Van női attitűddel megírt regény, és van ilyen történelmi regény is. Az Erdélyi menyegző ilyen. Azzal együtt, hogy amennyire történelmi regény, annyira mai regény is, hiszen én, az írója ma élek, a huszonegyedik századi agyammal írok azokról a dolgokról, amelyek engem foglalkoztatnak.
A héten olvastam, hogy Ugron Zsolnát a kortárs irodalom nem nagyon veszi észre. Rajtam ne múljék, gondoltam. Mivel sok szó esett a fiatal írónő kapcsán a „lektűrről”, azzal az elhatározással vettem kézbe az Erdélyi menyegző című regényt, hogy félreteszek minden előítéletet. Annál is inkább, mert egy lélegzetelállítóan szép kötetet tartottam kezemben, ami eleve felkeltette kíváncsiságomat.
Ennyit az olvasás előtti jóleső örömről. Ami utána következett, az emlékeztetett a borító hímzés-mintájára, mintha valaki papírra akarna tűvel és selyemfonállal hímezni. Az első benyomás a regény archaizáló nyelve kapcsán éri az olvasót. Gyönyörű, régies szavak, hihetetlenül érdekes ruha-leírások fogadják, úgy, mintha a szerző nem lenne képes elszakadni eredeti forrásaitól. Csakhogy a szöveg nyelve nem attól válik művészi megformáltságúvá, hogy szépséges régi szavakat hordunk egymásra. A nyelv éppúgy részt vesz az ábrázolásban, mint a többi epikai eszköz, s végül valami különös varázslat révén – ami maga a művészet – megtörténik a csoda. Ahogy azt Ágh István megfogalmazta Szavak honvágya című esszéjében: „Mikor az értelem tárgyilagos hűvöséből átlép az istenítő szakralitás felé, s megkísérli kifejezni a kimondhatatlant, az író tudja legjobban, hogy a nyelv csupa titokkal szolgál, melynek megfejtésére kevés egy emberélet.” A művészi megformáltság alatt természetesen nem egy szépelgő, agyonfogalmazott nyelvet értünk, lehet egy szikár, szinte tőmondatokból összeálló szöveg is művészi. A lényeg, hogy a tartalmi mélységből kell merítsen, azt kell tükröznie. De van-e az Erdélyi menyegzőnek mélysége?
Mielőtt a kérdést megválaszolnánk, lássuk, miről is szól a regény. Báthory Anna, Báthory Gábor erdélyi fejedelem testvérhúgának életét követjük nyomon 1608-as kézfogójától egészen 1636-ig, hamarosan bekövetkező haláláig. Alakját ismerhetjük Móricz Erdély-trilógiájából, avagy Makkai Sándor Ördögszekér című regényéből. Makkai Báthory Annát boszorkányként ábrázolja, akit a hedonizmus és a szexualitás behálóz, és olyan bűnök eredőjévé teszi, amiből nincs kitörés. Célzottan kívánja felmutatni az erdélyi 17. századi arisztokrácia önsorsrontását. Móricz ezen is túlmegy. Báthori Anna nem egy egysíkú, erkölcstelen, gonosz női szimbólum, az Erdély-trilógiában ő a pokoljárások eredője. Az emberi bűn, a szenvedély és az önmagunk okozta kárhozat válik nyilvánvalóvá a fejedelem húgának csáberejében. Móricz úgy tud az önsorsrontásról szólni, hogy az erkölcsön túli felelősségünket is megjeleníti. Ráadásul a szerelem hálójában vergődve a tragédia valójában egy egész nemzet sorsát pecsételi meg. Móricz nyilvánvalóvá teszi, hogyan játszza el a két fejedelem, Báthory Gábor és Bethlen Gábor azt az utolsó lehetőséget, amikor még magyar kézben lehetett a magyarok sorsa. Félő, hogy Móricz után fel kell kötnie annak a gatyáját (vagy szoknyáját), aki a Báthoryakról akar írni, és nem azért, mert a történelmi valóságot írta meg, hanem, mert amit megírt az emberről, az zseniális és mértékadó.
Ugron Zsolna egy olyan Báthory Annát jelenít meg, akinek egyik tragédiája, hogy helyette döntenek magánéletét illetően, majd szépsége és vagyona szemet szúr az erőszakos, hataloméhes Bethlen Gábornak. A boszorkányperbe is így kerül, bűne annyi, mint másé. Rossz helyen van, rosszkor, túl szókimondó és túl szép. Teszi ezt a szerző azzal a 20. századi gondolkodással, amely a bűn fogalmát kizárólag jogi kategóriaként ismeri.
Ennyi mindenesetre kiderül. Mert hogy Báthory Anna mit miért tesz, mit gondol, hogyan érez: ez többnyire nem derül ki. Ahogyan a regény más hőseit is csak szőrmentén ismerjük meg. Nincs egy olyan figura, akit közelebbről és jobban megismerhetnénk. A férfialakok, Báthory Gábor és Jósika Zsigmond még viszonylag elevenebbek, mindenki más kötélen rángatott marionettnek tűnik ebben az amúgy is vázlatosan folyó történetben. A rengeteg szerzői szöveg között elvétve van egy-két élőbb jelenet. A jellemábrázolás Báthory Anna esetében vagy elmarad, vagy oly ellentmondó a szerzői leírás az ábrázolt figura életéhez képest, amit nehéz összeegyeztetni. Annyi biztos, hogy az érzelgősség és a melodráma hibájába nem esik Ugron Zsolna, mert nem is hagy időt magának rá.
A 20-21. századi nőszemlélet felmenti a szerelem bűnében vergődő nő-alakokat. Az Erdélyi menyegző szerint Báthory Anna Jósika Zsigmond hitveseként tiszttartójával házasságtörést követ el. Erről néhány mondatban értesülünk. „…Anna hagyta, hogy megcsókolja, és hetek múlva egészen hagyta magát szeretni, mert olyan régen nem szerette őt már senki.” A szerző sajnálja a főhőst, aki nem mutat lelkifurdalást. Annát egyedül az dühíti fel, hogy később a tiszttartó elszemtelenedik. Következésképpen a paráznaság vádját sem érti.
Ugron Zsolna nem érti a 17. századi hitvitákat, sem a puritanizmust. Szimpátiája az önsorsrontó Báthory Gáboré, és Bethlen Gábort csak egy bugris, csörtető hatalomvadászként állítja be. Igazi mély szimpátiája a későbbi katolikus arisztokrata dinasztiáké. Elsősorban a teljesen kidolgozatlan karakterű Esterházy Miklósé, aki a teljes önfeladásig lovagias, és mosolya a főhős szívét mindig rabul ejti.
Figyelemreméltó, hogy Báthory Anna minden különösebb tusakodás nélkül tér át a katolikus hitre. A korban keletkezett emlékiratok ékesen szólnak arról, mit jelentett az ellenreformáció, milyen pszichikai nyomás alatt voltak, akiket kényszerítettek feleségként, menyként elhagyni protestáns hitüket. Legtöbbször az érzelmi zsarolás eszközével éltek, az édes gyermekektől való elszakítással és a becsületrontással, amit mai szóval karaktergyilkosságnak nevezhetünk. Itt csak a jéghegy csúcsa Árva Bethlen Kata írása, de gondolhatunk Zrínyi Ilonára, vagy az Ugron Zsolna által is nagyon mély rokonszenvvel emlegetett Báthory Erzsébetre. Az ő sorsa szintén a hit botrányán pecsételődött meg. De nem kell ahhoz visszamennünk a 17-18. századba, hogy átérezzük, mit jelent a felekezetváltás, a hitehagyás. Nem hiszem, hogy egy mai, értelmes, modern nő ne járná meg maga is a lélekvizsgálat mindenféle magasságát és mélységét, a tépelődés, a rácsodálkozás, a félelem, az idegenség kérdéseit és válaszait, amikor egy másik hitre áttér.
A szerző e téren tapasztalható bizonytalanságainak jellemzésére hadd fűzzem hozzá: bár nem humornak szánták, jót nevettünk azon, hogy a haldokló Bánffy Déneshez hívatták a prédikátort, hogy „hozza a kenetet”.
Van néhány emlékezetes kép, amelyek kellő kidolgozottság mellett felejthetetlenné tették volna a regényt. Aztán vannak olyan képek és jelenetek, amelyek a legrosszabb Júlia-regények nívóját közelítik meg. Jósika Zsigmond elcsábítása a leghiteltelenebb történet, amit a jobb lektűr-ízlés sem engedett volna meg. Amikor pedig Báthory Anna csúnyán összeveszik Bethlen Gábor feleségével, Károlyi Zsuzsannával, Annát nőrokonai a következőkkel próbálják jobb belátásra téríteni: „Ez nem érti, hogy neked nemcsak lelked, de tested is van. Neki csak lelke és szíve van. A teste nyűg csak. Neki a test bűn. De jó asszony.” Ha még nem olvastak Júlia-regényt, akkor most megismerhetik a szerelmi regényfüzetek hangulatát és sematizmusát.
Hogy egy mű vallási kérdésekben, vagy a történelmi személyek megítélésében miképpen foglal állást, ez a mű irodalmi értékét nem befolyásolhatja. Ha van irodalmi jelentősége, akkor mit sem számít, hogy számunkra pozitívan ábrázolja-e az általunk nagyra becsült alakokat és felfogásokat. Kérdés tehát az, Ugron Zsolna regénye irodalmilag milyen értéket képvisel. Fájó kimondani, de megítélésem szerint az Erdélyi menyegző nem elég jó. Még arra sem, hogy szépirodalminak nevezhessük. Az elbeszélés vázlatossága, a kidolgozott karakterek hiánya mind az azonosulást, mind a mű önálló életét lehetetlenné teszik. Emellett az eredetiség hiánya végig szembetűnő, pedig enélkül nincs önálló alkotás – s ez megint csak irodalmilag értékelhetetlenné teszik a könyvet. Biztos vagyok benne, hogy sok embernek okoz örömet az olvasása. Ahhoz azonban gyenge és átdolgozásra szorulna, hogy a jó kortárs irodalmi alkotások között emlegessük. És ezt nagyon sajnálom. Sajnálom, mert a téma valóban megérdemelne egy árnyalt, modern feldolgozást. Báthory Annáról oly keveset tudunk, miért ne lehetne úgy ábrázolni őt, hogy valóban csak a politika és a gonoszság áldozata? Kora éppúgy elbánt vele, mint a későbbi történelmi emlékezet és az irodalom. Egy jó ábrázolás kiemelhetné ebből a sémából. Ez a nőalak lehetőséget adna arra, hogy megértsük önmagunkat. Mennyi mindent lehetne elmondani általa a szerelemről, a szenvedélyről, a kiszolgáltatottságról, a bűnről és a vezeklésről, a gazdagság és politikai befolyás terhéről és átkáról, az önsorsrontásról, a tragédiába futó politikai játszmák visszafordíthatatlanságáról: s itt csak éppen pár dolgot emeltem ki, amiről beszélhetnénk. Végül pedig sajnálom, hogy az Erdélyi menyegző nem jobb, mert Ugron Zsolnában érezhetően több van. Van érzéke a drámaiság iránt. Kellő szorgalommal és lelkesedéssel fedezi fel magának az ábrázolni való világot. Azonban az akarat és a szándék önmagában még nem elég. A jó irodalomhoz több kell: a nyelv és az ábrázoltak titokzatos átlényegülése, az alkotó mélyre- és magasbaszállása, a katarzis. Amit ebben a könyvben nem éreztem meg és nem éltem át. „A szokatlanul jó eladási adatok ellenére az Erdélyi menyegzőről nem jelent meg kritikák tömkelege” – nyilatkozta Ugron Zsolna. Valószínűleg ezért.