Ez mind igaz, de tagadhatatlan, hogy a külföldiek elsősorban azokra a szerzőkre kíváncsiak, akiknek a művei olvashatók az anyanyelvükön. Csak akkor lesz áttörés, ha a fordítások támogatása megerősödik, ha hosszú távú projekteket készítenek arra, hogy milyen könyvek idegen nyelvű megjelenését kell elősegíteni, s pontosan felmérik, mi hiányzik a palettáról.
A széplelkű irodalmi maffia, avagy hogyan építsünk fel egy írót? – Válasz.hu
Konsztantinosz Kavafisz (1863-1933), az alexandriai görög költő, aki olyan letisztult verseket írt, mint az ókori Görögország márványszobrai, kizárólag barátainak mutatta meg verseit, s csak halála után jelenhettek meg nyomtatásban. Azóta világszerte ismertté vált, rengeteg költő tanult tőle, sokan meghatározó élményként élték meg a művével való találkozást. Kavafisz ha ki is fogta az irodalmárok aranyhalát, nem kívánt tőle sem egyet, sem kettőt, sem hármat.
Először az író, a költő abban sem biztos, ír-e elég jól ahhoz, hogy megjelenhessen nyomtatásban a műve. Aztán megjelenik itt is, ott is. És mintha kifogta volna a mesebeli aranyhalat, újabb kívánságai támadnak. Először nem mindegy már, hol jelenik meg. Később jó lenne egy kötet is. Aztán minden évben lehetőleg egy kötet, mert valamire való irodalmár minden évben jelen van az irodalmi piacon. Később jó lenne riport, pódium-beszélgetés. Meg József Attila-díj. Öreg korban lehetőleg még nagyobb díjak is. Közben nemcsak erkölcsi, de anyagi elismerés. Más nyelvekre fordítás, külföldi meghívások. Kell a siker.
Mindenkinek jól esik a vállon veregetés. A siker. Egyrészt felelősséggel ruház fel, másrészt óriási motiváció is. Van miért írni, van kiért írni. Akinek a siker viszont nem adatik meg, az kesereg. Depressziós, másokra mutogat, és siránkozik vég nélkül. Összeesküvésekről beszél, aránytalanságokról. Van igazság mindebben, ám az is igaz, hogy jelenleg a Magvetőn túl a rettenetesen szétforgácsolt szépirodalmi piac nem képes felmutatni sztárokat. Ennek pedig nem csak anyagi okai vannak. Tudjuk, hogy a világ ezen a nyelven ért: kellenek az eladható figurák, a sztárok. Igen ám, csakhogy a sztárokhoz szükség van sztárcsinálókra is, és ez ma nagyobb hiánycikk a magyar irodalmi életben, mint maguk a sztárok vagy a potenciális sztárok.
Amikor sírdogál a konzervatív kultúra, hogy külföldön csak Esterházy Pétert ismerik, gyakran eszembe jut, hogy is indult annak idején az egyik legismertebb kortárs magyar író pályája. Művei, egész megjelenése provokatívan hatott az akkori értelmiségiekre. De egyik legemlékezetesebb tette mégis az Iskola a határon lemásolása volt. Gyerek voltam akkor, de emlékszem, hogy a felnőttek beszélgetéseiben terítékre került a projekt. „Ki ez az őrült?”, biggyesztették ajkukat. Mégis, a következő könyvheteken már felkerült a polcra egy-egy Esterházy-kötet. Érdekes embernek számított, kíváncsivá tette az olvasót. Hogy kitartott-e mellette közönsége, vagy sem, ez most más lapra tartozik. Annyi biztos, hogy mindezt felismerte a kiadója, és kellő fantáziát látott benne.
A kortárs irodalom konzervatívnak számító (valójában közös jelzővel nehezen jellemezhető) oldala nem menedzseli úgy a lehetséges sztárjait, mint azt tette a Magvető Kiadó. Sok, kisebb kiadóról van szó, amelyek közül néhány az életbennmaradásért küzd. Ám sok esetben az a gond, hogy nem is látják be a sztárgyártás szükségességét. Nincsenek olyan hajtó-emberek, akik jól felfogott érdekük szerint ismertté tennék a náluk alkotók nevét, akik kivennék szerzőiket a légüres térből. Gyakorlatilag el kéne juttatni őket az olvasókhoz, ez azonban csak az egyéni kezdeményezések szintjén valósul meg. Sokkal inkább egyfajta belterjesség a jellemző. A kritika a barátokat dicséri, de a recenziók amúgy sem jutnak el az egyszerű olvasóhoz, mert az nem olvassa el a folyóiratokat.
A „széplelkű” jelző annyiban nehezen értelmezhető az irodalom esetében, hogy sok gyarlóságon tetten lehet érni képviselőit. Sok esetben az emberi kicsinyesség és irigység is útjában áll annak, hogy igazi tehetségeket emeljen fel az irodalom, valahogy úgy, mint annak idején a Nyugatnál Osvát Ernő. Sokat elárul erről már maga a linkben idézett cikk is. Fanyalgás volt annak idején Szabó Magda külföldi elismerései miatt. Nyilván nem mindegyikünk számára ő az alapélmény, de attól még jó könyvei voltak, amelyeket bátran lehetett terjeszteni külföldön is. Aztán éppúgy fanyalogtunk Kertész Imre Nobel-díja miatt. Pedig a külföldi Kertész Imre neve kapcsán nyilván nem csak a holokausztra asszociál, de Magyarországra is.
Nemrég beszélgettem egy Ausztriában élő hölggyel, aki azt mondta nekem, ha az ő irodalmi Nobel-díjasukat, Elfriede Jelineket említik előtte, akkor szégyelli magát. Erre megemlítettem, hogy annak idején Thomas Bernhard szinte minden művét elolvastam, és nagy hatást tett rám. Mire ő rögtön védekezni kezdett. Igen, Bernhard egy rettenetesen megkeseredett ember, és ezért szidja állandóan az osztrákokat. Persze, van egy réteg Bécsben, amelyik felkapta és élteti, és minden szennyét színpadra viszi. Kénytelen voltam erre azt felelni, hogy nem emlékszem az osztrákok minősítésére. Egy általános emberi attitűdre annál inkább, meg az ábrázolás erejére. A végtelenül nyomasztó, komor sivárságra, s arra, hogy ezt micsoda őrült elszántsággal tudta megjeleníteni. Hát ez lehet, a nyelvi erőt szokták vele kapcsolatban emlegetni, ismerte el hölgyismerősöm. Vajon a mi külföldi fogadtatásunk nem hasonló? Ki érti közülük azt, mi miért nem lelkesedünk hozzájuk hasonlóan.
Az bizonyos, hogy irodalmunkról a kép még a mi saját magyar valóságunkban sem elég arányos és árnyalt. Nem elég a piacon lenni, kellenek a vásári kikiáltók, akik felhívják a figyelmet az árura, illetve annak készítőjére, az alkotóra. Ma a kikiáltáshoz nem feltétlenül van szükség pénzre. Ki kellene használni a PR-lehetőségeket, jobban kellene használni a internetes közösségi felületeket. Az örökös passzív helyzetfelmérés, siránkozás és borús sértettség helyett rukkoljon elő végre a konzervatív irodalom is a maga húzóneveivel. Mielőtt nyársra tűznénk és megsütögetnénk az aranyhalat...
Hozzászólások