Kilencedik alkalommal szervezik meg december első vasárnapján a Kárpát-medencei imanapot. A háttéranyagot az idén a Szlovákiai Református Keresztyén Nők Egyesülete készítette elő.
A vasárnapi Kárpát-medencei imanap textusa többszörösen is aktuális volt számomra. „Az asszonyi bölcsesség építi a házat”, szól az Újfordítású Biblia (Péld 14,1a). Két hetes ostrom alatt lévő házunk szombaton szabadult fel annyira, hogy végre újra élhessük normális hétköznapjainkat. Az ostoromlók ablakosok és a nyomukban loholó kőművesek voltak, akik az építést minden esetben nagy rombolással kezdték. A nyolcvanéves falak egy része gyalázatos állapotban volt, nem éppen egyszerű munkálatok folytak itt nyálkás, ronda novemberi időben. Hazugság lenne azt állítani, hogy kizárólag a női bölcsesség tette rendbe a házat. Bizony benne volt férfi és gyerek keze is a helyreállításban. Az a boldog sóhaj, ahogy egy-egy másutt töltött éjszaka után a család tagjai boldogan beledőltek ágyukba, „végre a saját ágyikómban alhatok” felkiáltással, nos, ez midig önmagáért beszélt.
Azért csak női dolog az otthonteremtés. Van valami ösztönös törekvés arra, hogy egy lakás ne csak alvóhely és raktár legyen, hanem otthon. Ismerek nem egy olyan lakás, amit nagy műgonddal rendeztek be, csak épp az élet és a melegség hiányzik belőle. Az otthon elsősorban nem lakberendezés kérdése. Hol kuckó, ahol elbújhat az ember a külvilággal szemben, hol az a hely, ami megnyílik a vendégszeretet révén, hol a munka közege, hol a zajos együttlété, hol a pihenésé.
A mi otthonunk nem tökéletes. Már kinőttünk azokból a kisgyermekes gondokból ugyan, amit kedves barátnőm úgy jellemzett a saját viszonyaikat illetően: „a gyerekek még a falat is lerágták”. Akinek van kisgyereke, tudja, hogy a fehér fal a leghívogatóbb a rajzolgató gyerek számára, tegyen ki az ember bármi mást a művészi ihletettség idejére. Azt is tudják sokan, milyen foltot hagy egy plafonra felrúgott focilabda. Hát még az üveg meg a falióra hogy bánja! Manapság inkább olyan gondokkal küzdünk, hogy harminchatos cipőnél kisebb már nincsen, s ha hat embernek csak két pár lábbelije van, hány négyzetméter kell azok elhelyezéséhez? Itt is holmi, ott is holmi. A játékok egy része hamarosan bekerül zsákokba.
Az otthon fogalmáról mindig egy kedves anyai barátnőm története jut eszembe. Akkoriban Pesten élt férjével és gyerekeivel, s az idős nagyszülők falun laktak. Egyszer barátnőmnek, telefonál a munkahelyéről férje, hogy édesapja megbetegedett. „Hazamegyek”, mondta a férj. A feleség egész este várta haza férjét, kezét tördelte, felhívta a mentőket, mire rájött, hogy férjének az otthon az a szülőfalu, ahol az idős szülők élnek. Könnyek közt mondta nekem: „Én azt hittem, a lakásunk az otthonunk. Nekem az volt.” Igen, mi nők így vagyunk vele többnyire. Ahová vetődünk, otthont akarunk teremteni. Mert mindenütt kell a védettség és a meghittség, bárhová is vetődünk.
Nálunk is már otthon-szaga van a háznak. November és december fordulóján minden kényelmetlenség mellett is van haszna a felújításnak: egészen biztosan megvan a nagyon-nagyon-nagytakarítás. A karácsonyt tisztára pucolva várja a lakás. Bár vannak azért kételyeim: a néhány napja a lemosott ablakon a Mikulásváró orrocskák és szácskák nyoma máris foltokat hagyott. Nincs szívem letörölni még. Ez is kell egy otthonba, életünk nyomai.