Az Amerikai Nemzetbiztonsági Tanács - egy másik testület - szerint az USA ugyanolyan módon gyűjt adatokat, mint más országok. Dick Cheney egykori amerikai alelnök pedig hozzátette: nincs semmi új abban, hogy Amerika kémkedik a szövetségesei után.

Tudott vagy nem Obama Merkel lehallgatásáról? - inforadio.hu


Majd a szakértők, politikusok, publicisták, mittudomén, megvitatják a lehallgatási botrány történetét. Nyilván, az egyetlen történetből száz születik.  Ahány elbeszélő, annyi történet, mert mint tudjuk, tények márpedig nincsenek. Értelmezések vannak. Azt azonban nem tudom, valaha is készülhet-e egy olyan felmérés, amely kimutatná, hogy egy ilyen ügy milyen hatalmas, mondhatni globális pusztítást tud végezni egy alig mérhető, ám mégis alapvető dimenzióban: az emberek hitében.  Mert mondhat akárki akármit, ha egy hatalom nem tud hitet fenntartani és táplálni a szépben, a jóban, a tisztességesben, akkor az a hatalom morálisan felmorzsolja önmagát. Szerintem itt valami ilyesmi történt. De ez nem feltétlenül baj. Egy morális összeomlásnak is lehet haszna.

Ha azt mondanám, hogy ki kellene találni valami ördögien illúzióromboló történetet, akkor azt mondanám, találjuk ki ezt:  egy Obama nevű világhatalmi szereplő, amúgy demokrata, lehallgatja a vele szövetséges, ugyancsak nagyhatalmú, Merkel nevű demokratát.  Merkel persze tudja, hogy lehallgatják, sőt egy bizalmasának azt is elmondja, hogy ő is lehallgatná Obamát, de sajna, ehhez nincsenek meg az eszközei. Aztán a történet valahogy kipattan, mire Obama elnézést kér a nyilvánosság előtt, s úgy tesz, mintha semmiről sem tudott volna. Merkel pedig ugyancsak felháborodik a nyilvánosság előtt, s ő is úgy tesz, mintha semmiről sem tudott volna. Aztán egy finom vacsora mellett barátságosan mindent megbeszélnek, hiszen szövetségesek ők.  Én tudom, hogy te tudtad, hogy lehallgatlak – mondja az egyik. Én tudom, hogy te tudtad, hogy én tudom, hogy lehallgattál – mondja a másik. Ha ez a kitalált történet nagyon hasonlítana valamely valóságos történetre, akkor az csak a véletlen műve.

Valamikor, még a vasfüggönyön, meg az Óperenciás- tengeren innen Bibót olvastam titokban, s szinte szájról szájra járt a legendás politikai gondolkodó aforizmája:” Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni.”  Ez a mondat járt körbe-körbe, s őrizgettem magam is, mint egy szerelmes levelet. Nem véletlenül. Merthogy féltünk. S álmodoztunk egy ideáltipikus demokráciáról, az Óperenciás- tengeren túlról, valami magasabb rendű odakintről, a szabadságról, valami földre szállt Isten országáról, valami megfoghatatlan, ám mégis tökéletes társadalmi rendszerről, s elhittük, hogy ilyen valóban létezhet. Így védekeztünk a mindent átható félelem ellen, a mindenütt jelenlévő hatalom ellen, s azt gondoltuk, ha nem lenne rajtunk az a nyers hatalom a tankjaival és besúgóival, akkor aztán létre lehetne hozni a felhőtlen béke és félelemnélküliség, a legyőzött Rossz birodalmát, ahol majd a majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever, a borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek. Szegény Bibó, azt hiszem, ő is csak ábrándozott. Egyébként a szállóigévé vált fél mondat a maga teljes egészében így szól:” Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.” S tegyük-e hozzá, most utólag, drága, jó Bibó István, hogy nem félünk a szövetségeseinktől?

S ezzel a hittel léptünk át a demokráciába, a szabad világba is. Érthetően, hiszen a diktatúra után volt bennünk valami alapvető jóhiszeműség, naivitás, valami megmagyarázhatatlan, messianisztikus hit, kiéhezettség az eszményekre, hogy a Jó társadalma megteremthető, csak szabadnak kell lenni, csak akarni kell.

Érdekes, hogy az elemzések egyfolytában azt taglalják, milyen hatással lesz ez a botrány a további transzatlanti kapcsolatokra. Az mintha kevésbé lenne érdekes, hogy egy ilyen történet vajon milyen alig mérhető, ám messze nem elhanyagolható hatással lesz az általános érzületre, a közgondolkodás morális állapotára, a Jóba vetett hitre, arra az alapvető igazságra, hogy egy társadalom belső koherenciáját mégis csak valamiféle morális közmegegyezés alapozza meg. Itt mindenki beszél a kapcsolatok sérüléseiről, azok gazdasági kihatásairól, de arról nem nagyon szól a diskurzus, hogy bizony, több sérült itt ennél. A Jóba vetett általános hit sérült itt, ha valaki ezt nem tudná.

Nos, egy ilyen történet tökéletesen alkalmas arra, hogy az embernek még a maradék illúzióját is egy csapásra szétrombolja. Íme, kiderül, hogy Bibó is csak egy fantaszta volt, mi meg hittünk neki. Mintha bizony létezhetne bármiféle rendszer, hívják azt demokráciának, vagy akárminek, amely olyan varázserővel bírna, hogy képes lenne megváltoztatni az embert magát. Mintha bizony meghaladható lenne a mindenkori ember mindenkori nyomorúsága. Mintha bizony a külső körülmények önmagukban képesek lennének meghaladni a mindenkori ember alapvető természetét, a hatalom akarását, az önzést, a mindenkori ember mindenkori tökéletlenségét, a mindenkori ember mindenkori elesettségét. Nem azért hallgatja le Obama Merkelt, mert nem demokrata. S nem azért nem bízik Merkelben, mert nem demokrata. Kémkedik itt mindenki, aki csak tud.  Mint ahogyan mindenki tudja, hogy figyelve van, vagy figyelve lehet, még ha nem is tudja bizonyítani. Hanem azért, mert ilyen az elesett emberi természet. Nincs kivétel. S ha van valamiben egyetértés politikai rendszerektől függetlenül, akkor ebben van, még ha soha nincs is kimondva. Általános megegyezés abban, hogy az ember rossz. Erre épül minden hatalompolitika.  Mert ilyen a hatalom természete. Csak erő van. Csak érdek van. Csak önzés van. Csak erőegyensúly van.  Az a hatalom, amelyik nem így működik: balek, s nem ismeri az emberi természetet. Van persze bizalom is, de csak ezek után.

Mit mondjunk tehát? Akkor most nem jó a demokrácia? Ocsmány dolog a politika? Vagy Obama mondja azt, hogy bocs, rossz fát tettem a tűzre, ígérem, ezentúl jó leszek?  Beleszórom a tengerbe az összes high-tech kütyümet? Ugyan már. Akkor meg őt hallgatják le. Azért az mégiscsak jobb, ha én hallgatom le a másikat, s nem a másik engem, nem igaz? Mert ha én nem, akkor ő igen. Ez a természet törvénye. Nem az Európának a baja, hogy lehallgatják, hanem az, hogy nem ő hallgatja le Amerikát. Vagy mondjuk azt a botrány kapcsán, hogy íme, kiderült, hogy minden hatalom rossz, s le tehát minden hatalommal?  Éljen az anarchia? Vajon mit művelne az ember, ha nem lenne fölötte semmiféle fizikailag is elrettentő hatalom?

Nem az a kérdés, hogy kell-e hatalom, vagy sem. Hatalom nélkül az ember élete éppen saját elesettsége (bűnei) miatt egy káosz, pontosabban horror lenne. Ha nem lenne hatalom, holnap ne is lépj ki az utcára. A kérdés az, hogy a hatalom mire használja a hatalmát. S ami itt felvetődik, hogy úgy tűnik, a hatalom terjeszkedési igényének csak a technológia szab határt.  Ha tehát a technológiai fejlődés határtalan, akkor minden elképzelhető, és szinte már át is lépünk a sci-fi világába. Kétségtelen, hogy ez a lehallgatási botrány egészen ijesztően futurisztikus víziók kiinduló pontjául is szolgálhat. De mint Orwell óta tudjuk, ebben sincs semmi újdonság.

Szóval ez a történet hihetetlenül illúzióromboló, mert azoknak a hitét rombolja le, akikben még él valamiféle igény az eszményiről, a Jóról és az Igazról.  Kár ezért a történetért. Mindazonáltal az a véleményem, hogy nem árt néha egy kis illúzióvesztés, főleg abban az esetben, ha az ember a külső adottságaiban látja saját nyomorúsága meghaladásának az automatikus eszközét.  A demokrácia jó dolog. De nem árt tudni, hogy emberek csinálják. Nem árt néha kijózanodni, s valódi, akarom mondani bibliai realizmussal meglátni, hogy az emberi lényeg nem változik. S ebből az illúzióvesztésből nem feltétlenül pesszimizmus és cinizmus, hanem talán még megrendültség is születhet. S e megrendültség talán még azt is nyilvánvalóvá teheti, hogy mi, emberek, éljünk bármilyen korban, bármilyen rendszerben, mégis csak mindnyájan Isten irgalmára vagyunk utalva. Az összes hipertechnológiánkkal együtt.

Mert csak az Isten jó. S amikor az emberi történet szépen szőtt felszíne ilyen látványos brutalitással a fonákjára fordul, akkor látszik igazán, hogy milyen kegyelmes az Isten. Ilyen-olyan illúziók roncsolódhatnak ugyan, de az Ő igazsága megmarad örökké.

 

Hozzászólások