A pszichológus kiemelte: a karácsony a kultúrába beégett szokásrendszert is jelent. A hagyománynak, rítusnak nagy a jelentősége, mert tagolja az időt, így várakozási pontokat épít be az életbe - tette hozzá.
Bagdy Emőke: Örömhormon termelődik a karácsonyi várakozásban - inforadio.hu
Évekkel ezelőtt úgy döntöttem, hogy az egyik kis falusi templomba megyek szentesti istentiszteletre. Nagyon hideg volt a zsúfolásig megtelt templomban, ahova egyébként tizenöt-húszan járnak egy „normál” vasárnapon. Aztán a gyülekezet elkezdte énekelni a 315. Dicséretet, vontatottan és lassan: Kriiiiisztuuuuus Úúúúúúúruuuunknaaaak áááááldott szüüüüületéééésééééén….Mégis, életem egyik legnagyobb istentiszteleti élménye volt. Akkor értettem meg igazán, amit addig is tudtam, hogy az ünnepnek van egy nagyon fontos funkciója: a mindennapi kényszeres rohanásban és változásban állandóságot biztosít.
Őszintén, az istentisztelet részleteire, a prédikációra nem nagyon emlékszem már. Ám a hangulatára annál inkább. Gyermekkori karácsonyaimat idézte fel, s újra átéltem azt a világot, amely már nagyrészt elmúlt. Mondhatni persze erre, hogy ez merő nosztalgiázás, a múlt fölösleges és erőltetetett újraidézése, menekülés a mindig megújulásra, változásra és változtatásra kényszerítő valóság elől. Figyeltem azokat a falusi embereket, akiknek a többsége talán alig-alig jár már templomba, ám mégis, Karácsonykor még eljönnek, hogy megmártózzanak a hagyományban, hogy újraéljék egy letűnő közösségi életforma ünnepi pillanatait. A saját életüket: az ünnep mindig rekonstrukció. Lehet, hogy az unoka keresztnevét fel kell írni egy cetlire, mert elfelejtik, de legalább a 315. Dícséretet még tudják kívülről.
A Karácsony elmúlt. Az előttünk álló esztendőről ugyan sok minden előre nem tudható, ám annyi talán bizonyosan elmondható, hogy jövőre is lesz. S bizonyára nagy lenne a tiltakozás, ha valaki mondjuk, olyan ötlettel állna elő, hogy miután nem vagyunk többé keresztyén társadalom, felejtsük el ezt az egészet. Nem kell többé Karácsony. Karácsonyfa meg végképp nem, mert mint tudjuk, az nem is olyan régi szokás. Egyébként néhány éve felvetettem a családban, hogy le kellene cserélni a karácsonyfa megszokott díszeit, s nem kellene úgy telepakolni a fát mindenféle régi dolgokkal. Mire legnagyobb meglepetésemre Bori és Fruzsi lányom hevesen tiltakoztak: azt már nem! Mert szinte mindegyik karácsonyfa-díszhez személyes emlékek kötődnek, s nekik kell, hogy a fa olyan legyen "mint régen". Csak semmi újítás! A család amúgy is szét van szórva, alig tudunk együtt lenni, s már a Karácsony se legyen olyan, amilyen lenni szokott? 
Manapság szokásunkká vált a szokások lebecsülése, sőt becsmérlése, még igehirdetői körökben is. Nyilván ebben az ítéletben sok igazság van, amelyet nem kell itt részletezni: felszínesség, öntudatlanság, a lényegi üzenet elveszése és elvesztése, képmutatás, a forma dominanciája a lényeg felett, az új iránti érzéketlenség, a megújulásra való képesség hiánya, stb., stb. Mégis, az ünnep lényege éppen az ismétlődésben megtestesülő folytonosság és állandóság, amely ellenáll az idő szétforgácsoló erejének, s kapcsolódik valamihez, ami az időn túli, ami ebben a kényszeres változásban állandó. Persze, ezt így soha nem fogalmazzuk meg, mégis, talán ez az ünnep misztikus vonzásának a titka: kiemel a halálos, felemésztő időből valamiféle állandóságba. A szokás mint áthagyományozott közösségi életforma tagolja és értelmezi az időt, az életnek keretet és formát ad, kiemel a szétfolyó és értelmetlen elmúlás tudatának nyomasztó rabságából.
Ezért én messze nem becsülném le az ünnepben szükségképpen jelenlévő szokásszerűséget, s messze nem állítanám szembe az ünnep „külsőségeit” az ünnep „lényegével”. A magam részéről nagyon szerencsétlennek tartom a "hagyomány" vs. "megújulás" dualista gondolkodásmódját, mintha bizony valamiféle megújulás, modernitás csak a hagyomány feláldozása árán lenne megvalósítható, vagy mintha a mindenkori érvényes jelen csak a múlttal szemben lenne megfogalmazható.
A Karácsony elmúlt. Mégis, nem olyan eseményről van szó, amely egyszeri és megismételhetetlen, hanem az ünnep mint ünnep éppen azt üzeni, hogy ami elkezdődött, folytatható. S ez a folytathatóság, hogy ti. ami volt, az van, és lesz is, kiemel a rövidre zárt történelmi jelenből, szétaprózottságból és töredezettségből, s megteremti az időben élt élet egységét. Az ünnep rekonstrukció. S éppen emiatt, az ismétlődő közösségi szokás-jellege miatt, még mindig az egyik legerőteljesebb, megélhető kifejeződése a folytonos változásban is meglévő folytonosságnak és állandóságnak, amely minden sokféleség, és okkal kritizálható felszínesség ellenére mégis csak megérinti véges és jelenbe zárt emberlétünk legmélyebb rétegeit, és az örökkévalósághoz kapcsol.
Ma is, és mindig.
Hozzászólások