"A románok másképp viszonyulnak az egyházhoz, egy svédországi lutheránus kiröhögné őket, de az ő életük ilyen" - jegyzi meg Nagy Mihály Zoltán történész.
Van, amikor az „elmaradottság” előnnyé is válhat. Mintha ezt látszana felismerni az ortodox világ, köztük a román ortodoxia is, ahol ugyan már jelen vannak a nyugatias fogyasztói magatartásminták, de a hagyományszakadás közel sem jutott olyan „szintre”, mint a „fejlett” Európában. A felismerés pedig az, hogy akár állami segédlettel is, de meg kell őrizni, sőt támogatni kell a hagyományon alapuló társadalmi koherencia legfőbb intézményes kifejeződését és támaszát, az ortodox egyházat.
A valóban szaporodó ortodox templomok látványa tényleg megdöbbenti a szekularizált társadalomban szocializálódott magyar utazót. Még a keresztyént is. Nekem néhány évvel ezelőtt volt hasonló élményem, amikor Kárpátalján jártam. De hasonló „sokkoló” tapasztalatokról adnak hírt az erdélyi úti beszámolók is. Az élményt pedig voltaképpen az az átélhető civilizációs törés adja, amely valóságosan fennállt és fennáll a keresztyén világ nyugati és keleti fele között. Látni való, hogy az ortodox kulturális jövőkép messze el akarja kerülni a nyugati fejlődési modellt, s köszöni szépen, „nem akar felzárkózni”. Gazdaságilag persze igen, de a „fejlődésért” cserébe nem hajlandó feladni saját hagyományos közösségi identitását. Az ortodox történelemértelmezés nem gondolja azt, hogy a modernitás szükségképpen szembehelyezkedik a múlttal, s azt sem, hogy az elvallástalanodás szükségképpen a „haladás” velejárója.
Sőt, ez az államilag is támogatott templomépítési boom épp az elmaradottságból akar előnyt kovácsolni, olyan módon, hogy a gazdaságilag elmaradott társadalmakra jellemző hagyományszerűséget tudatosan integrálja a gazdasági modernizációba. Ekként, a hagyományörzés nem menekülés a jövő elöl, hanem ellenkezőleg, a kulturális múlt tudatos beemelése a modernizálódó jelenbe. A viszonylagos gazdasági elmaradottságnak pedig az az előnye is lehet, hogy az „elmaradott” látja maga előtt kibontakozni a „fejlettet”, s meglehet, arra a következtetésre jut, hogy, nem biztos, hogy a mai nyugati „fejlődés” kurrens mintái az egyedüli érvényes minták a jövőre nézve. Talán létezhet más út is, amely képes a korábbi zárt társadalmat úgy beemelni a globalitásba, hogy egyúttal megőrizze kulturális sajátszerűségét. Éppenséggel, az ortodoxia felől nézve a nyugati keresztyénség sorsa, társadalmi szerepének át - és leértékelődése lehet akár riasztó is. – Mint ahogyan fordítva is, a nyugati individualizmus szempontjából nézve az ortodox egyház ilyen szintű autoritásának a megőrzése állami segédlettel lehet akár egészen premodern, „tudománytalan”, „mitologikus” – , sőt, Adornoval, Horkheimerrel vagy Popperrel fogalmazva „autoritárius”, „diktatórikus”, sőt "fasisztoid" is.
A lényeg azonban nem ez. A lényeg a keresztyénség társadalmi szerepének két teljesen különböző szempontú, s egymásnak ellentmondó megítélése. Nem vagyunk naivak: az ortodox világ állami vezetői nem vallási fanatikusok. Ők egyszerűen felismerték, hogy a társadalmi koherencia, a közösségi identitás megőrzésében az egyháznak alapvető szerepe lehet. Sőt: a keresztyénség adhat közösségi identitást is. Mint ahogyan azt is felismerték, hogy az a kulturális törésvonal, amely mindig is fennállt a nyugati keresztyénség valamint az ortodoxia között semmiféle új európai formációval nem haladható meg. Az tipikusan naiv nyugati gondolat, hogy évezredes kulturális identitások egyik napról a másikra a „multikulturalizmus” jegyében néhány döntéssel felszámolhatók.
A nyugati modell az ortodox úttól teljesen eltér, hiszen itt a domináns értékrend szerint a keresztyénség magánügy, az individuum dolga. A keresztyénség az egyén lelki támasza, s nem a társadalmi önértelmezés része. Ennek megfelelően olyan típusú társadalmi szerepre, mint az ortodoxia, a nyugati keresztyénség nem is tarthat igényt. Magyarország kulturális helyzete ebből a szempontból egészen különös, köztes helyzet: a nyugati keresztyénséghez tartozunk, ám épp a nyugati perifériális „elmaradottságunk” miatt a viszonylag koherens „keresztyén társadalom” emléke nem olyan távoli. Talán ezért tudunk bizonyos empátiával viseltetni az ortodoxia iránt. Ám nem vagyunk ortodoxok, a Nyugathoz tartozunk. (A mi nyugati magyar keresztyénségünk számára az ortodoxia terjeszkedése magyarlakta területeken éppenséggel aggályos. De mint az Olvasó nyilván észrevette, ez az írás a felvetett témát nem ilyen szempontból tárgyalja.) Nem véletlen, hogy itthon a rendszerváltozás után a mai napig sem sikerült széleskörű konszenzusra jutni a keresztyénség társadalmi szerepét illetően, sőt, inkább azt kell mondanunk, hogy a nagyon is markáns politikai törésvonalak éppen a történelmi keresztyénséghez való viszony mentén alakultak ki.
Ma nem vagyunk abban a történelmi helyzetben, hogy bármit is mondhatnánk az Európán belüli kulturális törésvonal által jelzett keleti és nyugati keresztyén társadalmak viszonyának jövőjéről. Ám az nem kétséges, hogy míg ebben a civilizációs küzdelemben keleten az ortodoxia közösségi szintű stratégiai elemként tűnik fel, a II.Világháború után a klasszikus Nyugaton a keresztyénség elveszítette ilyen szempontú jelentőségét. A közép-európai (nyugati) perifériális keresztyén társadalmak pedig a kulturális útkeresés fázisában vannak. Nyugathoz tartoznak kulturálisan, ám a "keresztyénség utáni" nyugati fejlődési modell az európai kulturális identitás egyre mélyülő problematikáját is felveti. Izgalmas időket élünk.
Hozzászólások