Közel százmillió hindut várnak a világ legnépesebb eseményének számító, 12 évente megtartott rituális fürdésre a Gangesz folyóba. Az 55 napos Kumb Mela fesztivál első napján már majdnem 8 millióan megmártóztak. A különleges indiai ünnep célja, hogy a hinduk megszabaduljanak bűneiktől.
Meg kell mondjam, európai keresztyénként kicsit irigykedve olvastam a hírt a hinduk nagy vallási eseményéről. Nem mintha hitemben megrendültem volna, csak a hír nyomán most onnan, a Gangesz partjáról néztem ide vissza ránk, a mi állítólagosan keresztyén Európánkra, s amit találtam: unalom. Az ateizmus unalma.
Hinduk milliói zarándokolnak most el a Gangeszhez, a szent vízhez, hogy megmerítkezzenek hullámaiban, s találkozzanak hitük nagy mestereivel. Persze, most európai szemmel lehetne velük vitatkozni, hogy micsoda bálványimádás ez, a nagy folyó vize az emberi személyiség formálódása szempontjából éppenséggel semmilyen sem. Nincs abban a vízben önmagában semmi sem, ami automatikusan a lélek mélyéig hatna, sőt, meglehet, még csak nem is tiszta, hanem nagyon is piszkos, telve a helyi kultúra mindenféle hordalékával. Könnyen lehet, ha most hirtelen oda juthatnék, irigységem nyomban elszállna, s az európai higiéniához szokott ízlésem inkább viszolygást szülne bennem, semmint leküzdhetetlen vágyat, hogy a hindukkal együtt a vízbe gázoljak.
Meg aztán lehetne vitatkozni a mi hagyományosan doktriner gondolkodásunktól vezéreltetve a hinduizmussal magával, ezzel a szinte átláthatatlan, zavarba ejtően szinkretista, panteisztikus vallással, amelynek a ciklikus történelemszemlélete olyannyira idegen a zsidó-keresztyén lineáris-teleologikus világképtől.
De nem ez itt a lényeg, fölösleges most mindenféle hitvita, hanem a nagy indiai vallási eseményben megmutatkozó valóságértelmezés, amely még tud arról, hogy az ember transzcendentális lény: a hit által nyitott arra, ami több mint önmaga, s épp’ ebben a „több”-ben találhat rá valódi és teljes önmagára. Mondják itt, az ateista Nyugaton, hogy „hinni a templomban kell”, aminél nagyobb butaságot és korlátoltságot alig bírok elképzelni. Mintha bizony az emberi sors végső titkának a megfejtéséhez elég lenne önmagában a ráció. Éppenséggel semmit sem tudunk ahhoz képest, amit tudnunk kellene önmagunkról. Éppenséggel, ha tudnánk tudatlanságunk mélységét, akkor már sejtenénk valamit, de még azt sem tudjuk, hogy mit kellene tudnunk. Mert nincs mihez viszonyítani, nincs racionálisan igazolható értelmezési keret, s jobb, ha racionálisan belátjuk, hogy a valóság teljességének egyetlen értelmezési eszköze csak és kizárólag a hit, amely kinyitja a fizikai létbe-zártság szűkös horizontját, megszabadít az evilágiság, a földhözragadtság cinizmusától és nihilizmusától, a hitetlen fantáziátlanság kalodájából, s a gondolatot és lelket kiszabadítja a fizikai létfenntartás kényszerrendszereinek uralmából és monoton unalmából.
Mondják, a hinduk azért mennek a vízbe, hogy megtisztuljanak, hogy megszabaduljanak bűneiktől.
A párhuzam a keresztyénséggel nyilvánvaló, ám a különbségek is. A bűnöktől való megszabadulás ugyanis náluk a folytonos újraszületés fogságából való kiszabadulást jelenti. Az újraszületés tana tőlünk idegen, nem gondoljuk azt, hogy a lélek vándorol egyik életből a másikba, hogy a személyes test és lélek szétválasztható, mint ahogyan végképp tagadjuk a ciklikus történelemszemléletet. Annak az emberi létmódnak, amit „történelemnek” hívunk, a nyugati kultúra szerint íve van, határozott kezdete és célja van, az alphától az omegáig. Ha úgy tetszik, az emberi sorsnak rendeltetése van, s a „mivégre?” kérdése az egyetlen értelmes kérdés, amely még reflektálni tud a végső jelentésre. S mondhatni, ez a lineáris történelemszemlélet, a valóság látása a hitben adott végérvényes jövő felől, amely eredendően Európát Európává tette. A Nyugat ugyan mára az ember történetének értelmezésében az „Isten-hipotézist” elvetette, de még ateizmusában is tovább működik az eredendően biblikus lineáris-teleologikus történelemszemlélet.
Mégis, ami közös, legyen szó hinduizmusról vagy keresztyénségről, az egyetemes emberi tapasztalat a végességről, a „végtelenből való kimetszettségről” (Schleiermacher), s a szabadulás iránti olthatatlan vágy az ember-lét fizikai meghatározottságainak a meghaladására, s a transzcendens beemelése hit által a valódi emberi életminőség megvalósításába, amely nem más, mint részesedés az örökkévalóságban. Ami mulandó, az értelmetlen.
Csakhogy mi, európaiak a szabadság fogalmát végképp evilágivá tettük, s ahelyett, hogy a transzcendes felől értelmeznénk önmagunkat, az evilágit növeltük transzcendenssé. Nem is maradt számunkra más, csak a fizikai létfenntartás magas szinten szervezett rendszereinek az átláthatatlan béklyója, kínlódás a „csinált világ” intézményesült hálójában.
A lineáris történelemszemlélet tovább él ugyan, de lecsupaszodott evilági technológiai „fejlődéssé”, mintha bizony ez a kétségtelen mozgás és fejlődés bármi lényegit is hozzátehetne az emberi lét átfogó megértéséhez. Igaza van Heideggernek, „létfelejtés” ez a javából. Beszűkülés az „itt”-be és a „most”-ba, a hitben adott látóhatár elvesztése, evilági „szentségek” kétségbeesett gyártása és keresése egy deszakralizált világban. Fotelből nézett műdrámák valódi létdráma helyett. Műélet, műjövő.
Unalom. Az ateizmus unalma a szenttel való találkozás élménye helyett. Nincs itt már létélmény, a szentséges hatalmának és erejének elementáris átélése, maradtak csak a létfenntartás apró örömei, amikor egy csomag Dunakavics nagy vigasztalás lehet a halandósággal szemben. A Gangeszben nyilvánvalóan nem fogunk megmártózni, de azért üzenet talán lehet: több az élet. De csak akkor, ha kilépünk ebből az evilági profanitásból, s hit által találkozunk a szent igenis jelenlévő valóságával.
_Detail.jpg/350px-Creation_of_Adam_(Michelangelo)_Detail.jpg){kind=link}
Valahol itt kezdődne az a szabadság, amelyik kinyitja a látóhatárt, kiemel ebből a fantáziátlan, és ezért unalmas szűkösségből, a fizikai létfenntartás szürke hétköznapjaiból kivetített jövő elviselhetetlen kiszámíthatóságából, s az emberi létet „tágas térbe” (Zsoltárok 18:20.) helyezi.
Hozzászólások