Magyarország hajléktalan-problémája sehol sem látható jobban, mint Budapest történelmi központjában.
Az Economist a magyar hajléktalan-problémáról - galamuscsoport.hu
A Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) egyedülálló fotópályázata ezúttal telitalálat: a létminimum alatt élők mindennapjait, a nehéz sorsú gyermekek, szenvedélybetegek, idősek vagy fogyatékkal élők sorsát páratlan szociális érzékenységgel mutatja be.
Brutális képeken Magyarország szegénysége - Média 2.0
56. While the earnings of a minority are growing exponentially, so too is the gap separating the majority from the prosperity enjoyed by those happy few. This imbalance is the result of ideologies which defend the absolute autonomy of the marketplace and financial speculation. (Míg egy kisebbség keresete exponenciálisan nő, ugyanígy nő a szakadék, amely elválasztja a többséget azoktól a boldog kevesektől, akik a prosperitást élvezik. Ez az egyensúlytalanság az eredménye olyan ideológiáknak, amelyek védik a piac és a pénzügyi spekuláció teljes önállóságát.)
A világ egyik vezető gazdasági lapja, a The Economist cikket közölt a magyarországi hajléktalanokról. Mint a Galamus hírül adja, a Neues Deutschland ugyancsak szívén viseli a magyarországi szegények sorsát. El tudom képzelni, amint eme szerkesztőségek munkatársai valamiféle hirtelen jött emberbaráti hevülettől indíttatva egymás vállán zokognak a magyarországi szegénység, igazságtalanság, hajléktalanság és kirekesztettség égbekiáltó esetei miatt, s úgy érzik, valamit tenniük kell a világ megjobbítása érdekében: Magyarországot rendbe kell tenni. Nem csodálkoznék, ha eme lelkesült jobbítási szándékhoz más világlapok is csatlakoznának. Kampány van.
Ilyen összefüggés feltételezését elég nehéz elhessegetnem magamtól. Ugyan mitől lett hirtelen ennyire fontos a The Economist számára a magyarországi hajléktalanság-probléma? S miért nem érzek semmiféle kampány-ízt Ferenc pápa legutóbbi súlyos megnyilatkozásában, az Evangelii Gaudium című apostoli buzdításban, amely látni valóan zavart és meghökkenést is okozott, mert a szegénység kérdését sokkal mélyebb összefüggésekbe helyezi? (Sajnos a teljes dokumentum magyar fordítása még nem elérhető. Részletesen ismerteti a Magyar Kurir.)
Igaza van ugyanis a pápának, a probléma egyetemes. Nem kell azért a világpolgárnak Budapestre utaznia a világ „tökéletes” részéről, hogy egy hajléktalant lásson, miután Manhattan utcáin úgysem találkozhat velük.Láthatatlan emberek, invisible people. Életem egyik megrázó élménye volt, amikor találkoztam a szegény Amerikával Detroitban (ld. a kép), valamint New York City-ben.
Meg lehetne itt csokorba szedve döbbenetes számadatokat közölni a nyugati világ szegényeiről, számkivetettjeiről, hajléktalanjairól, kizsákmányolt, rabszolga sorban élő emberek millióiról, akik valahogy nem bírnak megjelenni a széles nyugati nyilvánosság látható felszínén. A világ más részein elképesztő sorban élő százmilliókról most ne is beszéljünk. S ezzel eszem ágában sincs semmisnek tekinteni a magyarországi szegénység és a nyilvánvaló igazságtalanságok és egyenlőtlenségek problémáját. Pusztán arra mutatnék rá, egyáltalán nem eredeti módon, hogy a problematika egyetemes. A magyarországi szegénység jelenlétére mutatnak rá a Magyar Református Szeretetszolgálat "Nincsen számukra hely" c. pályázatára benyújtott fotók is, amelyeknek ugyan némelyike nem teljesen mentes aktuálpolitikai áthallásoktól, mint például a harmadik helyezett, Bárdos Tamás Kontraszt című képe, ám okkal hívják fel a figyelmet arra, hogy a szegénység itthon is, az itteni egyházak számára is kihívás. (Képek és díjátadó itt.) Sőt, mint alant látni fogjuk, keresztyén nézőpontból a szegénységben testet öltő egyenlőtlenség több mint valamiféle kijavítható hiba az egyébként hibátlan emberi jelenség felszínén.
Na de milyen kihívás?
A probléma maga a kapitalizmus problémája. S ha nem vettük volna észre, Magyarországon, a rendszerváltás nem csak azt jelentette, hogy a diktatúrát demokrácia váltotta fel, hanem azt is, hogy egy állami tulajdonon nyugvó kommunista gazdasági rendszert a magántulajdonon nyugvó kapitalista rend váltotta fel. S ha nem vettük volna észre, ma Magyarországon épp a kapitalizmus kiépülése folyik, küzdelem a magántulajdonért, s küzdelem azért, hogy kinek a magántulajdona működtesse a gazdaságot.
Érdekes módon, miközben az európai, s benne a magyar problémavilág is többnyire a demokráciakérdések, tehát egy értékelvű világkép körül forog, addig az a kérdés egyáltalán nincs ma tematizálva, hogy vajon a demokrácia, tehát a ma érvényesnek tartott elvi értékek világa miként fér össze a piacgazdaság természetével? Van itt egy soha nem bizonyított, magától értetődőnek elfogadott axióma, amelyik úgy szól, hogy demokrácia és kapitalizmus minden további nélkül összeilleszthető. Nem véletlen, hogy a rendszerváltozás után nálunk is csak a politikai rendszer kérdései vetődtek fel. Volt itt, sőt van is kulturális polgárháború, de a kapitalizmus mint olyan a nyilvános rendszerkritika szintjén soha nem vált kérdéssé. Pártok között sem. Mint ahogyan az sem véletlen, hogy Európában utoljára a Frankfurti Iskola foglalkozott a kapitalizmussal mint gazdasági rendszerrel, egy kritikusan liberális értékvilág mentén, de a törekvés csakhamar elhalt, s azóta mély csönd.
Ebbe a csöndbe kiáltott bele Ferenc pápa, akinek az első megnyilatkozásai a nők egyenjogúságáról, a homoszexualitásról, stb. nagy ovációt váltottak ki a liberális világsajtóban is, míg a nemrégiben megjelent tanítása a kapitalizmusról komoly fejtörést okozott, még a konzervatív gazdaságfilozófiának is (erről lásd például:The Controversy Over Evangelii Gaudium, Crisis Magazine). Az újdonság az, hogy miközben a pápa teológiailag/kulturálisan konzervatív, a filozófiai liberalizmus szótárát használva egy baloldali kapitalizmus-kritikát fogalmaz meg, s az emberjogi kérdéseket immár nem pusztán demokrácia-kérdésekként veti fel, hanem összeköti a piacgazdaság ma baloldalinak tartott kritikájával. (Mint tudjuk, a konzervatív gazdaságfilozófia hisz a piac szabadságában, és kevesebb államot akar.) Szóval a pápa alaposan felkavarta a ma használatos világnézeti sematizmusok állóvizét. A világgazdasági status quot ugyan nem kérdőjelezi meg, de meglepő fordulatként a nyugati világban is újra témává teszi a kapitalizmust magát, s azt mondja, hogy itt bizony nem a szegénység, az egyenlőtlenség és igazságtalanság eseti tüneteivel kell pusztán foglalkozni, hanem magával a rendszerrel, amely a szegénységet folyamatosan kitermeli. A szegénység nem járulékos eleme az úgymond tökéletes piacgazdaságnak, amelyet felületi kezeléssel meg lehet szüntetni, hanem konstitutív része. Ugyanakkor nem világos, hogy a kritikán túl miféle rendszer lenne az, amelyik az emberek közötti elvi egyenlőséget a javakban való részesedés szintjén garantálni tudná.
Jó lenne ide valami happy end. De nincs. Azért nincs, mert nincs tökéletes rendszer. Utoljára kommunizmus próbálkozott ezzel az illúzióval. „…a szegények mindig veletek vannak, s amikor csak akartok, jót tehettek velük…” – mondja Jézus (Mk. 14,7), s a történetből némileg kiragadva, hadd értsük ezt most úgy, hogy ez nem egy szociográfiai jelentés a korabeli társadalomról, hanem „szimplán” az mély és realista belátás, hogy az ember nem tud megteremteni egy tisztán értékelvű világot, még akkor sem, ha egyébként tud az egyenlőség, az igazságosság eszmei világáról. Ezért számomra a szegénység mindenkori jelenléte az emberi elesettség metaforája, amely abban a mindenkori feszültségben jelenik meg, hogy míg (a szegénység és egyenlőtlenség) erkölcsileg elfogadhatatlan, strukturálisan még sem lehet teljesen felszámolni. Az ember elesettsége az, hogy miközben tudunk az emberi nem Istenben adott egységéről, minden ember Isten előtti egyenlőségéről, addig, másik oldalról ezen egység megvalósítása egyenlőségben, igazságosságban rendre utópiának bizonyul, s a tiszta értékelvűség helyett marad az erő mint a történelem rendező elve.
Marad tehát a kapitalizmus, annak minden áldásával és rettenetével. Merthogy nincs jobb. S ez messze nem az igazságtalanság és egyenlőtlenség elvi igazolása, hanem sokkal inkább az a megrázó beismerés, hogy az ember képtelen meghaladni önmagát.
A szegénység az egyetemes emberi elesettség, az emberi lét alapvető megoldhatatlanságának a metaforája. Több mint kampánytéma. Folytonos kihívás, folytonos szembesülés, s igen, a keresztyének számára folytonos és meghaladhatatlan ellentmondásosság. Tisztes polgári lét egyfelől. Ha úgy tetszik, karácsonyi idill. Égbekiáltó igazságtalanság másfelől. Avagy az a kávé, amelyet iszol, s az a számítógép, amelyet használsz, honnan és hogyan került az asztalodra? Nincs megoldás. Na de ki mondta azt, hogy van?
Isten irgalmára vagyunk mi utalva mind.
Hozzászólások