Magyarországon mindezidáig nem készült reprezentatív felmérés arról, hány református lelkész ég ki az évek során, ugyanakkor a reformatus.hu által megkérdezett lelkigondozók szerint a lelkipásztorok akár felét is érintheti e probléma.
A magyar református lelkésztársadalom aggasztó lelki állapotáról szóló beszéd ritkán válik nyilvánosságunk részévé. Ami nem csoda, hiszen teoretikusan-teológiailag az egyház egyház voltával ez nem fér össze. Mindig is ellentmondásnak tűnik fel, ha egy lelkipásztornak lelki problémái vannak. Ha meg ezek a lelki problémák tömegesen jelentkeznek, akkor már nem is egyéni krízisekről kell beszélnünk, hanem egyháztársadalmi jelenségről. Olvassuk a fenti összeállításban, hogy ez a lelki krízis a lelkipásztorok akár ötven százalékát is érintheti. Nem tudom, pontos számok nincsenek, de a tapasztalatom nem tiltakozik ellene. Márpedig ha így van, akkor ez a lélektani jelenség messze túlmutat az egyén körén. Ez már nem pusztán pszichológiai kérdés. Ez már több.Mindenek előtt köszönet a fenti összeállításért a reformatus.hu-nak, s személy szerint Sindelyes Dórának. Maga az anyag megjelenése is jelzésértékű, hogy ti. itt olyan problematikáról van szó, amelyet nem lehet immár a szőnyeg alá söpörni, még akkor sem, ha a nyilvánosan megjelenő, önmagát teológiailag értelmező egyház, az igehirdető egyház identitásával nehezen fér össze az önmagát a lelkipásztorain keresztül krízisben látó és láttató egyházzal.
Az anyag pszichológiai szempontból foglalkozik az egyre több lelkipásztort érintő megfáradás, kiégés lélektani jelenségével, s a megszólaltatott szakértők sok fontos szempontot villantanak fel, kezdve attól, hogy a lelkipásztori szolgálat „segítő szolgálat”, s mint ilyen, nagyon megterhelő, el egészen a szórványhelyzetig. Nem vagyok pszichológus, pásztorálpszichológában sem vagyok igazán jártas, úgyhogy ezekhez a szakmai kérdésekhez nem igazán tudok érdemben hozzászólni. Köszönet mindenkinek, aki a lelkipásztori lét lélektani problémáit pszichológiai szempontból tematizálja a szélesebb egyházi nyilvánosság előtt. Épp itt az ideje.
Ám van az összeállításban egy mondat, ami, mint a bevezetőben jeleztem, túlmutat a lélektan világán: „Magyarországon mindezidáig nem készült reprezentatív felmérés arról, hány református lelkész ég ki az évek során, ugyanakkor a reformatus.hu által megkérdezett lelkigondozók szerint a lelkipásztorok akár felét is érintheti e probléma.”
Ez azt jelenti szerintem, hogy itt összetettebb jelenségről van szó, amelyet ugyan lehet és kell is a pszichológia nézőpontjából elemezni, de amely jelenség immár egyháztörténeti jelentőségű, s mint ilyen, igényli más nézőpontok reflexióit is.
E hosszúra nyúlt bevezetés után szeretnék néhány szempontot felvillantani a helyzetelemzéshez.
- A református lelkipásztor az egyház teológiai öntudatának a hordozója. Ez a szerep mindenekelőtt az igehirdetésben nyilvánul meg. Az igehirdetésben megnyilvánuló egyház a lelkipásztoron keresztül a szó bibliai értelmében vett egyház, azaz a „világból” kihívottak közösségének a megnyilvánulása. Ilyen értelemben a lelkipásztori szerep mindig is kilépés a konkrét történeti meghatározottságokból, s ekként, lelkipásztornak lenni mindig is azt jelenti, amit mindig is jelentett, konfrontációt a „világgal”, a világért. Az egyház más: túlmutat az önagában vett emberi történeten.
- Ám ugyanakkor az egyház, amelynek öntudatát a lelkipásztor hivatott kifejezni, mégis csak a „világban” valósul meg, azaz társadalomtörténeti jelenség is. Nincs az egyház számára elkülönített történelem. A mindenkori lelkipásztori lét alapfeszültségét az adja meg, hogy az egyház teológiai öntudatát a történelemben kell képviselni. Ezért a lelkipásztori lét alapvető kérdéseit szerintem mindig az Ige - történelem - egyház viszonylatában kell értelmezni. A lelkipásztori szolgálatban mindig a történelembe helyezett egyház az, aki szolgál.
- Ha viszont ez így van, a lelkipásztor ma sem adhat számot magáról úgy, mint saját közösségi történetétől eloldott, tisztán teológiai identitás. Fogalmilag fel lehet ugyan építeni egy "tisztán" teológiai lelkipásztori identitást, de ha figyelmen kívül hagyjuk az egyház történelembe vetettségét, valóságos léthelyzetünket értjük félre. A lelkipásztori önértelmezésre, még ha egyébként teológiai megalapozottságú is, igenis alapvető befolyást gyakorol az a konkrét történeti helyzet, amelyben az egyház öntudatának képviselőjeként a szolgálatát végzi.
- Magyar református lelkipásztornak lenni ma mindenekelőtt, és meghatározó módon, egy közel ötszáz éves hagyományban való részvételt jelent. Ez a részvétel objektív módon létrejön azzal, ha lelkipásztor felmegy a szószékre, s teljességgel független attól, hogy szubjektíve maga a lelkipásztor tudatában van-e ennek a hagyománynak, vagy nem. A lelkpásztori szolgálat nem magánvállalkozás, hanem egy történeti folyamatban önmagát megvalósító hagyományközösség megnyilvánulása
- Ezért, noha a lelkipásztor az egyház teológiai öntudatának a hordozója, azonközben, egy társadalomtörténeti hagyomány öntudatának a kifejeződése is. Ez a hagyomány viszont nem feltétlenül tükrözi minden tekintetben az egyház teológiai öntudatát. Ebből fakad a mindig jelenlévő és feloldhatatlan ellentmondás a látható és a láthatatlan egyház között.
- Ez a közel félévezredes hagyomány ma a lassú elhalás nyilvánvaló jeleit mutatja. A mai lelkipásztori lét egyik meghatározó tényezője ehhez a hanyatló hagyományhoz való egzisztenciális hozzákötöttség.
- Sőt, azt kell mondjam, hogy a mai lelkipásztori identitást, életérzést, önértelmezést erőteljesebben befolyásolja a (haldokló) hagyománytól való egzisztenciális függés, mint egy olyan valóságértelmezés, amely ezen hagyomány szétesésére adott teológiai reflexió.
- A keresztyénség általános térvesztése, ezen belül a hagyományos magyar református egyháztársadalom lassú, de folyamatos felmorzsolódása óriási lélektani nyomás alá helyezi a lelkipásztorokat, akik ebben a sokszor tényleg kilátástalan történeti helyzetben a történeti keresztyénség krízisét saját krízisként élhetik át, sőt, szélsőséges esetben a történeti formációk megrendülését akár az Ige igazságának megrendüléseként, s kimondatlanul, vagy öntudatlanul is, a keresztyénség végeként is értelmezhetik.
- A lelkipásztori önértelmezésre nézve nincs veszélyesebb egy olyan, egyébként ma bevett történelemértelmezésnél, mint amelyik a történeti keresztyénség széteséséből a keresztyénség végére következtet. Ez gyakorlatilag és valóságosan a jövő feladását jelentené. Igenis, a történeti keresztyénség bomlásának a lelkipásztor az áldozatává válhat.
- Ez nyilvánvalóan lélektani kihívás is, amely ellen a pszichológia eszközeivel is küzdeni kell.
- Ám mégis, számomra mindenek előtt teológiai kihívásról van szó. A kérdés pedig az, hogy miként értelmezzük teológiailag a nyugati keresztyénség mai helyzetét.
- Ma sem nyílik meg számunkra más, csak a hit mint a történelemértelmezés egyetlen eszköze. Igen, a hit, amely kritikusan meghalad minden szekuláris világképet, s amely a keresztyénségben nem csak átmeneti történeti formációt lát, hanem éppenséggel a történelem értelmére vonatkozó ma is érvényes üzenetet.
- Innen nézve a nyugati keresztyénség történeti helyzetét, én inkább hosszú, a felvilágosodás óta tartó átmenetről beszélnék, amelynek a végét még nem lehet látni. Ez az átmenet kétségtelenül lélektani próbára is teszi a történeti egyháztársadalmat, ide értve a lelkipásztorokat is. Ez az átmenet kétségtelenül kritikus, óriási lélektani kihívás, főleg akkor és úgy, ha a történeti egyházi formációk feloldódását magának az egyháznak a végső sorsával azonosítjuk.
- Mégis: Ha Isten a történelem ura, akkor talán köze van ahhoz is, ami az Ő egyházával történik a történelemben.
- Nem a történeti keresztyénség krízise, és annak lélektani következményei önmagában a probléma. Az igazi krízis akkor következik be, ha a krízis már nem az Isten által adott teológiai kihívás, hanem az önmagában vett történelem végzete.
A nyugati keresztyénség hanyatlása kétségtelenül negatív lélektani hatással van a lelkésztársadalomra is. Ezt a helyzetet a pszichológiának is kezelnie kell. Ugyanakkor a történeti keresztyénség sorsa az egyház teológiai önértelmezése számára is nagy kihívás. Ami engem illet, a történeti keresztyénség bomlásának átmenetként való értelmezése megnyitja az utat a szekuláris történelemszemlélet kritikus meghaladása felé, másrészt a történeti egyháziasság feloldódásának a folyamatát is más megvilágításba helyezi. Számomra a nyugati keresztyénség történetének hitben megfogalmazott újraértelmezése a valódi ellensúlya az egyébként tényleg működő negatív lélektani hatásoknak. Ez a szemlélet nem teszi feleslegessé a pszichológia fáradozását, sőt a lélektani krízis egyháztörténeti jelenségében impulzust lát az egyház számára egy magasabb szintű, teológiailag megalapozott történelemszemlélet felé.
Ha én ebben a hitben látott történetben nem hinnék, már rég nem lennék lelkipásztor. Semmi kedvem egy történeti végjáték szereplőjévé válni. Attól én is depressziós leszek.
Hozzászólások