"A parlament fog a jövőben dönteni a jelentkező felekezet elismeréséről. Az ilyen eljárás, amely politikai testületet bíz meg azzal a feladattal, hogy vallásos hit legitimációját mérlegelje, nem egyeztethető össze az állam semlegességi és pártatlansági kötelezettségével" - szögezte le a közleményben az ET emberi jogi biztosa.
Az ET emberi jogi biztosa bírálja a magyar törvényalkotást - Inforadio
Bár a magyar kormány már választ adott a levélre, Hammarberg továbbra is aggódik.
Az Európa Tanács is nekiment a kormánynak az egyházi törvény miatt - Origo
Nem kétséges, hogy az utóbbi időben meghozott törvényeket ért külföldi és hazai kritikák egy része kifejezetten ideologikus természetű, amelyek messze túlmutatnak a szorosan vett jogi – szakmai kereteken. Világnézeti kérdésekről, (a „szellemiségről”) is szó van immár, melyeknek egyik neuralgikus pontja – nem véletlenül – az egyházügyi törvény. Ahogy látom, a törvény körüli vita leszűkült az egyházi státusz jogi szabályozása körüli kérdésekre. Vagy mégsem? Nem az itt a valódi kérdés, hogy melyik egyház „egyház”, s melyik nem, hanem az, hogy hol van a vallási jelenségek helye a sokszínű nyugati társadalmak szellemi, kulturális arculatának formálásában.
A szinte alig feloldható ellentmondás abban rejlik, hogy különféle hittartalmak legitimációját kellene jogi mederbe önteni, miközben a vallás éppen attól vallás, hogy az általa kifejezett tartalommal csak az adott vallás hite által lehet azonosulni. Ennél fogva nyilvánvaló, hogy nincs olyan instancia, olyan objektív mérce, amelyre hivatkozva egy adott vallási tartalom igazságáról, helyességéről vagy helytelenségéről „kívülről” ítéletet lehetne mondani. Egy szekuláris (értéksemleges) racionalitás szempontjából nézve minden vallás „egyforma”, s legitimitásukat nem, hanem csak a legalitásukat lehet jogi szempontból értékelni.
Ez a körülmény nyilvánvalóvá teszi, hogy a vallási tartalmak politikai szabályozása és jogi kategorizálása óhatatlanul magában hordozhatja az önkényesség mozzanatát, mint ahogy erre a nemrégiben elfogadott törvény körüli vita és a vele szemben megfogalmazott sok hazai és külföldi kritika is mutat. Ebből a szempontból teljesen igaza van az ET emberi jogi biztosának: "A parlament fog a jövőben dönteni a jelentkező felekezet elismeréséről. Az ilyen eljárás, amely politikai testületet bíz meg azzal a feladattal, hogy vallásos hit legitimációját mérlegelje, nem egyeztethető össze az állam semlegességi és pártatlansági kötelezettségével.”
Így van, az állam világnézeti semlegességének elvéből nyilvánvalóan az következik, hogy az állam nem azonosulhat egyetlen vallással sem, következtetésképp a politika nem döntheti el, hogy melyik vallás „egyház”, s melyik nem. Minden vallási tartalmat egyenlő jog illet meg, nincs különbség. Abszurd is lenne, ha a parlament, "zsinattá" alakulva, teológiai, vallástörténeti és vallásfilozófiai diskurzusok színhelyévé válna.
Ezzel az elvvel, mint a különböző vallások, világnézetek együttélésének technikai szabályozásával egyet lehet érteni. (Az már egy másik kérdés, a világnézeti semlegesség eszménye azon a senki által nem bizonyított, de a mai Nyugaton általánosan bevett hiten nyugszik, hogy az igazság nem megismerhető. – De erről majd máskor.) Magam is, hívő református keresztyénként, nagyon rosszul érezném magamat, ha bármilyen vallási tartalom (ide értve a nem keresztyén vallásokat is) létjoga, legitimitása meg lenne kérdőjelezve a mai Magyarországon, csak azért, mert az adott vallás hitével az én hitem alapján nem tudok azonosulni. A vallásüldözés gyakorlata még a saját magam által vallott hitigazság fenntartása mellett is ma már elgondolhatatlan és morálisan elviselhetetlen lenne számomra. Nem kell több vallásháború, máglya, gályapad, inkvizíció, boszorkányégetés, volt már elég.
Csakhogy az új egyházi törvény szándéka, ha jól értem, a két jogi kategória („egyház”, „egyesület”) megalkotásával nem a vallási jelenségek állami legitimációjával van összefüggésben (az első kategóriába kerülők legitimek, a másodikba esők nem). Valami másról van itt szó, - s nem a pénzre gondolok.
Van minden vallásnak a szorosan vett vallási/hitbeli tartalmon túl egy olyan kiterjedése, amely már nem marad meg a szorosan vett vallásosság, azaz az egyéni hit körén belül, hanem, akarva-akaratlan társadalmi szintű kulturális tényezővé válik. Az igaz ugyan, hogy a vallási tartalom hordozója – hit által – mindig a szubjektum, s ennyiben a vallás mindig is a magánember belső világának a része, de másrészt az is igaz, hogy ez a szubjektum a vallási közösségben valósul meg. Ekként, igen problematikus a vallási tartalmak jogi beszorítása a magánélet szférájába, hiszen az egyéni vallási tudat is közösségi öntudatban fejeződik ki, s mint ilyen, nyilvános társadalmi jelenlétre tart igényt.
A vallásos tartalmak nyilvánosság iránti igénye viszont már kőkemény kérdés, mert emögött már vallási önértelmezésben megfogalmazott kulturális identitások egymáshoz való viszonyáról van szó. A vallás kultúra is. Az igazi kérdés a jogi szabályozás szempontjából nem az, hogy melyik vallás „egyház”, s melyik „egyesület” (hiszen mindegyikük legitim), hanem az, hogy az adott társadalom kulturális arculatának formálásában a jogi szabályozás milyen szerepet tölt be.
Nos, ez az, amit az állam világnézeti semlegességének elve nem igazán tud kezelni. Mert míg egyik oldalon valóban méltányolható, hogy az állam ne azonosuljon semmiféle vallási, világnézeti tartalommal, addig a másik oldalon vajon mondhatjuk-e, hogy az államnak nincsen semmilyen kultúraformáló szerepe a vallások társadalmi jelenlétének jogi szabályozásával összefüggésben?
A filozófiai liberalizmus jegyében fogant világnézeti semlegesség elvével az a legnagyobb probléma, hogy az egyént eloldja saját közösségi múltjától, s úgy tesz, mintha a Nyugat kétezer éves története immár befejeződött volna, s kezdetét vette a történeti kontextusából kiszabadított Európa története.
Holott nyilvánvaló, hogy az eredendően a zsidó-keresztyén alapozású Európa eszmetörténeti és kulturális folytonosságát nem lehet felszámolni. Az igaz ugyan, hogy a Nyugati fejlődésben a modernitás és az egyházias keresztyénség szétvált egymástól, az utóbbi kárára, de az már nem állja meg a helyét, hogy ezzel együtt a szó kulturális értelmében vett keresztyénség totálisan felszámolta volna önmagát.
Ha tehát a vallásszabadság nyugati szabályozása a vallást nem csak vallásként fogja fel, hanem kulturális identitásalkotó tényezőként, akkor a vallásszabadság mindenkit megillető joga magába kell foglaljon a keresztyénségben, mint máig érő kulturális folyamatban megtestesülő igényt az európai kulturális - történeti identitás megőrzésére. S akárhogyan is, az európai eszmetörténeti folytonosság intézményi letéteményesei mégis csak a keresztyén, s ezen belül is a történeti egyházak. S ez a kulturális igény messze nem a ma már valóban anakronisztikus „keresztyén állam” ideológiai megalapozása, hanem annak a történeti kultúrának az elismerése, amely egyáltalán lehetővé tette a ma világnézetileg semleges állam létrejöttét.
Ha jól értem, a kulturális – történeti vonatkozásra tett hangsúly fejeződik ki a most elfogadott egyházi törvényben, még akkor is, ha mint fentebb jeleztem, a törvényalkotók az önkényesség mozzanatától nem bírtak teljesen megszabadulni. Mindazonáltal, ez a törvényalkotói szándék messze nem valamiféle új „keresztyén kurzus” (vö.: Alaptörvény, Nemzeti Hitvallás, vö.: Orbán Viktor utalása a keresztyénségre az EP-vitán tartott záróbeszédében) bevezetése kíván lenni, hanem a keresztyénség kulturális (!) identitásalkotó – és megőrző szerepének az elismerése a megszakítatlan európai keresztyén emlékezetközösségben, mint kulturális folyamatban...
S mint a „Ki hagyta el a nyugati partot?” c. bejegyzésemben is írtam, a kommunizmus ugyan erőszakosan megszakította Magyarországon a hagyományos Európa kulturális folytonosságát (nem véletlen, hogy felismerve a keresztyénség történelmi jelentőségét, a célkeresztjében éppen a történeti egyházak álltak !), ezt a folytonosságot valójában nem bírta véglegesen megszüntetni. Sőt, ellentmondásos módon, éppen a nyugati eszmetörténeti „fejlődéstől” való elzártságunk miatt őrizhettünk meg még valamit a hagyományos európai kultúra folytonosságából, miközben a klasszikus Nyugat - a filozófiai liberalizmust domináns ideológiává téve - kulturálisan szembe ment önmagával.
Míg tehát egyik oldalon nagyon is méltányolható a zsidó - keresztyén gyökerű, de nyitott Európában a különféle vallásoknak, mint kulturális entitásoknak a szabadsághoz való joga, addig a másik oldalon szellemi öngyilkosság lenne, ha a vallási sokszínűségben is megjelenő multikulturalizmus a hagyományos európai kultúra folytonosságának a felszámolása árán valósulna meg.
Avagy: amit a kommunizmus nem bírt elérni, megvalósítja az értéksemleges Európa?