A bíróság indoklása szerint a fiúgyermekek körülmetélésének zsidók és muzulmánok körében gyakorolt vallási szokása sérti az egyén önrendelkezési jogát, amely előbbre való a vallásszabadságnál. Goldschmidt ezzel kapcsolatban megjegyezte: az antiszemiták újabban a politikai korrektség nyelvét alkalmazzák és az emberi jogokra hivatkozva bélyegzik meg a zsidókat.
Ebben az egész ügyben számomra az a legkülönösebb, hogy évezredes, ma is élő kultúraalkotó vallásokról a jog mond ítéletet. Igaz, hogy jelen esetben egy konkrét vallási szokásról van szó, s akár azt is mondhatnánk, a szokásokat ma amúgy is leértékelő rövidlátással, hogy a lényeg ettől még megmarad, az adott vallás nem sérül, hiszen – úgymond – a „szokások” amolyan járulékos függelékek, amelyek megkötöznek, bigottá és rövidlátóvá tesznek, kontrollálnak, nem engedik, hogy az ember szabadon mozogjon. A közösségi szokások mai leértékelése, a hagyomány folklórrá degradálása azonban korántsem afféle jelentéktelen, ám mára általánosan bevett vélemény, hanem világképi jelentőségű. S ebben a konkrét ügyben is, csak a látszat az, hogy a jog mond ítéletet egy évezredes közösségi szokás kapcsán egy kultúra felett. Valójában a jog által itt képviselt álláspont is világképet közvetít.
A jog által itt képviselt világkép mögött pedig a közösségi hagyománytól, mint előzetes érzelmi és tudati beállítódástól mentesített egyén ideája áll, a szabad és független személyiség mint legfőbb érték, aki úgy valósíthatja meg önmagát, ha a szokástól mint áthagyományozott közösségi életformától érintetlen marad, mintegy semlegesen kívülálló, hogy aztán majd értékválasztásra képes, szabad és független egyénként kiválassza identitását az identitáshagyományok kínálatából. Ebben az egyetlen ügyben benne van a mai nyugati hidelemvilág lényege, amely úgy tételezi a szabad személyiséget, mint aki mindenféle, a hagyománynban hordozott előzetes tudástól mentes. Ekként, hagyomány és modernitás nyilván szemben áll egymással, s immár nem a hagyomány mindenkori újraolvasására van szükség, hanem egyenesen a felszámolására az egyén szabadságának minél teljesebb megalapozása érdekében.
Javaslom tehát, gondoljuk meg: legközelebb ne zavarjuk meg a gyereket olyan abszurditással, hogy úgy december vége felé kivágunk egy élő fenyőfát, bevisszük a nappaliba, ráaggatunk mindenféle giccses cuccot, fénybe öltöztetjük, s azt mondjuk a gyereknek, ünnep van. Könnyen belátható, hogy abban a szerencsétlen gyerekben már el is hintettük az előítélet magvait, hiszen önkényesen ezt a környezetvédelmi szempontból (is) elítélhető eseményt ünnepnek minősítettük. Ez pedig ugyebár tiszta agymosás, hiszen az lenne az amúgy emberjogilag kultursemleges, ha megvárnák, míg az a szegény gyerek felnő, hogy immár előítélet mentesen, értékválasztásra képesen eldönthesse, hogy ő akar –e egyáltalán ilyen identitásünnepet, mint karácsony.
Javasolnám azt is továbbá, hogy valamilyen világszervezet nyisson egy identitásboltot, szigorú felügyelet mellett, ahova a belépés mindenkinek pontban 18. születésnapján lenne engedélyezve. Ez lenne ám az igazi ünnep, a szabad identitásválasztás ünnepe. Ezzel egyidejűleg minden kultúrának betiltanám, hogy megengedhetetlen módon agymosási kísérletezésekbe kezdjen holmi közösségi életforma egyoldalú erőltetésével. Könnyen belátható, hogy ez egyoldalú küzdelem, nem fair, hiszen az a gyerek mindenféle védelem nélkül ki van téve egyetlen hagyományközösség befolyásának, amely hagyományközösség az egyén önrendelkezési jogát megsértve, már eleve jogot formál egy olyan emberpalánta integrációjára, aki még nem képes önmagáról dönteni, s amely hagyományközösségben megtestesülő kultúra ráadásul hazug módon azt állítja magáról, hogy igaz és helyes.
Javasolnám továbbá, hogy a szabad értékválasztásra képes egyén nevelését különösen az étkezési szokásokban körültekintően, előítéletektől mentesen gyakoroljuk. Tudvalévő ugyanis, hogy a legmakacsabb szokások és előítéletek, s ekként a legerősebb identitásképző faktorok éppen az ételekhez kapcsolódnak. Ezt úgy a legegyszerűbb megoldani, ha pl. a cseperedő gyereknek egyik nap lecsót, másik nap kutyahúst adunk.
Eddig a példálózás. Szóval, ha a jog betiltja a zsidó és muszlim vallás követői számára a fiúgyermekek körülmetélését, akkor ezzel látszólagosan egy közösségi szokást tilt be, de valójában és lényegében e két kultúraalkotó vallás alapjait ássa alá. Ez már nem a circumcisio betiltása, hanem kasztráció.Pinchas Goldschmidt, az Európai Rabbik Konferenciájának elnöke okkal láthatott a döntésben a "politikaI korrektség" nyelvén megfogalmazott antiszemita támadást. Hozzátehetjük: a "politikai korrektség" látszólagos ártatlanságában megtestesülő világkép ilyen alkalmazását más hagyományközösségek is fenyegetésként értelmezhetik.
Látnivaló, hogy itt a jog csak technikai eszköz, hiszen ami a jogi döntést elvileg megalapozta, az az egyén jogának mindenek felett való elsőbbsége. Csakhogy ez is világkép, ez is kultúra, ami ráadásul úgy jelenik meg, mintha nem lenne az. Mi több, ez a jogi nyelvezetbe bújtatott világkép, miközben önmaga semlegességét, objektivitását, elfogulatlanság igyekszik prezentálni, valójában dominanciára törekszik, kizárólagos és fundamentalista. Miközben multikulturalizmust hirdet, kulturális relativizmust valósít meg, s ekként önmagát, mint „semleges kultúrát” egyetlen mértékadó kultúraként tételezi, s teszi önmagát a hagyományos, közösségi alapú kultúrák mércéjévé.
Ez ugyebár, a „politikailag korrekt”, a „világnézetileg semleges”, a „posztmodern”, a „szekuláris”, vagy nevezzük bárminek is. A lényeg – mint ebből az abszurd esetből is kiderül - , hogy úgy valósítja meg az egyén szabadságára alapuló világképét, hogy közben a hagyományos közösségi kultúrák megsemmisítésére tör. Holott, valójában, a „politikailag korrekt” kifejezéssel jelzett világkép is csak egy világkép a sok közül.
Persze, nem mintha a hagyományos közösségi kultúrák felszámolásának mai kísérlete egy állítólagosan semleges világkép alapján sikeres lehetne. Talán ésszerűbb lenne, ha a mai Nyugat inkább azzal számolna, hogy az emberiség történetének áthagyományozott, évezredes közösségi kultúrái a történelmi léptékkel mérve valódi identitásképző keretek, amelyeknek felszámolása eléggé gyermeteg elképzelésnek tűnik.
A multikulturalizmus nem egyenlő a kulturális relativizmussal. A multikulturalizmus nem azonos a kultúrák sajátszerűségeinek, belső integritásának a megszüntetésével. A kulturális relativizmusban megtestesülő világkép jól tenné, ha önmagát nem világkép nélkülnek, vagy a hagyományos világképek felettinek tételezné, hanem egynek a sok közül.
Keresztyén vagyok. Nem érint tehát a német bíróság döntése. Pontosabban nagyon is. Felháborít, és tiltakozom ellene.
Hozzászólások