A keresztények nagyböjt bűnbánati időszakában Jézus Krisztus feltámadásának, a húsvétnak a megünneplésére készülnek, a hitben való elmélyülés, a kiengesztelődés és a lemondás segítségével.
Elismerem, a két fogalom összekapcsolása merőben szokatlannak tűnhet, sőt, megengedem, még dilettáns is. Így járnak azok, akik a mára már szaktudományokká szerveződött nézőpontok intézményesült szótárait csak úgy félredobják, az adott disciplina belső módszertani szabályait nem tisztelik, s ide-oda cikáznak megközelítési módok között. A pap vagy a vallástörténész beszéljen a böjtről, a politológus, meg a társadalomtörténész a demokráciáról. A kettőnek semmi köze egymáshoz, ugyebár. Így jön létre a szakmák belső monológja, nem mellesleg, ugyanarról a valóságról. S hogy miről szól a böjt? – Az önmaga erkölcsi elégtelenségével szembesülő emberről, akit ugyanakkor a "jó élet" iránti olthatatlan vágy hajt. Kérdésünk most ez: vajon lehet-e „jó” társadalmat építeni, attól függetlenül, hogy milyen maga az ember, aki a „jó élet” társadalmát építi? A böjt ma provokatívan tematizálja az embert magát, s megkérdőjelezi a mai nyugaton bevett kurrens emberkép alapvető tételeit..
A liberális demokrácia ideája arra az előfeltételezésre épül, hogy az ember tulajdonképpen jó. Csak meg kell szabadítani külső megkötözöttségeitől, mindenféle külső kényszertől, elnyomástól, meg kell teremteni a szabad és ésszerű cselekvés külső jogi kereteit, s az autonóm egyén immár a szabad választás lehetőségével és jogával élve, pusztán racionális (Kant) megfontolások alapján a „jó élet” (Rawls) mellett fog dönteni. A jogilag megnyílt szabadság egyúttal megnyitja a teret az egyénben eleve benne lévő „jóság” kibontakoztatására. Előbb a jog, aztán a jó (Kekes). S ez, az egyének szabad választásában kibontakozó jó, még ha a „jó életre” nézve különbözőek is a választások, létrehozza majd az értékpluralizmus szabadságában megtestesülő „jó” társadalmát.
Annyit el kell ismerni, hogy ez az idea valóban soha nem látott módon tematizálta az egyént, mégpedig a potenciálisan jó, szabad, erkölcsi cselekvésre képes, felelős, racionális egyént. Ennyiben, mármint az egyén szerepének, súlyának a hangsúlyozásában minden látszólagos különbözőség ellenére igenis kapcsolódik a zsidó-keresztyén hagyományhoz, sőt annak része.
Ám ami szinte teljességgel kimaradt mára a zsidó-keresztyén kontextusból (merthogy ugyebár a posztmodern a „kontextuson” kívülre helyezte önmagát, dekonstruál (Derrida), az a „rossz” kérdése. Honnan van az emberben kétségtelenül meglévő rossz? – Nem foglalkozunk most a kérdésre adott, a nyugati világban azért még ismerős biblikus válasszal, a „bűn” ma már idegesítő, de az európai identitás formálásában alapvető kultúrantropológiai fogalmával. Mégis, legyen szabad öt rövid mondatot megfogalmazni. 1., A rossz tapasztalati valóság ma is, minden kétségtelen technológiai, stb. fejlődés ellenére. 2., A rossz mindig az egyes ember erkölcsi elégtelenségében jelenik meg. 3., A rossz-nak mindenféle történeti mozgással szemben határozottan statikus jellege van. 4., A rossz-hoz való viszony – csakúgy mint a hit – magánügy, ma nem közéleti téma. 5., A rossz mint társadalmi probléma úgy lett megoldva, hogy tabuvá lett, hallgatólagosan elfogadott előzetes és néma adottságként. Ez a reálpolitika.
A rossz viszont – mint a társadalmi lét egyetlen valódi és megoldandó kérdése - annál inkább témája a zsidó-keresztyén hagyománynak, amely minden mai hiedelem ellenére közösségi ugyan, de nem nyomja el és nem semmisíti meg az egyén szerepét és felelősségét. Pont ellenkezőleg, az egyénben megjelenő rosszal való folytonos szembesülésre hív. Ennek a szembesülésnek a jeles aktusa éppen a böjt, amely egyszerre közösségi és individualista (persze, nem a szó mai értelmében). Mondhatnánk, kontextuális individualizmus ez, amely éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyénben megjelenő rossz nem maradhat reflektálatlan a közösségi jó iránti küzdelemben. Továbbá arra, hogy az egyén önkritikus és leplezetlen reflexiója a benne munkálkodó rosszra előfeltétele a közösségi jónak. Az egyénnek kell megváltozni ahhoz, hogy a társadalom változzon. Az egyénben megjelenő rossz messze nem csak a magánszféra gondja, hanem társadalmi kérdés.
Talán mondani sem kell, hogy a fenti rövid kis dilettáns elmélkedés nem valamiféle demokrácia-ellenes beszéd. Pusztán csak annyi, hogy a biblikus böjti üzenetnek talán még egy szekuláris demokráciához is lehet köze, már ha a politikai szereplőknek, meg egyáltalán mindenkinek, aki a „jó élet” előmozdításáért küzd, van bátorsága ahhoz, hogy csak egy pillanatra is megálljon, s a másikra mutogatás helyett szembenézzen a rossz benne is működő hatalmával és jelenvalóságával. Mert senki sem jó, csak az Isten.
Hozzászólások