Az Auburn Egyetem kutatói azt vizsgálták, hogyan alakítják az agyi hálózatok az egyén vallásos hitét. Eredményeik különbséget mutatnak a vallásos és a nem vallásos emberek agyi kölcsönhatásai között.

Megvan a vallásosság biológiai oka - hazipatika.com


Nem kis dologra vállalkozik a HáziPatika.com, amikor egy angol nyelvű tudományos közleményt ismertet. A Brain Networks Shaping Religious Belief (Agyi hálózatok, amelyek formálják a vallásos hitet) c. tanulmány súlyos szakmai szöveg, ráadásul korábbi kutatási eredményekre hivatkozik. Szakmailag tehát nem igazán tudok hozzászólni.  Viszont bármennyire is bámulom az agykutatás fejlődését, mégis csak kérdéses számomra az a feltételezés, hogy az agyi folyamatok vizsgálata és megismerése magyarázatot képes adni a vallási tapasztalat titkára. Egyáltalán, nagy kérdés a számomra, hogy az emberben zajló biológiai-materiális folyamatok megismerése mennyiben visz közelebb az általános emberi lét-tapasztalat megértéséhez.

Vegyük például az örömöt. Mi az öröm? Meg lehet fogalmazni természetesen, körül lehet írni. Az agyat is lehet tudományos módszerekkel kutatni, s rögzíteni, hogy miféle biokémiai folyamatok zajlanak le az emberben, miközben örül. Egy ilyen kutatásnak nyilvánvalóan sok haszna lehet, például az orvostudományban. Csakhogy ezzel nem jutunk a lényeghez, s ismételten arra a közhelyszerű megállapításra kényszerülünk, hogy az öröm, az öröm. Át kell élni. Mindenféle, egyébként elismerésre méltó tudományos haladás ellenére nagyjából ennyi, ami mondható. A tudományos kutatás által elért felismerések egyszerűen nem pótolják azt az ismeretet, amelyet csak tapasztalat útján lehet megszerezni.

Leszögezem: nem vagyok tudományellenes, már csak azért sem, mert ezzel Isten egyik nagy ajándékának az értékét vonnám kétségbe. Ugyanakkor nem is hiszek a tudományosság mai mítoszában, amely miközben az objektívnek tünteti fel önmagát, előfeltételezéseiben nagyon is világnézetileg meghatározott. Ez a mítosz úgy szól, hogy az embert tárgyiasítani kell, hogy objektív ismeretet szerezzünk róla. Kívül kell helyezni alanyiságán, s a tudományos módszerrel szerzett egzakt, mérhető, ellenőrizhető és főleg igazolható adatok juttatnak majd el az igazsághoz. Magyarán, meg kell vizsgálni, hogy valójában miféle biológiai-kémiai folyamatok játszódnak le az emberben, miközben éli az életét. Az így lokalizált és azonosított materiális folyamatok aztán majd magyarázatot adnak az emberi lét jelenségeire, például a vallási tapasztalatra.

A fenti tudományos közlemény valami ilyesmire vállalkozik. Kutatók arra tesznek kísérletet, hogy az emberi agyban lejátszódó folyamatok egzakt leírásával találjanak magyarázatot az emberi lét egyik legtitokzatosabb jelenségére, a vallásra. Az emberi agyban lejátszódó folyamatok és az általános emberi tapasztalat, így a vallási tapasztalat között nyilvánvalóan van összefüggés és megfelelés, hiszen minden, amit az ember átél, a fizikai testben játszódik le. De abban már nem vagyok biztos, hogy azok a biológiai folyamatok, amelyek az emberi testben lejátszódnak, magyarázatot adnának arra, amit az ember a világ és önmaga megtapasztalásában átél.

Két ellenvetésem van.

Az egyik az, amit a bevezetőben is írtam, hogy a tudományos megismerés nem helyettesítheti, netán érvénytelenítheti a tapasztalatot mint a megismerés alapvető formáját. Van olyan ismeret, amely csak úgy szerezhető meg, hogy át kell élni. Az örömről lehet ugyan csinos kis disszertációkat írni, de aki még nem élte át, mi az öröm, könyvtári irodalmat is tanulmányozhat, akkor sem fogja megtudni. Korunk egyik nagy mítosza, hogy a tapasztalatot mint a megismerés egyik formáját nem tartja igazán legitimnek, mert -  szemben a tudományos megismeréssel -  nem mérhető. A mítosz az, hogy az igazság csak akkor elérhető és tudható, ha – mint valami mozdulatlan tárgy – ellenőrizhetően és bizonyíthatóan leírható és megragadható. Mint ahogyan egy híres pápai matematika tanár szállóigévé vált mondása állítja: „van a matematika, meg a fizika, s az összes többi csak bélyeggyűjtés”. Ez a szemlélet szükségszerűen leírja a tapasztalatot mint az igazsághoz való eljutás egyik lehetséges útját. A tapasztalatban ugyanis nem tárgyiasul az igazság, hanem történik, mégpedig úgy, hogy a tapasztaló a tapasztalatát saját alanyisága történéseként éli át. A megismerés tehát maga a tapasztalatban átélt történés. Erre ugyan utólag reflektálhat, körülírhatja, fogalmilag rendszerezheti a tapasztalatban szerzett ismeretet, ám mégis, az előzetes átélés válik a megismerés alapvető és nélkülözhetetlen forrásává. Attól tartok, korunkban mintha megfordult volna a sorrend, s az utólagos magyarázat, megelőzve a tapasztalatot, úgy tűnik fel mint a tudás egyetlen forrása. Így lesznek boldogtalan emberekből pszichológusok. Ők tudják, mi a boldogság, merthogy van rá tudományos apparátusuk, miközben ők boldogtalanok. Az egyik tudja, a másik átéli. Leírhatjuk tehát egzakt módszerekkel milyen materiális folyamatok játszódnak le az önmagában vett emberben, csakhogy ezzel még a közelébe sem jutunk ahhoz a tapasztalathoz, amelyet az ember a világgal és ez által az önmagával való szembesülés során szerez. Ekként történhet, hogy miközben az emberi hübrisz el van telve önmagától, hogy miféle ismeretekre tett már szert, valójában a legegyszerűbb dolgokra sem tud válaszolni. Mert a valóság épp a tapasztalatban tanúskodik evidenciaként önmagáról, s nem a tapasztalatra adott reflexióban.  Az öröm, az öröm. A hit meg hit. Nagyjából ennyi, ami elmondható.

A vallás mindenekelőtt tapasztalat. A vallási tapasztalatban szerzett ismeretet lehet ugyan, sőt kell is fogalmilag rendszerezni (a hit gondolkodik, mint Bogárdi Szabó István egy helyütt szellemesen mondotta volt), ám azt már nem merném mondani, hogy a vallási tapasztalatról írt irodalom elolvasásával önmagában eljuthatunk a valláshoz. A vallási tapasztalat sem helyettesíthető semmiféle más megismerési formával. Át kell élni. Talán még az is megragadható, mi történik az emberi agyban miközben „hisz”, meg lehet a hitről elmélkedni, de végül is, csak annyit lehet mondani, hogy a hit az hit. Aki meg nem hisz, lehet belőle akár még teológus is, soha nem fogja megtudni, mi az.

Szóval, érdekes ez a tudományos közlemény a vallás és az agyi folyamatok kapcsolatáról, de minden tudományos komolysága ellenére van benne valami végtelen naivitás. A cím magyar fordításában meg főként. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy haszontalan, netán fölösleges. Igenis, jó dolog az, ha minél többet tudunk az emberről mint biologikumról. Ám be kell látni, hogy az így szerzett tudás mennyire végtelenül csekély az emberi lét valóságának összetettségéhez képest.

A másik ellenvetésem, hogy ez a kutatás úgy akar valamit megtudni a vallásról, hogy az embert izoláltan vizsgálja. Van tehát az emberi agy, leválasztva a világról, s meg kell vizsgálni, mi is történik az így elkülönített emberben. Mintha bizony az önmagában vett szubjektumon belüli események magyarázatot adhatnának a vallásra. A vallást tehát a szubjektumból kiindulva kell megmagyarázni. Isten objektivitása tehát eleve kizárva. Ez a szemlélet egyébként nem új keletű, hiszen mióta Isten objektivitása kikerült a valóság magyarázatára adandó fogalmi eszköztárból, szükségszerűen a szubjektum lépett elő a cselekvés alanyaként. Ez szimpla előítélet. Mondjuk így: tudományos előítélet. A tudomány eleve arra az előítéletre épül, hogy csak az ismerhető, ami bizonyítható.  Ha tehát Isten mint az emberi tapasztalat végső alapja eleve nincs, nem maradt más, csak az önmagában vett szubjektum, amelynek tárgyiasított vizsgálatával a vallási jelenség titkához eljutunk. A szubjektum kreálja tehát Istent, s nem Isten a szubjektumot.

Csakhogy a vallási tapasztalat: viszony. Mégpedig a valósághoz mint egészhez való viszony. Nem úgy áll a dolog, hogy van az aktív, megismerésre vágyó ember, s van a mozdulatlan és szótlan valóság, amelyet mint valami élettelen tárgyat meg kell ismerni. A vallási tapasztalat, ha úgy tetszik, éppen abban a folyamatban születik meg, amelyben az ember szembesül a valósággal, amely messze nem passzív, hanem önmagán túlmutató üzenetet hordoz: a valóság egésze magyarázatra szorul. Egyáltalán, az a mai elképzelés, mely szerint a hit kizárólag a szubjektum eseménye, amelynek semmi köze nincs az önmagáról üzenő valósághoz, sőt hinni a valóság ellenére kell, eléggé együgyű elgondolásnak tűnik. A hit éppenséggel a megismerésnek az az egyetlen eszköze, amelynek segítségével a valóság egészéről és végső alapjáról valamit is mondani lehet. Nincs más.

A vallási tapasztalat tehát messze nem a valóságról leválasztott szubjektum eseménye, hanem sokkal inkább szembesülés a valósággal, mégpedig az egésszel. Ez a szembesülés viszont lehetetlen a teljes valóságnak az Isten szóval jelzett végső alapja nélkül.  Éppenséggel nem úgy áll a dolog, hogy az ember hitet generál önmagában a valóság megismerésére tett kísérletében, hanem pont fordítva, a valóság Istenben adott végső alapja nyílik meg az ember számára, s hozza létre a hitet a valósággal való szembesülés folyamatában. Isten nem a szubjektum eseménye, hanem pont fordítva, Istennel mint a valóság végső alapjával való szembesülés hozza létre a szubjektumot. A vallási tapasztalat: viszony, kapcsolat, közösség és párbeszéd. Mégpedig nem a szubjektum párbeszéde önmagával.

Az ebben a vallási tapasztalatban szerzett ismeret, éppen azért, mert tapasztalat, azaz élet és történés, semmilyen más ismerettel, vagy tudással nem pótolható vagy helyettesíthető. Addig pedig továbbra is lehet kutatni az emberi agyat, miszlikekre szedni a valóságot, hogy aztán eljussunk oda, hogy valójában semmit sem tudunk. Ha csak ennek az egésznek az értelme Istenben meg nem nyílik a számunkra. Nincs más végső tudás, csak az, ami az önmagáról tanúskodó valóság tapasztalatában, mint Isten által adott és meghatározott léttapasztalatban az ember számára megnyílik. Veni Creator Spiritus. Ehhez képest az összes többi csak bélyeggyűjtés.

Hozzászólások