Nem a büntetést jelentő 7. cikk köré dolgoztuk ki a jelentéstervezetet, hanem pozitív, konstruktív módon az alapértékeket magában foglaló 2. cikk köré
Rui Tavares azt állítja a Népszabadságnak adott nyilatkozatában, hogy jelentéstervezetét az EU-alapszerződés 2. cikke alapján dolgozta ki. A 2. cikk így szól: „Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és a férfiak közötti egyenlőség társadalmában.”
Már csak egy kérdés maradt: ki az, aki ezeknek a súlyos fogalmaknak végső tartalmat ad?
A Rui Tavares jelentése nyomán kibontakozó politikai vitának az az egyik, s a mai Európát igencsak jellemezni képes sajátossága, hogy kívülről, a nyelvét illetően, úgy tűnik, mintha itt legalábbis valamiféle filozófiai vitáról lenne szó, amelynek az a tétje, hogy bizonyos axiómáknak mi a tartalma. Ezek az axiómák az EU elvi tartópillérei, amelyekkel mindenki egyetért. Például axióma az, hogy minden ember egyenlő. Az is egy axióma, hogy a demokrácia a legjobb társadalmi berendezkedés. Ugyancsak axióma, hogy minden embert egyenlő jogok illetnek meg. Mint az alapszerződés 2. cikke mutatja, az EU valóban értékközösség, s legfőbb értékeinek a belső tartalma morális természetű. Olyan, közelebbről meg nem határozott értékek közös vállalásáról van itt szó, amelyek a magyar nyelvben inkább az „eszmény” fogalmának felelnek meg.
Talán még az sem kockázatos kijelentés, hogy ennyiben ez az értékelvűség határozott rokonságot mutat a klasszikus Európa világképével, a zsidó-keresztyén hagyománnyal, amely ugyancsak az ember erkölcsiségét tekintette központi kérdésnek, s értékvilágának középpontjában az emberi lét erkölcsi minősége állt.
Csakhogy akkor még „volt Isten”, akiből a legfőbb értékeket eredeztetni lehetett, s akihez képest az ember önmagát látta. Mióta „eltűnt Isten”, az lett a legfontosabb kérdéssé, hogy a „végső értékeket” ki értelmezze. Így születtek meg az olyan értelmezési hatalmak, mint a „szakma”, a „jog”, s olyan emberi tulajdonságok, mint a „függetlenség”, az „előítélet mentesség”, a „semlegesség”, a „részrehajlás nélküliség”, az „objektivitás”, stb. stb. Eme fogalmaknak az a célja, hogy a deszakralizált fogalmi értékvilág értelmezési hatalmait autoritással ruházza fel. Míg tehát a morális értékelvűség egyfajta folytonossága fennmaradt, addig a hagyományos antropológia Istennel együtt „megsemmisült”. Nem maradt más, az embert kellett megtenni az igazság mércéjévé, a végső autoritássá, s felruházni olyan tulajdonságokkal, amelyek azt az illúziót keltik, hogy az ember által maga az emberi szubjektum végessége lett itt meghaladva. Így született meg az objektív valóságértelmezés lehetőségének antropomorf mítosza.
Az tehát az elvi probléma, hogy míg egyik oldalról itt az EU által tényleg vallott eszményies értékvilág, addig a másik oldalról ezt értelmezni kell, mégpedig embereknek, ráadásul objektív módon. Az EU alapproblémája az, hogy azt feltételezi, létezhet bármiféle végső evilági instancia, amelyre hivatkozva ezen axiómák belső tartalmát mindenki számára véglegesen meg lehet határozni. Nos, nem létezhet. Míg tehát az EU egyfelől lefektet értékeket, a másik oldalról kimondatlanul is kreál eme értékrend megvalósíthatóságának megfelelő antropológiát, azt tételezve, hogy az emberi tudásnak és objektivitásnak, morális erőnek van egy olyan foka, amely képes ezen értékvilág tartalmának a végső meghatározására és megvalósítására. Ez nyilvánvalóan tévedés.
Ez a körülmény eléggé veszélyes is tud lenni. Hiszen ettől kezdve nyitva áll a legitim út egy olyan „tanítóhivatal” létrehozására, amely – természetesen „szakmai alapon”, „függetlenül” - arra hívatott, hogy mindenki számára meghatározza az egyébként konszenzusos alapon elfogadott értékek jelentését.
Nem nehéz belátni, hogy ezt a gondolati utat Európa már bejárta, s elege lett belőle. Az axiómákba vetett saját hit inkvizitórius megvalósíthatóságának az eszméje épp az európai értékrend alapján ma már tarthatatlan és elfogadhatatlan. Míg tehát egyik oldalról valóban létezik egy közös európai fogalmi értékvilág, addig a másik oldalról, ezen axiomatikus valóságértelmezés belsőleg pluráris, mindig is folyamatos és befejezhetetlen reflexió tárgya. Sohasem lezárt, homogén és doktriner. A középkornak vége.
Hozzászólások