Rövid, frappáns kisfilmet, és hozzá tartozó, a film részleteit magyarázni szándékozó csinos honlapot készített az idei karácsonyra egy csapat a Magyarországi Református Egyház megbízásából – a film azonban megosztja annak nézőit, különösen a reformátusokat.
Vettem a fáradságot, s követtem az A fiú szerzőinek útmutatását, s végig olvastam a filmhez csatolt szövegeket. Azt találtam végül, hogy a szövegekben nincsen semmi olyasmi sem, ami ma ne jelenhetne meg a magyar református digitális médiában. Sőt, megjelentek már a különböző református felületeken ezeknél „erősebb” szövegek is, mégsem verték ki a biztosítékot. Csakhogy azt hiszem, a film szerzői nem tudták elérni céljukat: a film önálló életre kelt, függetlenséget követelt magának, s még a hozzá kapcsolt, teológiailag korrekt szövegek sem képesek közömbösíteni alapvetően provokatív természetét.
Megkockáztatom: a film és a hozzákapcsolt szövegek nem alkotnak minden esetben koherens művet, s így a kapcsolt teológiai tartalmak nem a filmet magyarázzák, hanem csak inkább „belelátnak” a filmbe olyan tartalmakat, amelyek abban nincsenek benne. Nem véletlen, hogy a kirobbant vita inkább csak a filmről szól, s kevesebb figyelmet szentel a komplex alkotásnak.
Azt hiszem, a szerzők nagyot tévednek abban, ha azt gondolják, hogy egy alkotás kötelezően szerves része a hozzáfűzött értelmezési útmutató is. Nem feltétlenül. Egy alkotás, legyen az film, szöveg, akármi, abban a pillanatban, amikor az alkotó szabadjára engedi, önállóvá válik, az alkotó elveszíti uralmát felette, s kiszolgáltatja az alkotást szemlélő/olvasó szabad értelmezésének.
Az alapprobléma azt hiszem az, hogy a film önmagában nem tudta közvetíteni azt a tartalmat, amelyet egyébként a hozzá csatolt szövegek közül nem egy igenis tartalmaz. S ezért a filmből éppen a karácsonyi történet teológiai lényege marad ki: nem úgy jelenik meg a történet, mint Isten cselekvésének eszköze és színtere. A legnagyobb ellentmondást abban találtam, hogy míg a film címe A fiú, addig az addig morc kamionsofőr mosolyogva ezt mondja: „fiú, fiú”. Elmaradt a határozott névelő, s így a születés egyetlensége és egyszerisége beleolvadt egy evilági történésbe. Így, sajnálatos módon, a film önmagában nem mondja ki az egyház hite által vallott igazságot, miközben az egyház üzeneteként jelenik meg. Hiába csatlakoznak hozzá kiegészítő szövegek, amelyek elvileg korrigálhatnák a film üzenetét. Azt hiszem, a Dunamelléki Református Egyházkerület esperes-gondnoki értekezletének a nyilatkozata éppen ezt, az egyház hitét kéri számon a filmen, és ebben sajnos igaza van. Szerintem a honlap többi része ugyanakkor más megítélés alá esik.
De nem vagyok rosszhiszemű. Ha jól értem, a film alkotói előtt az a kérdés állt, hogy miként szólítható meg karácsony üzenetével a mai világ. Ekként a kérdés számukra missziói-módszertani-kommunikációs kérdésként tűnt fel. S azt találták, hogy a hagyományos nyelvvel és formavilággal immár nem lehet elérni a mai emberek ingerküszöbét, ide valami teljesen más kell, ami jobban illeszkedik a mai mediatizált világunk nyilvánosságért folytatott küzdelmébe, s amelyik jó részt arról szól, hogy minél meghökkentőbb vagy, annál nagyobb nyilvánosságot kapsz. S tényleg sikerült egy igen meghökkentő, sőt provokatív filmet készíteniük. S mint az internetes hozzászólások sokaságából látszik, a nagyszámú tetszésnyilvánítás is inkább a formának szól. A film képes sokak számára az újdonság, sőt az egyházi megújulás képzetének az erejével hatni, s a nézők egy jó részét a legkevésbé érdekli a tartalom, de értékelik a formát. Meg kell mondani, a film alkotói részben elérték céljukat, az A fiú téma lett az internetes országos nyilvánosság előtt. Sőt, sajnálatos módon nagyon is botrányszagú vita kerekedett belőle.
A film kapcsán ismét nyilvánvalóvá vált a mai hazai, a szó legtágabb értelmében vett keresztyénység hihetetlen belső sokszínűsége, el egészen a kulturális keresztyénségtől az egyházias keresztyénségig, s ezen rétegeken belül is a kegyességi, kulturális sokféleségig. Talán megérdemelne a film és annak recepciója egy mélyebb, alaposabb elemzést. Saját tapasztalatait is felhasználva, a fogadtatás sokféleségéről ír tegnapi bejegyzésében Szakács Gergely kollégám.
A filmben megjelenő koncepció és főleg a dunamellékiek által kifejezett markáns vélemény közötti különbség azonban nem mai képlet. A felvilágosodás nyomvonalán kibontakozó, tipikusan európai jelenségről van itt szó, amelynek az a lényege, hogy a mindenkori modernitás a keresztyén hagyománnyal szemben fogalmazza meg önmagát. E modern hiedelemvilág eszköze a 19.században született történettudomány, amely arra a feltételezésre épül, hogy a kultúrák eredettörténetének egzakt feltárása a történettudomány eszközeivel közelebb visz a kultúrák megértéséhez. Merthogy – úgymond – a történeti eseményeknek önmagukban jelentésük van.
Nos, nincs. A karácsonyi történet éppen attól lesz karácsonyi történetté, hogy a történetről szóló bibliai beszámoló már értelmezés, s úgy mutatja be a történetet mint Isten cselekvését a történetben. S ez, a hit által megértett, közösségi szinten továbbadott történet az alapja, a veleje, a lényege a keresztyén történeti folytonosságnak, amelynek - szekularizáció ide vagy oda - még ma is egyik legerőteljesebb, összefoglaló szimbóluma éppen a karácsony. Ebből következőleg a történettudomány nem ért semmit sem a karácsonyi történet kulturális identitásalkotó jellegéből, ha az önmagukban vett korabeli történeti tényekből akarja megérteni, netán igazolni a keresztyén hitet. Minden kultúra hitre épül, a kereszténység is, de még a felvilágosodás nyomán kibontakozó modernitás kultúrája is, amely abban az illúzióban ringatja önmagát, hogy ha majd a hit folytonosságában önmagát újratermelő hagyomány mögé kerül, el egészen az „objektív tényekig”, akkor majd objektív ítéletet mondhat a hagyományról magáról.
Attól tartok, a film és hozzákapcsolt részeinek készítői előzetesen nem tisztázták, hogy e két alapvetően különböző látásmód közül melyik mentén haladnak, s így létrejött valamilyen érdekes, de zavarba ejtő mix, amelyben keverednek a történettudományi és teológiai tartalmak. A film látnivalóan az önmagában vett (angyalok néküli) történetet teszi át mai kontextusba, hogy aztán mintegy a hagyomány mögé kerülve, immár a szöveges részben beszéljen a hitben megértett történetről. A film készítői, ha jól értem, kommunikációs problémaként fogták fel az Istenről való beszédet a karácsonyi történet kapcsán, s alkalmazkodtak a fentiekben leírt, ma széles körben elterjedt történelemszemléleti hiedelemhez, amelynek látókörébe nem fér bele az önmagát a történelemben kinyilatkoztató Isten. Azt gondolom azonban, hogy a problematika alapjában véve nem kommunikációs természetű, hanem világnézeti. Nem az önmagában vett történet igazolja a hitet, hanem a hit a történetet: előbb hinnem kell, hogy létezik olyan, hogy „Megváltó”, hogy az önmagában vett történetet az angyalok értelmezésében fogadhassam el. S valóban, ha alaposabban megvizsgáljuk a tetszésnyilvánításokat, azok többnyire a formának szólnak, mert már eleve benne látják a hitben feltételezett tartalmat. Míg a nem tetszések éppen azt a tartalmat hiányolják, ami tényleg nincs magában a filmben, de a támogató nézők benne látják. Mert ne legyenek kétségeink: itt többnyire hívők vitatkoznak egymással.
Annyi bizonyosan állítható, hogy a film készítőinek minden jó szándékú missziói buzgalma ellenére a film így megosztó, s nem képes önmagát a Magyarországi Református Egyház karácsonyi üzeneteként elfogadtatni. A hozzá kapcsolt szövegekkel együtt én érdekes és figyelemre méltó kommunikációs kísérletnek tartom, de jobban örültem volna, ha a mű valamely műhely munkájaként, vagy alkotói filmként jelent volna meg.
A mai magyar, legszélesebb értelemben vett reformátusság sokkal összetettebb, hogysem egy ilyen karakteres, sőt provokatív filmmel összefoglalóan megszólítható lenne.
Hozzászólások