Szerintem a fenti szekularizmus ellenszere épp a szekularizáció, vagyis az egyház és állam intézményi elválasztása. Ez az alapfeltétele a vallásosak és a nem-vallásosak közti tisztességes párbeszédnek. Feltétele az egyházak normális működésének és a vallásszabadságnak is. Ugyanis, ha nincs szekularizáció – Magyarországon most tkp. nincs – akkor abba a kérdésbe ütközünk, hogy melyik egyház lehet az állam kegyeltje, és melyik nem. (A siralmas egyházügyi törvény pontosan azért született, mert a hatalom érezte, hogy ezt tisztáznia kell.)
Ha nincs szekularizáció, akkor az állami és az egyházi struktúra egymásba épül, s ennek hatására fölerősödik a szekularizmus, az egyház iránti gyűlölet és megvetés. Aki nem vallásos, természetesen borzad attól, hogy az egyházias rend határozza meg az élete kereteit. És ha ezt erőltetik, a válasz az ingerült elutasítás lesz.
Balavány György, akinek az írásait rendszeresen olvasom, már csak azért is, mert benne egyik református testvéremet tisztelhetem, írt egy nagyon karakteres véleményt. Az esszéisztikus írás alapvetően politikai célzatú, de miután a jelenlegi magyar politikai élettől függetlenül is (sajnos, ma még mindig) aktuális témákat (szekuláris világnézet, az állam világnézeti semlegessége, egyház és állam szétválasztása) feszeget, megérdemli, hogy figyeljünk rá. Írása nagyon összetett, sok témát érintő. Van, amivel egyetértek, van, amivel nem. De – gondolom – ez így rendjén is van.
Először is, üdvözlöm Balavány György következő mondatait: „Ugyanakkor nem szeretném, ha a szekularizáció összekeverődne azzal a fajta szekularizmussal, amely radikális egyház- és vallásellenességet jelent. A követelés, hogy a vallásosság ne nyilvánulhasson meg a hétköznapokban vagy a közéletben, szintén demokratikus igényeket hagy figyelmen kívül, például a pluralizmust és a lelkiismereti szabadságot. E jelenséget a hívőnek nem nevezhető Jürgen Habermas is élesen kritizálja, pl. emígy: >… A szekularizmus nem semlegesség, hanem egy világkép a többi között. A szekularizált gondolkodás nem magasabb rendű a vallásosnál, nem uralhatja a társadalmat.< Szó sincs arról, hogy a vallásos gondolkodásmódot és szimbólumrendszert a közéletből/kultúrából ki kéne űzni. Szó sincs arról, hogy le kéne tagadni: a vallási hagyomány máig erős kultúraformáló a nyugati civilizációban.”
Eddig csak többnyire konzervatív gondolkodók tették szóvá a világnézeti semlegesség mítoszának a tarthatatlanságát. Mindhiába. Az, hogy ez így megjelent – ráadásul a Habermas linkkel – egy hazai, konzervatívnak éppen nem nevezhető oldalon, számomra önmagában eseményszámba megy. Talán elkezdődik egy lassú folyamat, vagy már benne is vagyunk, amelynek a lényege a szekularizmus önkorrekciója, s az a mély belátás, hogy a szekularizációról mint a nyugati gondolkodás végső beállítódásáról szóló történelemszemlélet egész egyszerűen nem igaz. Annak is nagyon örültem, hogy Balavány György hangsúlyozza: ” a vallási hagyomány máig erős kultúraformáló a nyugati civilizációban.” - Csakhogy ezzel a valóban igaz történeti ténnyel a nyugati civilizációnak kezdeni is kellene valamit. Mert ne legyenek kétségeink: a világnézeti semlegesség leple alá rejtett, ma igenis domináns nyugati világnézetnek ellentmondásos módon nem a görög mitológiával van problémája, hanem azzal a kereszténységgel, amelynek nagyrészt a létét köszönheti. Mintha bizony a ma általánosan elfogadott nyugati értékvilág egyenesen a történeti kereszténység felszámolása árán, valamiféle teljességre jutott szekularizációban lenne csak megvalósítható.
Mint legutóbbi bejegyzésemben írtam, nekem nem az a problémám, hogy Orbán Viktor a kereszténységet tematizálja, hanem az, hogy ezzel a valóban mindmáig aktuális kérdéssel a bal/liberális oldal egyszerűen nem tud mit kezdeni azon kívül, hogy a világnézeti semlegesség jegyében éberen őrködik a multikultúra – és vallásosság védelmében. Rendben van, senki nem akar itt inkvizíciót. Le kell szögezni: az egységes alapozású "keresztény társadalmak" kora lejárt. Sőt, még azt is ki lehet mondani, hogy biblikus alapon is megkérdőjelezhető a konstantínuszi társadalomkép "egyház" és "társadalom" teljes egymásba olvadásáról. Éljen tehát minden világnézet, és minden vallás. De nem látni a zsidó-keresztény hagyomány kulturálisan máig meghatározó voltát, s két évezredet figyelmen kívűl hagyva nem kezdeni vele semmit sem, sőt a szekularizmust a világnézeti semlegesség "objektív" elve mögé bújtatva eme hagyománnyal szembeállítani szerintem történelmi vakság.
Hanem amit Balavány György mond az Orbány-kormány és a „keresztények” viszonyáról, azzal vitatkoznom kell: „A kormányfő a hatalmát egyenesen Istentől eredezteti, és az igazában a hívei nem is kételkednek. A szemükben Orbán Viktor a kiválasztott, aki átvezeti a nemzetet a sötét, liberál-globalista jelenből egy szebb, igazabb, magyarabb jövőbe. Aki Orbánnal fordul szembe, végső soron Isten akaratával fordul szembe. Aki a kurzust kritikával illeti, – horribile dictu, erkölcsi tisztaságát kétségbe vonja – az Krisztus katonáit >ócsárolja<. Ha történetesen egyháztag az istenadta, akkor >a Világossággal szemben a Sötétség oldalára állt<, és >elárulta az evangélium ügyét<. (E sorok szerzője is gyakran megkapja ezt egyháza tagjaitól, sok esetben vezetőitől.) „
Ugyan már, kedves Balavány György. Teljesen fölösleges és bántó az ilyen általánosítás. Abból a körülményből, hogy a jelenlegi kormányfő tevékenységének tényleg van egy erőteljesen ideologikus karaktere, amelynek egyik fontos jegye a kereszténység újratematizálása, miként következne vajon, „a keresztények” és a kormány, vagy akár a történelmi egyházak és a kormány idilli összeborulása? Mintha bizony valamiféle restauráció következményeként létrejött volna ismét trón és oltár egysége. S miként gondolható az, hogy az úgynevezett „keresztények” egytől egyig Orbán Viktorban az „új istent” ismerték fel (még jó, hogy nem cserélték le Jézus Krisztust), s ebben az ájultságukban képtelenek már akár a kritikus viszonyulásra is? Ennél talán ez komplexebb kérdés, amelybe igenis egyszerre beleférhet támogatás és kritika. Meg kell mondjam, én Fidesz-szavazó vagyok, s ami rosszabb, ráadásul afféle „hagyományos református keresztyén”, de ez messze nem akadályoz meg abban, hogy igenis lássam a kormány ballépéseit, kapkodását, hatalomgyakorlásának arroganciáját és fonákságait, sőt, egyházpolitikájának elégtelenségeit is. Ugyanakkor igenis üdvözlöm, hogy Orbán Viktor Európa kereszténységét - nem akármilyen elődökre hivatkozva - újra témává tette (miután az egész bal/liberális oldal ezt előzékenyen átengedte neki.) Keresztyén létemre lehetnék én akár baloldali vagy akár liberális szavazó is, s ez, mint tudjuk, a biblikus önértelmezésbe és európaiságba bőven beleférne, ha a jelenlegi bal és liberális oldal - megtestesítve egyébként a cikkben okosan leírt radikális szekularizmust - az ismeretelméletileg nonszensz "világnézeti semlegesség" jegyében nem a zsidó-keresztyén hagyománnyal való szembehelyezkedés ideológiájaként értelmezné. Mert igenis, eme hagyományon belül a mai általánosan elfogadott európai értékrend, ide értve az egyház és állam szétválasztásának az elvét is, megfogalmazható lenne. A bal/liberális oldal igenis tehet róla, ha ma a keresztények egy jó része a Fidesz mögé áll, bármiként vélekedik is az egyes kormányzati tevékenységekről, mint ahogy arról is, ha más részük sajnos radikalizálódik. Mint tudjuk, a szekuláris radikalizmus jobboldali radikalizmust generál, és fordítva. Egymást feltételezik, végül is a gyűlöletnél alig van hatékonyabb identitásalkotó erő. Mondjuk, a szeretet, amint erről a Biblia tanít (de erről majd máskor).
S hogy ne csak itt példálózzak erről a komplexitásról: Balavány György írásában szó van állam és egyház szétválasztásának a kérdéséről a szekularizáció kapcsán, amely szerinte "most tkp nincs". Ha tehát, ha jól értem, az új "jogtipró" egyházi törvény állami támogatást adna minden önmagát egyházként meghatározó csoportosulásnak, akkor már a szekularizációval - vagyis a cikk kontextusában az állam és egyház szétválasztásának a gyakorlatával semmilyen probléma nem lenne? Az új egyházi törvény kritikája egyik oldalon a "jogiprott egyházak" állami támogatásáért küzd, amelyet a másik oldalon állam és egyház egybeolvadásának tart? Nincs itt valami ellentmondás? Ha jól értem, azt veti a jelenlegi kormányzat szemére, hogy itt bizony nem valósul meg a teljes szétválasztás, s ezért "több szekularizáció" kellene.
Nos, szerintem is. Csakhogy nem olyan értelemben, ahogyan a szerző gondolja. A rendszerváltás óta egyetlenegy kormány sem (megismétlem: egyetlenegy kormány sem) mutatott komoly hajlandóságot arra, hogy az egyház és állam valóságos szétválasztásának az anyagi feltételeit megteremtse. Nem történt meg az egyházak teljes kárpótlása. Visszakapták elvett intézményeiket, a vagyoni alapok helyreállítása nélkül. Az egyházak pedig, teljesen függetlenül attól, hogy éppen milyen politikai összetételű kormány van hatalmon, ki vannak szolgáltatva az éppen aktuális költségvetésnek. Ettől kezdve miről beszélünk?
Tehát: rendben van, lehet és kell is a (mindenkori) kormány tevékenységét – az egyházakhoz való viszonyát illetően is – kritikusan elemezni. Mint ahogyan ez vonatkozik az egyházaknak a (mindenkori) kormányhoz való viszonyára is. De ez a kérdéskör – jellemzően jó húsz évvel a rendszerváltás után (!) – sokkal komplexebb annál, hogysem aktuálpolitikai, hogy ne mondjam, kampányharc témájaként kezelhető lenne.
Hozzászólások