filmbeli, s kémkedése sem akkora sikertörténet, mint amiről a film mesél.
A valóság azonban éppoly izgalmas, s most mikor a háború veteránjai lassanként mind meghalnak, meg lehet piszkálni végre a régi történeteket. Hiszen a háború nem zárt le semmit, s bármennyire is szégyelli ezért magát az utókor, nem tiszta lappal indultak a vesztes országok és államok, hanem ugyanazzal az emberanyaggal, mint korában. Stirlitz lehetett bár az erkölcsök hőse, az igazság az, hogy a kémkedés valahol mindig az egyik legnagyobb emberi gazság, hiszen az emberi bizalom kijátszásán épül.
A Spiegel a D-Day-re emlékezve hosszú cikket szentelt annak a német kémnek bemutatására, aki teljes pontossággal jelentette Hitlernek, mikor és hol fognak partra szállni a szövetségesek. Az Ostro fedőnevű hírszerző jelentését félresöpörték, és a kétszázezres 15. hadsereg Calais-nál várta az angol-amerikai erőket, miközben Normandiánál egy 2000 főnyi csapat nézett farkasszemet a strandokat elözönlő ellenséges erőkkel. A helyes információt megküldő hírszerző Lisszabonból küldte el értesüléseit. A sportos, intelligens és megnyerő úriember jól szituált szudéta-német családból származott. Nem csak a német hírszerzés, de az angolok is nagyra becsülték képességeit és ügyességét. A későbbiekben is meglepetéssel vegyes ámulattal állapították meg mind a németek, mind az angolok, hogy Fidrmuc (a különös név fídermukként ejtendő) állhatatos és a kémek viszonylatában megbízhatónak tekinthető. Soha nem vállalt kettős ügynökséget. „Jó” német volt, mindig lojális hazájához. Ez pedig elég indok volt az angoloknak ahhoz, hogy megkíséreljék „kikapcsolni” őt. Nemhiába volt azonban Fidrmuc korának egyik legügyesebb hírszerzője, nem sikerült őt elhallgattatni, s a háború után éppúgy végigügyeskedte életét, mint korábban. Kém- és detektívregényeket írt, és a Spiegelnek dolgozott, mint barcelonai tudósító, mégpedig nem kis fizetésért. Graham Greene, aki első kézből ismerte a hírszerzést, és maga is Lisszabonban dolgozott a háború idején, Fidrmuc alakjából merített, amikor megírta Havannai emberünk című regényét.
A mi generációnk úgy nevelkedett, hogy belénk szuggerálták: az amerikaiak mind ügyesek és jók, a németek mind hülyék. Erre még ráfejeltek annyival, hogy a szovjetek mind erkölcsösek, de azt is megtanultuk szüleinktől, hogy félni kell tőlük, ami ellentmondásnak tűnik, de a hazugság miliőjében ennek a kis érthetetlenségnek már oly kevés jelentősége volt. Lassan a németek is kezdenek rájönni, hogy nem is voltak annyira hülyék az ő nagyapáik és dédapáik. Sőt, zseniális katonák is harcoltak Hitler hadseregében, és James Bond kizárólag bájgúnár azokhoz a hírszerzőkhöz képest, akik valójában dolgoztak a háttérben. Fidrmuc működésére jellemző, hogy szinte feledésbe merült hírszerzési tevékenysége, könyv, monográfia nem jelent meg róla. Tökéletesen „elmerült”.
Nem mindenki tudta menteni a bőrét. Lisszabon, ami a háború alatt a kémek, kétes üzleteket kötők és a menekülni vágyók különös gyűjtőhelye volt, kettős német-angol ügynököknek is helyt adott, például Johnny Jebsennek, a Hamburgban született gazdag aranyifjúnak, vagy a szerb Popovnak, aki ihletőül szolgált a szintén Lisszabonban dolgozó Fleming számára a James Bond figura megalkotásában. A feltűnő nagyvilági életet élő két ügynök mellett Fidrmuc nevetséges ellenalaknak számított. Megbízható volt, és lojális.
Ugyanakkor az Ostro fedőnevű hírszerző éppúgy lelkiismeretlen életművész volt, mint a kettős ügynökök. Az aranyifjú Jebsen keservesen meg is fizetett becstelenségéért, hiszen elfogták, hetekig kínozták a Gestapo főhadiszállásán, 1944 szeptemberében a Sachsenhause-i koncentrációs táborba hurcolták, majd egy kihallgatás után nyoma veszett. Nem volt olyan szerencséje hát, mint Remarque Éjszaka Lisszabonban című regényének főhősének, aki a kínzások után meg tudott menekülni a Gestapo karmaiból, s eljutott Lisszabonig. Az életművészek e pokoli bőségében Fidrmuc rengeteg anyagot küldött a németeknek, miközben állítólagos ügynök-hálózatot működtetett. Természetesen óriási bevételeket kaszált be így, miközben mindig egyedül dolgozott.
A háború után is mindenütt kiverekedte magát a bajból. 1950-ben vette fel a kapcsolatot a német Spiegel magazinnal. Nem ő volt az egyetlen, a hírszerzéstől és a belső elhárítástól többen is dolgoztak a német médiánál. Fidrmuc nem csak híreket küldött, de számos olyan szívességet tett a magazin szerkesztőinek, amelyek messze túlmutattak egy egyszerű újságírói feladaton. Hírei többnyire ugyanakkor – éppúgy, mint a háború idején -, további megerősítésre szorultak. Rengeteg kacsának látszó jelentést küldött. Tudott valamit, amit mások nem, vagy egyszerűen csak élénk fantáziáját vetette be, hogy egy-két izgalmas információt elküldjön?
Hihetetlenül érdekes Paul Fidrmuc alakja, de talán még érdekesebbek azok a súlypontok, ahol a Spiegel 2014-ben elidőz. Mik azok a kérdések, amik a jelen újságíróit és szerkesztőit érdeklik? Egyrészt megkérdezik maguktól – jogosan -, hogy egy magas intelligenciájú, rendkívüli tehetségekkel megáldott ember hogyan viszonyul Hitlerhez és a nácizmushoz. A koncentrációs táborokról Fidrmuc emlékirataiban úgy nyilatkozik, hogy kizárólag ártottak a Harmadik Birodalomnak. „Taleyrand-dal szólva, több mint ostobaság: gaztett volt inkább”, írja, ám a Spiegel számára ez is kevés, a cikk szerzői úgy látják, hogy nem eléggé gyászol és szégyenkezik miattuk az egykori hírszerző. Ráadásul Fidrmuc hitt az autoriter vezető szükségességében, mert úgy látta, erre a Szovjetunió elleni harcban feltétlenül szükség van. A ma újságírói számára az se számított jó pontnak, hogy a Lisszabonba került kém elismeri, ott elképesztő mennyiségű ékszer landolt, miért ne lehetett volna ebből bőséggel vásárolni akkortájt, úgymond?
Amin a Spiegel aztán végképp fennakad, ez a háború utáni szerkesztők és munkatársak előélete. Ha már megpiszkálták a történetet, tisztességesen el is számoltak a múlttal. Közben meg értetlenül álnak. „Ilyen volt a helyzet a Spiegelnél az ötvenes években”, írja a cikk. „Egy egykori lisszaboni védelmi ügynököt Hamburgból két egykori SS-százados irányít, Mahnke és Wolff. Szörnyű elképzelni ezt ma, de a Spiegelnek szüksége volt olyan emberekre, akik olyan jól ismerték az apparátusokat, hogy tudtak írni is róluk, érvelt a Spiegel alapítója, Augstein.” A kérdés megmagyarázására egy média-szakértőt és történészt is megszólaltatnak, mert a mai szerkesztők értetlenül állnak a jelenséggel szemben.
Pedig tudjuk, hogy sem a sajtó, sem a politika, sem a gazdaság nem tiszta lappal indult a háború után. Ami lejátszódott Nyugat-Németországban, nálunk azzal a groteszkkel tetéződött, hogy nem csak demokratikusnak kellett álcázniuk magukat az egykori fasisztáknak, de még kommunistának is. Nem kizárólag városi legendák szólnak körmét piszkáló sztahanovistáról, aki korábban aranyifjú gazdag ember volt. És ki ne tudna megnevezni egy-egy embert, aki éppúgy verte bőrkabátban a kulákokat a faluban, az ötvenes években, ahogy nyilas korában a zsidókat? Mindenki újra kezdett. Az is, aki becstelen volt korábban, s az is, aki egyszerűen csak élte mindennapi életét, tisztességes volt és becsületes. Aki belülről látta a becstelenek térhódítását, az természetesen jobban megkeseredett. Jelzések azonban a szabad Nyugat-Németországban a háború után is voltak, elég csak Wolfgang Koeppen Melegház című regényére utalni, ami a politika belberkeiben mutatja be a tiszta kezdés lehetetlenségét.
Nálunk persze mindezt úgy értelmezték, hogy az imperialisták már csak ilyenek. Velejéig romlottak. Nálunk pedig kuss volt. A jobbérzésűek is asszisztáltak a becstelenséghez. De hát ez már egy másik történet. Mert miközben Stirlitz beszédesen nézett, és önuralma bámulatra méltó volt, addig családok ezrei feledkeztek meg arról, hogy ez mekkora hazugság.