A Magyar Közlöny keddi számában jelent meg a kormányhatározat, amely szerint a kormány társadalompolitikai szempontból fontos célnak tartja, hogy Magyarország német megszállásának évfordulójára, 2014. március 19-re elkészüljön a megszállásra emlékeztető alkotás az V. kerületi Szabadság téren. Ugyancsak a keddi Magyar Közlönyben megjelent kormányrendelet értelmében az emlékmű megvalósítását nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű üggyé nyilvánították.
Sajnos a hazai kultúrkampf újabb fejezete nyílik meg azzal, hogy a kormány elhatározta: a budapesti Szabadság téren a német megszállásnak emlékművet állít. Látszólag ártatlan dologról van itt szó (kit érdekel a történelem?), mégis a kezdeményezés a baloldali-liberális részről komoly tiltakozást váltott ki, sőt, még a Mazsihisz is aggodalmát fejezte ki. A szemeink előtt kibontakozó feszült vita látszólag a lezárt múltról szól, ám mégis napjaink magyar társadalmának hihetetlenül mély, s áthidalhatatlannak tűnő megosztottságát testesíti meg. A kérdés ez: Magyarország huszadik századi történetéről kinek az elbeszélése az érvényes? Szerintem minden mai világnézeti vita mögött ez az egyetlen kérdés húzódik meg. Végérvényes válasz nincs.
Az Orbán-kormány kormányzási metódusairól sok mindent el lehet mondani, ami még a jobboldali-konzervatív közönség egy részének sem tetszik. Ez a voluntarista erőpolitika kétségtelen visszatetszést szül sokakban a jobboldalon is. Egyáltalán, nem igaz az a másik oldalról gyakran hangoztatott feltételezés, hogy a kormányoldal hívei egytől egyig valamiféle pszichózis áldozatai lennének, akik – az észak-koreai mintát követve – egy társadalmi szintű apa-komplexus foglyaiként nem képesek már semmiféle távolságtartásra.
Sokkal inkább az a helyzet, hogy a jelenlegi kormány a rendszerváltozás óta először széles körben érzékelhető módon egy új elbeszélést hozott be Magyarországról a balliberális narratívához képest, s ezzel a kormányzás egész ügyét egy szélesebb, átfogóbb perspektívába helyezte. S ha a balliberális oldal nem érti, hogy miért van a kormánynak mégis ekkora támogatottsága minden okkal és joggal megfogalmazható kritika ellenére: nos, ezért. Van víziója Magyarországról. Mondhatni erre persze, ellenzéki oldalról, hogy ez csak egy blöff. Akkor így mondom: el tudja hitetni, hogy van víziója Magyarországról. A magam részéről végtelenül sajnálom, hogy a másik oldalnak nincs. Az nem vízió, hogy le kell váltani Orbán Viktort.
A német megszállás évfordulójára felállítandó emlékmű azért vált ki ekkora vitát, mert szimbolikusan kikezdi a domináns balliberális narratívát a magyar önképről, amely teljes egészében a huszadik század első felének eléggé egysíkú értelmezésén nyugszik. Ezen elbeszélés szerint a magyar huszadik század első fele eszmeileg és lényegileg egységes, semmiféle periodizálás nem elfogadható, sőt a rettenetes végkifejlet, vagyis a nyilas uralom, a nyílt fasiszta diktatúra felől lehet csak értelmezni. (Különös módon, ugyanennek az elbeszélésnek a kommunizmusról szóló része már sokkal megértőbb, s messzemenően megengedi a szakaszolást.) Ekként jött létre ezen elbeszélés alapján egy olyan asszociatív mező, amelyben nemzet, magyarság, nacionalizmus, fasizmus, nácizmus, kereszténység, antiszemitizmus szükségszerűen és magától értetődően egy tartományba kerül, mi több, majdhogynem egymást feltételezik. Nem mintha ennek az elbeszélésnek ne lenne történeti alapja. Van. Ám mégis, a huszadik század első felének ilyen egyneműsítése gyakorlatilag lehetetlenné teszi a magyarság-probléma árnyalt elbeszélését. Ezt a dilemmát, tehát a múlt problémáját, s ezzel egy új magyar identitás felépítésének megkerülhetetlen feladatát a balliberális oldal úgy gondolta megoldhatni, hogy a nemzeti kérdést, a magyarság önképét egyáltalán nem tematizálta, azon túl, hogy fenntartotta a „bűnös nemzet” képét, mintegy azt sugallva, hogy ami nemzeti, az szükségképpen nacionalista. Ez az elbeszélés a „mi helyünk a világban” problematikával egyáltalán nem foglalkozott, azt feltételezve, hogy a nemzeti-közösségi kérdések, a nemzeti érdek, a közösségi emlékezet, a közösségi identitás immár érvényét vesztett ügyek, s elég, ha a kormányzás dolgát pusztán egy technokratikus világkép részévé teszi.
Mint mondtam, a magam részéről végtelenül sajnálom, hogy a balliberális oldal a nemzeti kérdés jelentőségét egyáltalán nem érzékelte, s ahelyett, hogy felépített volna egy új magyar önértelmezést, akár visszanyúlva a 19. század liberális hagyományaihoz, a problematikát anakronisztikusnak, nem létezőnek tételezte, sőt nem egyszer gúny, karikatúra tárgyának tekintette. Holott miért is lenne ördögtől való mondjuk egy nemzeti bal, vagy liberális világkép? Ezzel a nemzeti kérdést kiszolgáltatta a jobboldalnak, azt sugallva, hogy ami nemzeti, az szükségképpen jobboldali és konzervatív. Ugyan, miért?
Az Orbán-féle vízió látni valóan szakít ezzel a világmagyarázattal. Egy új elbeszélést próbál meg felépíteni, szimbolikusan is. A német megszállás emlékműve nyilvánvalóan meg akarja szüntetni a magyarság - nemzet – kereszténység – fasizmus – antiszemitizmus – nacionalizmus – alapszavaira épülő elbeszélés egyeduralmát. Úgy szembesít és emlékeztet, hogy közben ezért távolságot teremt a hitleri Németország és Magyarország között, s ezzel szembemegy a balliberális narratívával.
Ugyanakkor nem hinném, hogy kritikátlan restaurációról lenne itt szó (ezt már szegény Antall József is megkapta a „keresztény-nemzeti kurzus” visszaállításának a vádjával), mintha bizony Auschwitz után a magyar történelem minden további nélkül folytatható lenne. Nos, tényleg nem folytatható. Aki ezt nem látja, a mából semmit sem ért. Bizonyos szempontból tényleg igaz Adorno híres tétele, hogy „Auschwitz után verset írni barbárság”. A Holokauszt valóban olyan totális esemény, amely megkérdőjelezi mindenféle folytonosság érvényességét. A rendszerváltozás utáni elbeszélések nagy és alapvető dilemmája, hogy miként lehet egyszerre érvényben tartani Adorno tételét, ugyanakkor mégis teret engedni annak a megszüntethetetlen igénynek, hogy a magyar nemzeti identitás történeti folytonosságának a kérdése nem kikerülhető. Verset írni muszáj.
Ez a dilemma ma nem feloldható. A mai magyar társadalom mélységes világnézeti megosztottsága mögött valójában a huszadik századi magyar történelemről szóló elbeszélések küzdelme folyik. S ha már egyszer keresztyén blog vagyunk, muszáj leírnom: ezen elbeszélések tárgya szükségszerűen a történeti kereszténység is, mintegy jelezve, hogy a kereszténységhez való viszony Magyarország önértelmezésében ma megkerülhetetlen kérdés. Mármint annak, aki ad magára valamit. Ám éppen ez a körülmény is jelzi a társadalmunkon belüli mélységes törésvonalak történeti eredetét, s ad magyarázatot arra is, hogy belső konfliktusaink miért nem haladhatók meg egyik napról a másikra.
Érdemes tehát a jelen magyar társadalmában zajló világnézeti küzdelmeket, ezt a rövid távon kétségtelen kulturkampfként feltűnő jelenséget egy hosszabb történeti folyamat részeként látnunk, amelynek a hosszú távú értelme mégis csak valamiféle új, konszenzuson alapuló keret-elbeszélés megszületése. Lehet, hogy naiv vagyok, de én hiszek ebben. E nélkül soha nem lesz magyar egység.
A német megszállás emlékműve tehát egy új elbeszélés szimbolikusan nyilvános megjelenése. Érthetően nagy vitát vált ki. De ez nem baj. Ez inkább csak azt jelzi, hogy napjaink történelme a vajúdás korszaka, s még nem született meg egy szerves fejlődésen alapuló, letisztult, összefoglaló magyar önkép. De könyörgöm, mikor is születhetett volna meg? Tévedés azt hinni, hogy a rendszerváltozás utáni Magyarország legnagyobb kérdése gazdasági természetű. A kommunizmus lefojtott évtizedei után hirtelen ránk szakadt a magyar múlt, s a kérdés még ma is az, hogy mit kezdünk vele egy új, közös magyar öntudat felépítésének megkerülhetetlen feladatában. De ezt a folyamatot nem spórolhatjuk meg. S a magam részéről nagyon remélem, hogy ennek a folyamatnak a kereszténység konstruktív résztvevője lehet.
Aki pedig úgy gondolja, hogy a mai, „modern” és „globalizált” világban a nemzeti-közösségi emlékezetek kérdései egyetemesen elveszítették jelentőségüket, az szerintem nem érti napjaink világtörténelmét.
Hozzászólások