Mi változna ebben a reformációban?
Azt már tudjuk: egyháztudatos gyülekezetet és gyülekezettudatos egyházat szeretnénk. Ezt nem mi találtunk ki, de ez egy olyan szlogen, amire mindannyian együtt mozdulunk. Mindkét irányra szükség van: az egyház a gyülekezeteiben él. A nagyobb szervezetnek, az intézményeinknek a gyülekezetek szolgálatát kell támogatnia. Ugyanakkor pedig a gyülekezeteknek is szükségük van arra, hogy tudják és éljék is, hogy küldetésüket csak a többi gyülekezettel együtt tölthetik be. A novemberi zsinatra elkészül az a dokumentum, amely írásban is rögzíti eszmecseréink eredményét: az egyház alapküldetése az igehirdetés. Eszerint kell végiggondolnunk mindent az egyházunk életében: az igehirdetés felől kell értelmeznünk az egyház létformáját is. Jól szolgálja-e az igehirdetést az a struktúra, amelyben élünk: a parokiális rendtől kezdve az egyházkerületi létformákig? Mert ha nem, akkor újra kell gondolni, ha pedig igen, akkor áldozatok árán is meg kell tartani.
Mióta az eszemet tudom, a református egyház reformációja valamilyen formában mindig téma volt (legtöbbször „megújulás” címén), de leginkább a rendszerváltás óta eltelt több, mint két évtizedben. Megbecsülhetetlen azoknak a konferenciáknak, gyűléseknek, presbiteri - és lelkipásztor találkozóknak a száma, amelyek egytől egyik a megújulásról szóltak. A mindenféle döntéshozó testületek irdatlan mennyiségű határozatairól nem is szólva. Aztán, ahogyan lenni szokott, a hangzatos gyűlések végeztével minden maradt a régiben. Nem történt semmi. Ilyenkor aztán mindig az a magyarázat, hogy tettekre már nincs erő. Holott, ha a retorikus megújulási kísérletek rendre kudarcba fulladnak, akkor az azt jelenti, hogy egyházunk belső érdekeltségi rendszerében nincs igazán erő, támogatottság, amely egy strukturális reformot keresztül tudna vinni.
A magam részéről drukkolok az Egyházi Jövőkép Bizottságnak, de attól tartok, az egyébként nagyon szimpatikus Harmathy András egyébként nagyon igaz mondatai az egyház komplex valóságát többnyire „féloldalasan” közelítik meg: túlhangsúlyos benne egy potencionális reform koncepcionális, elvi-teológiai megalapozása, miközben - az a benyomásom - nem igazán méri fel az egyház társadalomtörténeti valóságának a jelentőségét. Pedig, egy tényleg komolyan vehető reformkisérlet szempontjából az egyház történetiségéből és társadalmiságából fakadó, már meglévő keret-adottságokkal való szembenézés alapvető fontosságúnak bizonyulhat.
Mire is gondolok? Egész egyszerűen arra, hogy református egyház reformációja messze nem csak elvi - teológiai koncepció kérdése. Harmathy András a téma nagyon sok vetületét érinti, köztük strukturális kérdéseket is, okosan és higgadtan, de talán a Bizottság mandátumából adódóan is úgy, mint kutatandó, megbeszélendő feladatokat. E látás mögött az a jól ismert feltételezés húzódik meg, hogy ha majd ismerjük a helyzetünket, „tudjuk, miben vagyunk”, ha elemezzük a struktúrát, s kiderül, hogy „nem működik”, vagy nem úgy működik, ahogyan egy tételezett missziói koncepcióhoz képest működni kellene, akkor majd mindenki belátja, hogy ezen változtatni kell. Nos, azt hiszem, a helyzet ennél bonyolultabb. A kérdés nem az, hogy milyen az a struktúra, amelyben a szolgálatunkat végezzük. Ismerjük. Évszázados folyamatokról van itt szó. A kérdés az, hogy mi az, ami ezt az egyházszerkezetet életben tartotta és tartja, mitől működött és működik is, s ha ma kevésbé működik olyan jól, mint szokott volt, milyen valóságos feltételek kellenek ahhoz, hogy a módosítás vagy megváltoztatás valóságos lehetőségei megnyíljanak előttünk.
Hál’ Istennek, talán nem túlzok, a mi egyházunkban nagyon is sokan tisztában vannak az egyház teológiai mibenlétével, nagyon sokaknak igenis van koncepciója, sőt szerintem maga az egyházvezetés, akár kerületi, akár zsinati szinten, sem szenved koncepcióhiányban. Az egy mítosz, hogy azért nincs megújulás, mert nincs koncepció. (Ezt Harmathy András nem is mondja, ám egy széltében-hosszában elterjedt vélekedés, amellyel magam is sokszor szembesültem.)
Nem a koncepcióval van a probléma, hanem a megvalósíthatósággal. Nem az az igazi kérdés, hogy mit kellene tenni (már ha a folytonosan hangoztatott megújulási szándék a reformátusság társadalmi térvesztésére adandó válasz kíván lenni), hanem az, hogy amit tenni kellene, hogyan lehet megvalósítani. A konkrét megvalósíthatóságra vonatkozó konkrét „hogyan” kérdése a mi hangzatos megújulási törekvéseink során rendre elmarad.
De ez nem véletlen. Ugyanis ebben az esetben a még „ártatlan” koncepció szintjéről „le kell ereszkednünk” az egyház társadalmi valóságába, ahol viszont már minden reformszándék kőkemény érdekeltségi rendszerekbe ütközik. Mert ne kerteljünk: az egyház mint társadalomszociológiai valóság, egy kiterjedt intézményi ellátórendszer is egyben, amelynek igenis nagyon is szilárd, történetileg fixálódott belső érdekeltségi rendszerei alakultak ki. Innen van az, hogy míg elvi szinten a református egyház reformációjával mindenki egyetért (Ecclesia semper reformari debet!), addig a megvalósíthatóság szintjén pontosan mindenki tudja, hogy a reform nem kevés érdeksérelemmel is járhat, s nincs az a belső egyházi végrehajtó hatalom, amely az óhatatlanul konfliktusokkal is járó reformfolyamatot keresztül tudná vinni. Nem is viszi, mert nem tudja.
Sokféle krízistudat és indokolt reformigény létezhet (ezt csak azért jelzem, mert ez az írás csak a kérdés egy vonatkozására tér ki). Az egyik alapvető, megújulást sürgető motiváció nyilvánvalóan a misszió mai kihívásaira adandó egyházalkotmányi válasz. Az alapprobléma pedig itt az, hogy a mi statikus – kongregacionalista (!) egyházszerkezetünk képtelen követni a migrációt. A kérdés ugyanis az, hogy miként tudnánk magunkat olyan helyzetbe hozni, hogy jelenlétünkkel minél több embert érhessünk el, s ezeket a mozgásokat gyülekezetközi együttműködéssel (!) is követhessük. De miután emberek millióinak a mozgása totálisan átrajzolta a népsűrűségi térképet, s ez a mozgás úgy tűnik folyamatos, a mi statikus, a gyülekezeti önérdekre (!) épülő szerkezetünk képtelen erre a mobilitásra. A mi egyházszerkezetünk egy viszonylagosan zárt és statikus társadalom régi településszerkezetére épült, mégpedig területileg szabályozott egyházigazgatási rend szerint, az egy település – egy egyházközség elve alapján. Ez a relatíve önálló gyülekezetekből felépülő háló sokáig ellenállónak bizonyult, sőt a történelmünk nem egy nehéz időszakában a belső erőnket jelentette. Csakhogy ez a településszerkezet mára totálisan megváltozott, miközben a régi gyülekezeti háló mint az egyház szolgálatának az infrastruktulás-intézményi háttere jóformán érintetlenül megmaradt (kivételek, főleg nagyvárosokban, természetesen vannak.) Ez a folyamat, mármint a népesség elmozdulása, másrészt felduzzadása az egyházközség mögül és körül, nem kis torzulásokat eredményezett az egyházközség/népsűrűség arányban. Ennek a gyakorlatilag önműködő, statikus szerkezetnek az lett az eredménye, hogy az intézményes egyház képtelen egy, a migrációt követő stratégia gyors és rugalmas megvalósítására.
A szerkezet reformja pedig azért nem, vagy alig végrehajtható, mert ebben a rendszerben közvetlen kapcsolat jött létre a lelkipásztori egzisztencia (mert mégis csak a lelkipásztor a misszió első számú képviselője, ha a szolgálatot nem is egyedül végzi!), valamint az egyházközség között. Ez a körülmény viszont, ha akarjuk, ha nem, kódolt kényszerpályát alakíthat ki, hiszen a misszió teológiai koncepciójára teológia-idegen érdekeltségi szempontok nyomhatják rá bélyegüket. Ettől kezdve mindenféle missziói koncepció, (stratégiáról nem is beszélve), amely egy flexibilisebb, a változékony népsűrűséghez jobban alkalmazkodó egyházközségi háló kiépítésére irányul, különféle, egyébként érthető és akceptálható (!) ellenérdekeltségi rendszerekbe ütközhet.
A probléma csak úgy megoldható, ha a misszió nem válik a foglyává a viszonylagos autonómiát élvező egyházközségek hálójának, amire csak akkor nyílik lehetőség, ha az egyházközségi önállóság és az általános missziói igény közötti feszültség és kölcsönös függés megoldódik. Ez viszont már masszív egyházigazgatási-egyházalkotmányi kérdés. Ezen pedig csak akkor lehet változtatni, ha széles támogatottsággal létre lehet hozni egy olyan érdekeltségi rendszert, amelyik egy ilyen reform mögött összegyházi missziói érdekké egységesíti a partikuláris, többnyire egymástól izolált egyházközségi akaratokat. Ez nem lehetetlen, ám komoly támogatottságot, ennek nyomán erős (!) végrehajtó hatalmat, a jelenleginél sokkalta szigorúbb, nem csak morális, hanem jogi értelemben vett egyházfegyelmet, s nem utolsó sorban jelentékeny anyagi forrásokat igényel.
Drukkolok a Jövőkép Bizottságnak, s nem örülnék, ha utólag erről a kezdeményezésről is bebizonyosodna, hogy csak egyike a sok önigazoló, retorikus kísérletnek és siránkozó diagnózisnak, hogy a végén megtudjuk, amit már eleve tudunk, s minden maradjon a régiben.
Tényleg ránk férne egy reformáció. Talán fel kellene fedeznünk, hogy (emberileg szólva) ez tőlünk függ. Senki mástól. Amilyen pechünk van, már szabadságban élünk. Nincs mentség.
Hozzászólások