A britek vallásosságáról készített felmérést a YouGov, amelynek eredményei szerint a helyiek 67 százaléka szerint a vallás és a hit inkább személyes kérdés, amelynek nincs helye a közéletben. A válaszadók 24 százaléka vélte csak úgy, a vallási kérdéseknek a jelenleginél nagyobb szerepet kellene kapnia a közéletben.
A britek 56 %-a keresztyén országnak tekinti Nagy-Britanniát, s 61% szerint „ennek is kell maradnia”! A kutatás eredménye azért meglepő, mert az európai kultúra történetének fő vonulatát talán úgy is le lehetne írni, mint fokozatos elszakadást a „keresztyén Európától”. Vajon hol van az történelmi pont, amikor ki lehet jelenteni, hogy ez a folyamat a végére ért?
E felmérés alapján is azonban úgy tűnik (s ezt más európai tapasztalatok, így a sajátunk is alátámasztja), még messze nem beszélhetünk arról, hogy Európa véglegesen levált volna saját keresztyén múltjáról. Lehetséges, hogy a jövőben a modernitás és keresztyénység szétválásának egész folyamatát át kell értékelnünk?
Az az érzésem, hogy a szekularizációnak nevezett folyamat ma egyértelműnek tűnő megítélését újra vizsgálódásaink tárgyává kell tenni. Mindenenekelőtt az egyháznak. Szokásos ugyanis e folyamatot kizárólag úgy értelmezni, mint a keresztyénység végleges hanyatlását és fokozatos megszűnését. Holott, mint ez a felmérés is mutatja, e folyamatban nem feltétlenül a keresztyénség fokozatos „megszűnéséről” lehet szó, hanem arról, hogy a kereszténységben kultúra és egyháziasság fokozatosan szétvált egymástól az utóbbi kárára. Míg egyik oldalon az egyházias keresztyénség valóban drámai hanyatlást könyvelhet el, addig a keresztyénség, mint kultúra meglepő ellenállást mutat: a britek 61%-a szerint Nagy-Britanniának keresztyén országnak kell maradnia! Ugyanakkor ugyanezeknek az embereknek a 67%-a azt mondja, hogy a vallás és a hit inkább személyes kérdés, amelynek nincs helye a közéletben. Magyarán, a britek elutasítják a keresztyénséget, mint a társadalmat megalapozó „hivatalos” ideológiát, ám ugyanakkor mégis, kifejezik igényüket a keresztyénségnek, mint kulturális kohéziónak a megőrzésére.
Ez az eredmény tökéletesen alátámasztja a keresztyénség mai európai helyzetének ambivalens és rejtőzködő jellegét: társadalmi szintű keresztyénség már nincs, de mégis van. Ha ehhez még hozzávesszük azt az adatot, hogy a „a britek 58 százaléka szerint a vallás több rosszat okoz a világban, mint jót”, tovább árnyalódik a kép. Ez az adat ugyanis arra utal, hogy a vallások és kultúrák mai találkozása minimum nem fájdalommentes.
A másik igen figyelemreméltó adat, hogy miközben a britek 61%-a fejezi ki igényét az ország keresztyén jellegének a megőrzésére, addig csak 38% vallja magát hívőnek! Ez az ellentmondás tökéletesen kifejezi keresztyénség mai komplex valóságát, amit – talán egy kicsit általánosítva – úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy Európában még az ateista is keresztyén. (Ezt a mondatot „loptam” valakitől, de sajnos nem jegyeztem fel, kitől. Mea culpa.). Éppen az eredendően nyitott és reflexív, keresztyén Európa tette lehetővé az „ateista modernitás” történelmi megjelenését, ami úgy tűnik fel, mint a hagyományos Európa megtagadása. De vajon nem lehetséges-e, hogy történelmi távon ez a látszólagos önmegsemmisítés valójában egy magasabb szintű önértelmezés felé vezető út része?
A kultúrák történelmi tartósságáról a jövőt illetően nem lehet tapasztalatunk. Ám a múltra nézve igen. A múltból pedig az a tapasztalatunk, hogy ezek a kultúrák meglepő szívósságot és társadalmi szinten is meghatározó erőt tudtak kifejteni. A nagy európai kérdés az, hogy vajon ezek a kultúrák mennyiben tekinthetők valamiféle „végleges” fixálódásnak, vagy inkább történelmi szinten átmeneti jelenségekről beszélhetünk-e? Erre nézve semmit nem tudunk. Hiszen ki az, aki akár csak száz évre előre is meg tudná mondani, hogy a kultúrák mai, soha korábban nem tapasztalt intenzív találkozása miféle helyzetet fog előidézni?
A kérdés nem kevesebb, mint az, hogy a globalizáció mai folyamatainak részeként vajon beszélhetünk-e kulturális globalizációról, melynek eredményeként a különböző kultúrák feloldódnak egymásban, s létrejön valamiféle új, egységes kulturális öntudat? Avagy éppen az ellenkezője történik, s a multikulturális jelenségek nemhogy nem vezetnek valamiféle új kultúrához, hanem éppenséggel soha korábban nem tapasztalt, társadalmi szintű kulturális űrt és identitásválságot hoznak létre?
Meglehetős szkepszissel fogadok mindenféle olyan elméletet, mely szerint elérkeztünk volna a „történelem végéhez”, ahonnan immár kinyílt a látóhatár a múltra, s az eddigi történetet lezárva valamiféle kulturálisan radikálisan új, post Christianus korszak részesei lennénk.
Inkább az ellenkezőjét látom. Miközben a világ technológiailag és gazdaságilag valóban egységesül, azonközben egyre nő az igény valamiféle önazonosság megfogalmazására. Sőt, meglehet, minél erőteljesebbek a multikulturális jelenségek, annál sürgetőbb igényként tűnik fel a saját kultúra iránti igény. S legyen bár a világ átjárható, a kommunikáció határtalan, a fogyasztás uniformizált, a gazdaság globalizált, a kulturális identitások újrafogalmazásáért folytatott küzdelemben újra megjelenik a történelmi horizont, mint egyetlen valóságos viszonyítási pont. Csacskaság azt feltételezni, hogy évezredes kultúrák történelmi viselkedéséről a jövőt illetően egy íróasztal mellett ítéletet lehet mondani. Erre nagyon jól utal az az adat, hogy britek 61%-a gondolja úgy, hogy az országnak keresztyénnek kell maradnia, miközben csak 38% vallja magát hívőnek.
Azt gondolom, hogy a keresztyénség mai európai helyzete azért ambivalens, mert egy hosszú, átmeneti történeti folyamat része. A klasszikus európai keresztyén társadalmak kora tényleg lejárt, de történelmi vakság lenne e folyamatból a keresztyénség megszűnésére következtetni. Arról nem is beszélve, hogy vajon miféle bizonyosság alapján mondhatjuk azt, hogy a történelmi keresztyénség térvesztése valamiféle egyenes vonalú "fejlődés", amelyet modellezve, csak idő kérdése a végleges megszűnés? Hosszú távon arra számítok, hogy a mai látens európai kulturális keresztyénség jövőjében el fog jönni a történelmi visszanyúlás mozzanata, „keresztyén reneszánsz”, egyfajta öntudatosodási folyamat, melynek eredményeként történeti előképében Európa újra rátalál önmagára.
Ez nyilván nem a „keresztyén Európa” restaurációja lesz, hanem a keresztény üzenetben megfogalmazott valóságértelmezés újrafelfedezése. Mert az igaz ugyan, hogy a történeti keresztyénség sok vonatkozásban túlélte önmagát, az egyház társadalmi szerepe totálisan megváltozott, de az már nem igaz, hogy keresztyénségben megszólaló eredeti üzenet igazságtartalma Istenről és az emberről végleges cáfolatot nyert volna. Az igaz ugyan, hogy Európában a társadalom kivonult az egyházból, de az már nem igaz, hogy az így keletkezett űrt kitöltötte volna valami más, a keresztyény üzenetet meghaladó, végérvényesen igaz világnézet. Az igaz ugyan, hogy Európában végbement egy erőteljes elegyháziatlanodási folyamat, de az már nem igaz, hogy a keresztyén értékek az emberek mindennapi életéből teljességgel eltűntek volna. Hosszú távon inkább nagyon is valószínű, hogy világnézeti tájékozódási pontok hiányában az egyén életében újra megjelenik a keresztyén üzenet, mint a valósághoz való viszony egyetlen érthető és átélhető kerete.
A klasszikus keresztyén Európáról való leválás európai történetének az értelmezése ma még messze nem lezárt. Nagy kérdés számomra, hogy vajon ezt a folyamatot az egyház meg akarja-e érteni, vagy pedig a szekularizáció mai domináns értelmezésével azonosulva (!) saját múltját gyászolja, s közben elmulasztja önmaga történelmi helyzetének távlatos újragondolását.
Hozzászólások