A posztmodern egyoldalú kritikája helyett tehát mindezeket: az öngyanakvást; az ebből fakadó elfogadást, amely az ellenkező véleményt a kiteljesedéshez vezető út egy lehetséges lehetőségeként kezeli; az autoriter izomszag bűze helyett a disputáció melletti töretlen elköteleződést, mégiscsak jó lenne valamiképpen idementeni onnan nyugatról a Kárpátok szívtágító rónái közé.

Posztmodern és a dinamiterók - El Mondo

A posztmodern harmadik premisszája az ahistorikus, belső lényegében független ént kérdőjelezi meg, a cogito ergo sum egóját, akinek racionalitása, gondolkodása valamilyen általános, minden emberre jellemző forrásból táplálkozik. Ezzel szemben a posztmodern szerint minden egyén csakis a különböző meghatározottságainak metszéspontjaként érthető meg; (...)

Derrida aztán ezzel az alapvetéssel mondhatja: „semmi sem létezik a szövegen kívül”, vagy „semmi sem létezik a kontextuson kívül”. Majd innen elrugaszkodva mutathat rá az összes nyelvi, fogalmi konstrukció, kultúra viszonylagosságára. Szerinte minden ilyen hálózat mesterséges megkülönböztetésekre, előfeltételezésekre épít. Ha ezeket feltárjuk, azaz dekonstruáljuk a jelrendszert, rögtön napvilágra kerül annak efemer, de legalábbis partikuláris mivolta.

Függelék - El Mondo


Kósa Balázs két részletben közölt írása abból a megállapításából született, hogy ő úgy látja, a posztmodern negatív jelentéstartalommal bír bizonyos keresztyén körökben. Teszi ezt a megállapítását annak okán, hogy az El Mondoban megjelent, Nancy Beckett által jegyzett írásra itt, a Reposzton kritikusan reagáltam, majd Szabó István ugyancsak itt megosztott hozzászólása is kritikus hangvételű volt. Nos, én nem tudom, a „keresztyének” , vagy szűkítsük a kört, „teológiai műveltséggel” is rendelkező keresztyének mit gondolnak a posztmodernről.(Sajnálatos módon erről sem, mint annyi másról sem folyik diskurzus egyházunkban. Vigyázat, ez itt nem kritika, hanem egyszerű ténymegállapítás. A némaság, a közéleti nyilvánosság hiányának az oka nagyon összetett, és valószínűleg történeti eredetű.) Nos, ami engem illett, valóban meglehetős szkepszissel és kritikusan viszonyulok a posztmodernnek nevezett, egyébként nagyon összetett, fogalmilag nehezen megragadható jelenséghez. Csakhogy nem azért és nem úgy, ahogyan azt Kósa Balázs feltételezi.

Ha jól értem, Kósa Balázs szerint a posztmodernt egyes keresztyén körök azért nem értik, mert nem képesek saját előzetes érzelmi és tudati beállítottságaikon felülkerekedni. (Az írás lényegi mondanivalójának szempontjából fontosabbnak tartom a második, "Függelék" c. részt.)  Totális bentlétük  a hagyományban, vagy ahogyan ő mondja, a „nagy narratívában” megakadályozza őket abban, hogy felfogják eme narratíva valójában viszonylagos jellegét, és ez a reflektálatlan bentlét a kontextusban elzárja az utat önmaguk érzelmi és tudati meghatározottságainak megértése és feldolgozása előtt. Ennek következtében nem képesek megérteni, hogy az általuk vélt „nagy narratíva” valójában csak egy narratíva a sok közül, továbbá, éppen a narratívában való érzelmi és tudati bezártságuk miatt minden más narratívát már eleve fenyegetésként érzékelnek.

Ez a jelenség kétségtelenül létezik, amelynek az lehet az eredménye, amint erre Nancy Beckett rámutat, hogy a posztmodern és a reflektálatlan tradícionalizmus egymást erősítő és egyben egymást kioltó folyamatokká válhatnak. Ennek a kölcsönhatásnak a mai magyar társadalomban is egyre markánsabb és egyre aggasztóbb jelei vannak. Egyetértek. Csakhogy a posztmodernre adott kritikus keresztyén reflexió értelmezését meglehetősen beszűkítjük, ha azt pusztán a mai magyar valóság némely valóban riasztó jelenségéből akarjuk megérteni. Ezt a finom distinkciót a magam nevében szeretném megtenni, mert különben könnyen olyan társadalmi csoportok részeként tűnhetek fel egyes posztmodern gondolkodók szemében, ahova nem tartozom. A posztmodern elvi kritikája és a posztmoderntől való ösztönös fenyegetettség érzülete nem ugyanaz.

A posztmodern, mondja Kósa Balázs, éppen azáltal, hogy reflexivitásra hív, hogy a narratívákat viszonylagossá teszi , az eddig zárt kontextusokat kinyitja, s ezáltal megnyitja az utat a hagyományos és öntudatlan zártságok felszámolása, és egy, a korábbiaknál lényegesen komplexebb szinopszis felépítése felé. Ez a komplexitás valósulna meg a posztmodernben, amely ugyan de facto nem szünteti meg a korábban egyetlennek gondolt nagy narratívát, de fogalmilag mégis a narratívák egyikeként tételezi. A posztmodern azáltal, hogy a korábban kizárólagosnak gondolt narratívához való viszonyt újraértelmezi, kinyitja a más narratívákhoz való viszony újraértelmezésének a lehetőségét is, anélkül természetesen, hogy ezen narratívákat megszüntetné. Ez a körülmény hozza létre a korábban egységes szellemi alapozású társadalom meghaladását, s ezáltal a hagyományos hatalmi képletek felszámolását, s megnyitja az utat a sokféleség szabadsága felé.

Nos, ami engem illett, a posztmodernben megfogalmazódó filozófiai igényt nem azért fogadom kritikusan, mert a keresztyén hagyományban létem elzárja az utat az önmagam meghatározottságaihoz való gyanakvó és kritikus viszonyulás elől. Sőt, azt kell mondjam, éppen a zsidó-keresztyén hagyomány mindig is meglévő, alapvetően reflexív jellege tette lehetővé, hogy a Nyugat az legyen, ami. Vajon hol születhetett volna meg a posztmodern, ha nem éppen a Nyugati kulturkörben, ahol a zsidó-keresztyén narratíva nem valamiféle epitheton ornans az egyébként érintetlen kultúrán, hanem maga lett a kultúra? Vajon a Kósa Balázs által felvázolt Descartes-Kant-Wittgenstein-Derrida vonulatnak miféle narratíva lehet a történeti alapja, hogy az előzményekről ne is beszéljünk?. Éppenséggel a  zsidó-keresztyén hagyomány volt az, amely megnyitotta az utat az etnikai, a kulturális, a társadalmi meghatározottságok fogalmi meghaladása felé, s az emberi nem végső egységének a távlatát nyitotta meg. Vajon a keresztyén üzenetben megfogalmazodó, a feltámadott Krisztusban adott új emberi létértelmezés miféle történetileg önmagába zárt, öntudatlanul beszűkült hordatudatot tükröz? Semmilyent sem. Ezért a posztmodernt úgy tételezni, mintha itt valamiféle, a nyugati nagy narratívát meghaladó világképről lenne szó, számomra elég kétséges vállalkozásnak tűnik. Éppenséggel a nagy nyugati narratívából következik a posztmodern. Nem sokkal inkább arról van-e szó, hogy a posztmodern nem más, mint a zsidó-keresztyén hagyománynak, mint a nyugati „nagy narratívának” a legújabb reflexiója önmagára?

Keresztyénként tehát a posztmodernnel nem az a bajom, hogy önkritikus reflexióra hív, s nem azért viszonyulok hozzá kritikusan, mert a keresztyén történeti kontextusba zártságom képtelenné tesz eme zártság fogalmi meghaladására. Sőt, éppen ellenkezőleg, keresztyénségem nyitja meg az utat a történeti kontextusra való folytonos reflexióra.

A posztmodernnel az a bajom, hogy a történeti keresztyénség valóban jogos kritikája és a zsidó-keresztyén üzenet újraolvasása nem válik benne szét. A posztmodernben a történeti keresztyénséghez való viszony egyenesen az eredeti üzenethez, a nagy narratívához való viszonyként tűnik fel, holott e kettő messze nem ugyanaz.  Más szavakkal, a posztmodern, a történeti keresztyénséghez való kritikus viszony igenis lehetséges lenne a zsidó-keresztyén hagyomány alapján is, s ez a lehetőség megőrizhetné az önkritika és önazonosulás lehetőségét a nagy nyugati narratíván belül.

A társadalmi szintű kulturális kontinuitásnak ezt a tudatosan felvállalt útját, most nekem úgy tűnik, a Nyugat elutasította, s a posztmodern úgy tűnik fel, mint a nagy nyugati narratívát relativizáló  nagy narratíva, amelynek az előzetes érzelmi meghatározottáságát a huszadik század valóban szörnyű eseményei nyomán a nyugati narratívától való elidegenedés adja. Csakhogy az emberi civilizáció más nagy narratívái eközben nem feltétlenül ezt az utat járják be, s valójában a hosszú távú jövő alapvető kérdése a posztmodern szerepének az értelmezése a világ nagy narratíváinak a kontextusában. Attól tartok, a Nyugat ezt a szempontot nem tette még önértelmezésének hangsúlyos részévé. S az a gyanúm, hogy ezzel a körülménnyel előbb-utóbb szembesülni kell.

Teljesen igaza van Derridának: a kontextuson kívül semmi sem létezik. Még a posztmodern sem.  Ezért az emberi civilizáció évezredes, nagy narratíváinak történeti viselkedéséről ma még csak elhamarkodott ítélet mondható.  A posztmodernnek az az állítása, hogy megsemmisítette volna a valóban nagy narratívákat eléggé jelenbe zárt és rövidlátó véleményként tűnik fel számomra. Ami engem illett, azt feltételezem, hogy a posztmodern a zsidó-keresztyén hagyomány önreflexiója. Csakhogy még félreérti önmagát, s azt feltételezi, hogy a kontextuson kívülre került, holott benne van.

Csak ennek a bentlétnek ma még nincs nyelve. Remélem, hogy egyszer megszületik, s akkor fog a Nyugat önkritika és önazonosulás magasabb szintű egységében újra visszatalálni önmagához.

Ami pedig a történeti keresztyénség kritikáját illeti a huszadik század borzalmas eseményeinek tükrében, teljességgel indokolt és megalapozható. Csakhogy ezzel még nem kerültünk a kontextuson kívülre. Sőt, inkább azt kell mondanunk, a posztmodern még nem jutott el önmagához a zsidó-keresztyén hagyományon belül. De ez szerintem csak történeti idő kérdése. Évezredes kontextus-folyamatokról van itt szó, amelyeknek virtuális-fogalmi meghaladása valóban lehetséges. De a kontextushoz való reflexív viszony is a kontextuson belül történik. Hol másutt? Szeretettel üdvözöljük Derridát a zsidó-keresztyén hagyomány inspiratív gondolkodóinak körében.