A hagyományok tisztelete az első – tette egyértelművé újra a Zsinat csütörtöki ülésén, miután elfogadta a Heidelbergi Káté új fordítását, de elvetette a szöveg csonkítását vagy egy esetleges kiegészítés betoldását.
A Magyarországi Református Egyház Zsinata a Heidelbergi Káté új fordítása kapcsán 57:17 arányban leszavazta azt az indítványt, hogy a Káté 80. kérdésére adott válaszban, a katolikus misére vonatkozóan kerüljön zárójelbe a „kárhozatos bálványimádás” kifejezés, valamint a lábjegyzetben így jelenjen meg: „A kifejezést csak a történelmi hűség kedvéért hagytuk a szövegben. Amit a 16. században a Káté szerzői jónak láttak, azt ma már – mint római katolikus hittestvéreinket bántó kitételt – nem használjuk.” A szöveg maradt tehát a régi. Győzött a maradiság?
Ha csak mai szemmel nézzük ezt a vitát, vagy mondjuk egy kívülálló szemével, mintegy belehelyezkedve a mai kurrens gondolkodásmód világába, akkor az egész problematika úgy festhet, mintha itt a hagyománytisztelet és a modernitás vitája zajlott volna, s az eredmény az lett, hogy a Református Egyház – meghazudtolva az egyébként sokak által róla kialakított képet –ragaszkodott egy régies szemléletmódhoz, s a mai általánosan elfogadott gondolkodásmódot és lelkületet figyelmen kívül hagyva, érzéketlenséget mutatott. Ezzel érintetlenül benne maradt a Kátéban a „kárhozatos bálványimádás” kitétel, ami a mai történelmi kontextusban stilárisan anakronisztikus és bántó.
Tényleg bántó. Arról nem is beszélve, hogy egy átlag mai olvasó számára talán érthetetlen is. Nem csak nem tudja, mit kezdjen a „bálványimádás” fogalmával, hanem annak jelzője is több mint problematikus. De mindezeken túl, talán nem is érti, hogy miért kell problémát csinálni egy ilyen régi szöveg egy kifejezéséből, hiszen egy könnyed mozdulattal túl kellene lépni az efféle hagyományos beidegződöttségeken, s inkább arra kellene figyelni, hogy a Káté az ilyen kifejezésekkel ne idegenítse el magától a mai embert, ne húzzon fel újra válaszfalakat, ne legyen kirekesztő, korlátolt, bigott és maradi.
A kérdés nem kevesebb, mint az, hogy a mai korban, amikor már maga a keresztyénség egésze vált magyarázatra szoruló jelenséggé, vajon érvényesek-e még az efféle szétválasztó kitételek, s nem inkább arra kellene-e törekedni, ami összeköt? Ez az érvelés jól kifejezi korunk domináns gondolkodásmódját, amelynek alapvető elve a világnézeti és kulturális pluralizmus érvényességének előzetes elfogadása. Ebben a világképben a legfőbb értékké a másikhoz való viszony válik, s minden szemléletmód aszerint ítéltetik meg, hogy mennyiben szolgálja e sokszínűség harmonikus működését, mennyiben bontja le a történelmi válaszfalakat, mennyiben épít hidat a különböző világnézetek, identitáshagyományok stb. között.
Ez az egyetemes tolerancia elve, amely kétségtelenül és sürgetően felveti, s nem csak e vita kapcsán, hanem jóformán a mai globalizált élet minden területén a történelmi viszonyrendszerek, a másikról mondott ítéletalkotás, az értékvilágok, identitáshagyományok kapcsolatának súlyos kérdéseit.
Könnyű lenne az egyetemes tolerancia mai elvének a fogalmi megszüntetése, s azt mondani, valamiféle hamis konzervativizmus talaján állva, hogy mindez badarság, korunk új mítosza. Nem így van. Az egyetemes tolerancia elve ma már a nyugati kultúra elidegeníthetetlen része. Ma már elgondolhatatlan a saját igazságba vetett hit okán a másféleség eszmei és fizikai megsemmisítésének a legitim igénye. Ma már elgondolhatatlan az inkvizíció, a gályapad, a máglya, a szégyenpad. Ma már elgondolhatatlan a saját igazság olyan képviselete, amely mindenféle legitimitást megtagad mindentől és mindenkitől, aki, vagy ami más. Az egyetemes tolerancia elvében így vagy úgy, igaz vagy hamis módon, de igenis körvonalaiban megfogalmazódik valami, ami hozzájárulhat az emberi nem egyetemes és eredendő egységének a tudatosításához, a sokféleség humanizált történelmi jelenlétéhez. Arról nem is beszélve, hogy a tolerancia mai világias fogalma, még ha önmagát nem is abból vezeti le, gyökereiben visszamegy a történelmi identitások Krisztusban adott meghaladásához. (Erről keveset beszélünk, de erről majd máskor.)
Ugyanakkor a tolerancia ma kétségtelenül létező és bennünk is zajló szekuláris folyamata óhatatlanul magával hozhatja a világnézeti feloldódás lehetőségét, amely abban a mai általános érzületben, kimondott vagy kimondatlan feltételezésben ölt testet, hogy nincs igazság. Vélemények vannak. Ha úgy tetszik, mindenkinek igaza van. Nem csak a keresztyénségen belül, hanem amúgy a világban, s mindenki, aki az igazság képviseletének kizárólagos igényével lép fel, valójában totalitárius, teokrata, de minimum fundamentalista, aki a saját vélt igazságának ideologikus leple alatt valójában hatalmi ambícióit takargatja. A megoldás tehát az, hogy jobb, ha mindenki belátja, hogy az általa képviselt kulturális, világnézeti, vallási vagy akármilyen álláspont egy vélemény a sok közül, s nem a tartalmi kérdés, vagyis az adott álláspont igazságtartalma az elsőrendű, hanem ezen vélemények egymáshoz való viszonya. S ez a ma ismert jelenség oda vezethet, hogy problematikussá válik a saját igazságba vetett hit nyilvános képviselete, mert úgymond, ez sért és bánt más igazságokat. S extrém esetekben oda juthatunk, hogy jobb, ha megszüntetjük önmagunkat, nehogy "bántsunk" másokat.
Nos, a fentiek alapján hajlamos vagyok azt mondani, hogy a „kárhozatos bálványimádás” – vitában messze nem valamiféle perifériális jelenségről van szó, hanem korunk alapjelenségéről, arról, hogy látványosan összeért kettő, a mai világunkat valóságosan formáló, egymással látszólagosan vagy valóságosan ellentmondásban lévő, bennünk is zajló gondolati folyamat: az igazságigény és a toleranciaigény együttesének elháríthatatlan és valóságosan létező történelmi jelensége.
A Káté vonatkozó kitételének megváltoztatására irányuló igény érthető. Ez a kifejezés a mai fül számára tényleg bántó. (Arról nem is beszélve, ha már a bálványimádásnál tartunk, lehetne éppen mit sepergetni saját portánk előtt is, hogy ne mondjam éppen a magyar református úrvacsorai gyakorlat kapcsán is. Mondható akár az is, hogy a szöveg hagyásával a reformátusok nem csak intoleráns magatartást tanúsítottak, hanem a katolikus „bálványimádást” újólag elítélve saját hagyományaikat tették meg bálvánnyá.)
Csakhogy nem lehet eltekinteni attól a körülménytől, hogy itt egy ma is érvényes hitvallásról van szó. Egy hitvallás pedig soha nem azzal az igénnyel lép fel, hogy egy véleménnyel a sok közül hozzájáruljon valamiféle álláspont kialakításához, hanem azzal a feltételezéssel, hogy az igazság megismerhető, hogy az „igazságok világa”, amint azt korunk mai hiedelme feltételezi, nem létezik. Egy ma is érvényes hitvallás már önmagában, a létével cáfolja az egyébként legitim toleranciaigény igazság –és értékrelativizmusát. Egy hitvallás azt mondja ki, hogy mi az igazság. A hit – vallás belső lényegéből következően kizárólagosságot, állítást és ebből következően tagadást fogalmaz meg, és sohasem úgy tételezi önmagát, mint egy legitim véleményt a sok közül. A hit attól hit, hogy az általa igazságként vallott állítást egyetlenként és kizárólagosként fogadja el. Ha tehát a Káté igazságigénye felől nézzük a dolgot, reformátusként azt kell mondanunk, a kimondott igazság ma is érvényes.
Ez a diskurzus, ugyanakkor, nem valamiféle régi teológiai vita vagy felekezeti küzdelem új lángra lobbanásáról szólt, hiszen nem az volt a kérdés, hogy vajon a református urvacsoratannak igaza van-e a katolikus misekoncepcióval szemben. A kérdést a katolikus tanítást illető, s a mai kontextusban tényleg bántó stílusa tette indokolttá, az igazságtartalmától függetlenül, s ez adja meg igazán a vita értelmezési keretét. Ezért látom úgy, hogy ez a vita egy mai valóságos szellemi jelenség tipikus mozzanata: igazságigény és toleranciaigény együttes jelenléte az identitáshagyományok és igazságigények sokféleségében. S az eredmény pedig a saját önazonosság újólagos megerősítése. A kifejezés valóban bántó a mai kulturális kontextusban, de nem hinném, hogy a megerősítésben a bántás volt a cél. Az eredményben sokkal inkább az tükröződik, hogy mint fent is írtam, a toleranciaigényben potenciálisan benne rejlik az igazság-és identitásigény feladásának a veszélye, amire ma ezer példa van. Arról nem is beszélve, hogy esetünkben egy évszázados, fizikai és eszmei harcokkal terhelt, s ekként megszüntethetetlen nyomokat hagyó történelmi viszonyrendszerről van szó, amely ugyan formáját illetően sokat változott, de a teológiai - elvi alappozíciók nem változtak. Ugyanakkor a történelmi kontextus alapvetően megváltozott. Míg a klasszikus keresztyén Európa korszakában a felekezetek egymással szemben határozták meg önmagukat, mert hiszen az egész társadalom keresztyén volt, addig ma praktikusan, a keresztyén felekezetek bizonyos értelemben egy platformra kerültek, hiszen a szekularizálódott "világgal" szemben is meg kell fogalmazzák önmagukat, miközben az egymással szembeni teológiai alapállások továbbra is identitásuk keretei.
A tét ebben a vitában úgy tűnt fel, hogy vajon miként lehet eleget tenni a tolerancia egyébként legitim és valóságos igényének a saját elvi identitás feladása nélkül. Míg tehát a vitában tükröződik a mai nyugati szellem konfliktusos alapjelensége, addig más oldalról mégis csak fel kell tenni a kérdést: vajon ebben a konkrét esetben a toleranciaigény valóban veszélyezteti-e az igazság-és identitásigényt?
Véleményem szerint nem. A bántó kifejezés ugyanis a kérdésre adott válasz végén áll egy félmondatban, de magában a válaszban sértetlenül kifejtésre kerül a két pozíció közötti alapvető különbség. Zárójelbe tétele és lábjegyzettel való ellátása nem jelenti az igazságba vetett hit feladását a tolerancia oltárán.
"80. Mi a különbség az úrvacsora és a pápista mise között?
Az úrvacsora azt tanúsítja egyrészt, hogy Krisztus egyszeri keresztáldozatáért teljes bűnbocsánatot nyertünk, másrészt, hogy a Szentlélek minket a Krisztusba olt, aki most valóságos teste szerint a mennyben, az Atya jobbján van, és azt akarja, hogy őt ott imádjuk.
Ezzel szemben a mise tagadja, hogy élő és holt elnyerhetné Krisztus szenvedéséért a bűnbocsánatot, hacsak a misemondó papok nem mutatják be naponta értük a Krisztus áldozatát. Továbbá azt tanítja, hogy Krisztus testileg van jelen a kenyér és a bor színe alatt, és ezért ezekben kell őt imádni. A mise így alapját tekintve megtagadja Jézus Krisztus egyszeri áldozatát és szenvedését és ezért kárhozatos bálványimádás."
A zsinati döntés számomra azt üzeni, hogy a toleranciaigény nem valósulhat meg az igazság-és identitásigény feladása árán. Ezzel az elvi háttérrel egyet is lehet érteni. Ugyanakkor maga a vita, mint jelenség azt jelzi, hogy a felismert igazságon alapuló identitáshagyomány - és igény mai megfogalmazása újragondolásra szorul.
Hozzászólások