A Názáreti Jézus örömhíre ugyanis gyakran nem volt felismerhető a rá hivatkozó hatalmi kereszténységben és az ún. történelmi egyházak gyakorlatában, és az sem biztos, hogy a zsidó gyerekek tucatjait megkínzó és elégető Kapisztrán Szent Jánostól kellene hazafiságot tanulni az európaiaknak.
Sok keresztyén olvasó zavarban lesz, ha elolvassa Wildmann János írását az Egyházfórumon. Ugyanis az írója látni valóan keresztyén, s ezen az eszmei alapon meglehetősen élesen bírálja a jelenlegi kormány retorikáját, s arra a következtetésre jut, hogy ez a mai nyugati szellemiséget is gyakran bíráló keresztyén retorika „letűnt időket idéző keresztes gyűlölet-háborúzás”. Az írás tehát politikai indíttatású. Ezzel a részével nem foglalkozom. Viszont miután mégis csak a keresztyénségről szól, ráadásul megalkotja a „gyűlölet-kereszténység” eléggé sajátos kategóriáját, nem tudok kitérni előle.
A gondolatmenet prezentál egy ismert, habár széles körben nem elterjedt keresztyén attitűdöt, amelyik úgy gondolja, hogy a történeti keresztyénséget fel kell számolni ahhoz, hogy az igazi keresztyénséghez eljussunk. Ezzel azt a liberális tételt támogatja, hogy az egyént meg kell szabadítani a hagyomány terhétől, hogy ezáltal létrejöhessen az előzetes közösségi megkötözöttségeitől felszabadult, érték-és identitásválasztásra képes szabad egyének közössége, a jó társadalma. Ehhez hozzájárulhat a keresztyénség is, legfőképpen akkor, ha megszakítja saját történeti folytonosságát.
Wildmann János jól látja, hogy „Magyarországon egyesek ma is csak a rosszat, míg mások csakis az értékeket látják benne.” Ti. a keresztyénségben. Ám mégis, ez a mondata, amelyik egy bekezdés befejező mondata, azt látszik igazolni, hogy ő is csak a rosszat látja benne. Íme a bekezdés: „A közös európai értékek alapján természetesen az Európai Uniót is jogosan és megalapozottan lehet bírálni. A magyar kormánypárti retorika azonban nem erről szól. Ebben szinonimaként használják az olyan kifejezéseket, mint kereszténység, keresztény kultúra és keresztény gyökerek, hazafiság és keresztény értékek. Márpedig alapvetően különböző, nem egyszer egymással meglehetősen feszült viszonyban álló, sőt egymást kizáró dolgokról van szó. A Názáreti Jézus örömhíre ugyanis gyakran nem volt felismerhető a rá hivatkozó hatalmi kereszténységben és az ún. történelmi egyházak gyakorlatában, és az sem biztos, hogy a zsidó gyerekek tucatjait megkínzó és elégető Kapisztrán Szent Jánostól kellene hazafiságot tanulni az európaiaknak. Igaz, Európa keresztény gyökerekből is táplálkozik, de ezek a gyökerek nem csak a jézusi hitet, hanem a néha nagyon is borzalmasan megnyilvánuló vallást is jelentik. Mindennek leképeződése a keresztény kultúra a maga fönséges és riasztó emlékeivel együtt.”
Egyfelől tehát itt van a Názáreti Jézus, másfelől a történeti egyházak. Ez az ismert liberális-keresztyén szemléletmód úgy akar közvetlen, individualizáló kapcsolatot teremteni egyén és a Jézus-esemény között, hogy közben nem veszi tudomásul a keresztyénség történelmi – társadalmi - kulturális kiterjedését, s azt feltételezi, hogy a keresztyén hit kizárólag az előzetes történeti – közösségi meghatározottságoktól mentesített szabad egyén belső személyes ügye. Sőt, mintha a valódi keresztyén hit elérhetőségének az ára egyenesen a történeti keresztyénségtől és közösségi identitástól való elidegenedés lenne. A keresztyénség történelmi - társadalmi - közösségi szintű értelmezésének folytonosságát meg kell szakítani tehát, hogy az "igazi" Jézus, s nyomában az "igazi keresztyénség" rekonstruálható legyen. Ha megutáltad az intézményes egyházat, a "hatalmi kereszténységet", ha a szótáradból kidobtál olyan kifejezéseket, mint "keresztény kultúra", "keresztény gyökerek", még jó keresztyén is lehet belőled. Sőt, akkor igazán. Ennek a gondolati útnak a módszertana pedig az, hogy a történeti keresztyénség egyébként valóban létező bűneit egyetemessé és túldimenzionálttá kell tenni (ha hazafiság, akkor zsidó gyerekek égetésének tanítása - naná), hogy aztán a keresztyénségben tényleg ne lássunk mást, mint fasiszta, antiszemita hordalék-bandát, a történelem szégyenét. A történeti egyház államalkotó szerepe, közösségi szintű kohéziós ereje, identitásalkotó képessége, kulturális történelmi teljesítménye amúgy mellékes. Mert hiszen a keresztyénség csak az individuum ügye, s teljesen történelmietlenül, az egyén szabadságát mint legfőbb értéket lehet megtenni minden történelmi korszak mércéjének. Így dobhatók ki egész korszakok a történelem szemétdombjára. Ez a meghasonlás a történeti keresztyénséggel az „igazi keresztyénség” forrása. Ekként, az így értelmezett „valódi” keresztyénség már nem folytonos önkritika, megújulás a valóban ellentmondásos keresztyén hagyomány folytonosságán belül, hanem egyenesen e kétezer éves közösségi hagyománynak a tagadása, hogy aztán ebből a keresztyén öngyűlöletből megszülethessék a keresztyénség közösségi múltjától izolált keresztyén individuum.
Így jöhet létre a „gyűlölet-kereszténység” fogalmi konstrukciója, amely, ha jól értem, nem más, mint a keresztyén történeti folytonosság számonkérése a mai európai szellemiségen. Ez az ismert keresztyén-konzervatív szemléletmód nyilván lehet kritika tárgya. Csakhogy a „gyűlölet-kereszténység” itt bevezetett fogalma már túlmegy azon, amit még kritikus véleménynyilvánításként lehetne értelmezni: a gyűlöletet és a keresztyénséget egymásra vonatkoztatja és egymásból eredezteti. Ez az egymáshoz rendelés, teljesen függetlenül a cikk eredeti szándékától, már túlmegy a józan kritikai elemzés körén, s már a szóösszetétellel magával a keresztyénséget mint olyant, démonizálja, megbélyegzi, keresztyén alapon táplálva a történeti keresztyénségtől való hiszteroid rettegés kultúráját.
A szomorú az egészben az, hogy akár még egyet is érthetnék Wildmann Jánossal sok mindenben, hiszen reformátusként a történeti keresztyénséghez való viszonyom, a saját egyházamhoz való viszonyomat is ideértve, mindig is kritikus volt. Milyen más is lehetne? Ám ez a „gyűlölet-kereszténység” kifejezés önmagában engem végtelenül elkeserít, és védekezésre késztet. Már csak azt nem tudom, ki gyűlöl itt kit?
Hozzászólások