Mint minden vallás, a zsidó vallás is egyetemes, nincs nemzeti tartalma.
(...) van zsidó etnokulturális önreflexió.
Na, végre, mondom magamban. Alapvetően fontosnak tartom, sőt a jövőnk egyik kulcskérdésének a zsidó-keresztény kulturális identitás viszonyáról és problematikájáról való diskurzust – elfojtások helyett. S már érzem is, ahogy leírom, hogy „zsidó”, a kifejezés megtelítődik történelmi asszociációkkal, s a gyomrom máris görcsben van. Ez úgy nagyjából mindent elmond a hazai helyzetről. Megterhelt téma ez, nincs is rá szókészletünk. Meggyőződésem, hogy a hazai magyar antiszemitizmus egy jó része abból fakad, hogy a „zsidó” fogalmát egy sejtelmes, misztikus aura lengi körül, amelybe mindent bele lehet látni. Ugyanakkor ennek az oka nem feltétlenül csak az, hogy a „nem zsidóknak” homályos képzeteik vannak a „zsidókról”, hanem az is, hogy a mai magyar, önmagát zsidóként felismerő öntudat sincs teljesen tisztában önmagával: az útkeresés gyötrelmes idejét éli. Számomra ez ennek a vitának a legfontosabb üzenete, az összes többi vonatkozással nem foglalkozom.
A vita onnan indult, hogy Gerő András kritika tárgyává tette a Mazsihisz kormányfőhöz írt levelének a szóhasználatát. A Mazsihisz ugyanis „zsidó és magyar” együttélésről beszél. Gerő véleménye szerint ez a szóhasználat helytelen, mert két külön entitást kreál. Szerinte tehát az a probléma, hogy ebben a szóhasználatban a „zsidó” úgy jelenik meg, mint a „magyar”-tól leválasztott etnikum, s nem úgy, mint vallás. Holott, ha valami distinkció tehető a két csoport között, akkor az csakis a vallás. A Mazsihisz értelmezésében viszont az etnikum „elnyeli” a vallást, s létrejön egy olyan nézőpont, amely éppen az antiszemitizmus jellemzője: etnikai alapon leválasztja a „zsidót” a „magyar”-ról, s a „zsidókat” nem „magyar”-ként tételezi. Minden vallás egyetemes, mondja Gerő, s ezért a zsidó vallásnak nincs – ahogyan fogalmaz – „nemzeti tartalma”. Gerő szerint tehát egyik oldalról vannak a magyarok, ide értve a zsidó származásúakat is, a másik oldalról vannak a zsidó vallású magyarok, akiknek a vallási identitását azonban nem a származásuk alapozza meg, hanem a vallás, s ezért legfeljebb a kereszténységgel állíthatók párba. Ha jól érzékelem tehát, Gerő azt állítja, hogy származás és vallási identitás nem feltételezi egymást, s az a körülmény, hogy a Mazsihisz a magyarországi zsidó vallásúak csoportját kiterjeszti egy tételezett "zsidó" csoportra, hogy tehát a vallást és etnikumot/nemzetet összekapcsolja, egyenesen azt jelenti, hogy „ egy magyar és zsidó dichotómiában elgondolt logika nem más, mint pozitív hangsúlyú kifordítása annak a faji antiszemita logikának, amely a holokauszt alapját szolgáltatta.”
Érteni vélem a Gerő András érvei mögötti gondolati motivációkat. Ez az ismerős második világháború utáni nyugati narratíva, amely arra épül – Adorno híres tételéből kiindulva –, hogy Auschwitz egy cezúra: megszünteti és felszámolja az identitásképzés folytonosságának azt a vonulatát, amely a közösségi önértelmezésben vallást és nemzetet egymáshoz rendeli. Az identitáskereteket tehát ki kell bővíteni, s a nemzeti vonatkozás, pláne összekapcsolva a vallásival, nem lehet immár komoly közösségi identitásalkotó tényező, mert az újra tragédiához vezet. Gerő, ha jól értem, épp ezt a ma érvényes nyugati értékvilágot kéri számon a Mazsihiszen, s egyenes azt állítja, az etnikum ilyen szintű beemelése a zsidó vallási identitásba tulajdonképpen „kifordított faji antiszemita logika”. Látni való, hogy Gerő nézőpontjából a nemzeti /etnikai vonatkozástól való idegenkedés, sőt félelem mögött még ma is meghatározó élmények állnak: a huszadik századi vallási alapú nacionalizmusok áldozatává vált, borzalmakkal telített, átélt zsidó sors, amelynek a fényében a „keresztény” és „nemzeti” összekapcsolódása maga az ördög. Ami az újdonság Gerő kritikájában, hogy ezúttal egy önmagát zsidónak tételező magyarországi vallási csoporton kéri számon vallás és nemzet/etnikum ilyen szintű összekapcsolását. Csakhogy ezzel Gerő meglehetős ellentmondásba keveredik, hiszen a zsidó vallás alapvető sajátossága éppen az, hogy egészen sajátos és direkt kapcsolatot teremt nép és vallás között. Gerő nézőpontja ezt a kapcsolatot nem ismerheti el, s ezért kényszerűen a „zsidó nép” képzetének az eredetét is a mitológia világába utalja, ami nonszensz. Gerő kénytelen szembesülni azzal a problémával, hogy a zsidó identitásképzés sajátszerűsége ma nehezen illeszthető be a kurrens nyugati értékvilágba, s ezt úgy oldja meg, hogy a valóságot figyelmen kívül hagyva steril elvi különbséget és távolságot teremt etnikum/nemzet és vallás között. Ez virtuálisan, fogalmilag megtehető, ám, mint látni fogjuk, mind a zsidó, mind a keresztény vallás – igaz, különböző módon - messze túlnő az elsődleges vallási funkción, s akár etnikai, akár nemzeti-kulturális alapon a közösségi identitásképzés elsődleges szereplőjévé válik. (Egyébként az egész vitán végigvonul a "nemzet", "faj"/"etnikum", "nép" fogalmi tisztázatlansága, de ez mondanivalóm szempontjából most nem lényeges.)
Szántó T. Gábor azzal érvel, hogy a zsidó identitáson belül vallás és etnikum ilyen szétválasztása valóságosan nem lehetséges. Véleménye szerint Gerő nézőpontja nem helyes, mert az ismert reflexeken alapul. Ehelyett, mondja, „El kellene rugaszkodni a vészkorszak következtében kialakult, félelmeken alapuló identitás-meghatározás és identitásküzdelem talajáról”. Szántó arra hívja fel a figyelmet, hogy ma igenis létezik – ahogyan ő fogalmaz – egy „zsidó etnokulturális önreflexió”, vagyis a zsidó öntudatosodásnak egy olyan folyamata, amely nem tisztán vallási alapú, hanem egy lényegesen szélesebb zsidó közösségi identitáskereten belül zajlik. Szántó szerint ez a folyamat azonban messze nem jelenti a zsidóság részéről az adott társadalomtól vagy annak kultúrájától való elidegenedést. Szántó tehát egészen egyszerűen abból a tapasztalati tényből indul ki, hogy az egyént, még ha ma már nem is vallásos, nem lehet kiragadni abból a közösségi-történeti beágyazottságból, amely közösségnek az alapkarakterét eredetileg mégis csak a vallás adta meg.
Ami engem illet, Szántó T. Gáborral értek egyet, még ha akceptálom is Gerő érveit. Gerő nézőpontja azért téves szerintem, mert azt feltételezi – mint a filozófiai liberalizmus általában - , hogy tisztán racionális alapon, mindenféle történeti beágyazottságtól függetlenül megteremthető a kívánatosnak gondolt, elvont identitás, ebben az esetben a „tiszta” zsidó vallás. Holott tudni való, hogy minden vallás közösségi, még akkor is, ha nyilván van belső-individuális vonatkozása. Ez egész egyszerűen azt jelenti, hogy minden vallásnak van valamiféle idői-kulturális, történetileg folyamatos közösségképző kiterjedése és funkciója, amely messze túlnő az eredeti, tulajdonképpeni vallási tartalmon.
A szekularizációnak ez az egyik alapvető sajátossága, amely a kereszténységben is lezajlott. Ez abban mutatkozik meg, hogy miközben a vallás primer funkciója, a vallás maga, leépül, addig a vallás történelmi gyökerekre visszanyúló közösségi eredetképző-kulturális, értelemadó funkciója, vagy Szántó kifejezését használva, etnokulturális szerepe mégis csak megmarad. Ez egészen egyszerűen abból következik, hogy minden kultúra vallási eredetű, s ez a legszélesebb identitáskeret akkor is megmarad, ha amúgy az eredetileg tisztán vallási alapozottságú közösség a szekularizáció folyamatában elveszíti vallási öntudatát. Ezt legjobban az ünnepek fejezik ki. Mondhatjuk tehát például, hogy a nyugati kultúra nem keresztény többé, hiszen a vallásos keresztények egyre inkább kisebbségbe kerülnek, ám ez még nem fogja megszüntetni azt a tényt, hogy a világ kultúráihoz viszonyítva a világnak ezen a részén mégis csak a nyugati kereszténység ma is az első számú identitásalkotó tényező. S ezt mi sem mutatja jobban, mint az a körülmény, hogy a mai domináns nyugati narratíva a kereszténységgel szemben határozza meg önmagát.
Gerőnek igaza van abban, hogy származás és vallási identitás nem egymást feltételező tényezők. Származásból semmiféle vallási identitás nem következik. Ez ma tarthatatlan lenne. Ma tényleg bárki szabadon megválaszthatja identitását. Elvileg. Ám ugyanakkor szerintem téves az az elképzelése, amely a vallásra úgy tekint, mint valamiféle, a közösségi önértelmezéshez, legyen az etnikai vagy nemzeti alapú, véletlenszerűen „hozzácsapott” járulékos és mellékes díszítőelemre, s amely a közösségi öntudat egyéb vonatkozásaitól izoláltan működik. Évezredes folyamatokról van itt szó, s eléggé felszínes elképzelésnek tűnik az a feltételezés, hogy a történetileg kialakult előzetes közösségi identitáskeretek tisztán a racionalitás síkján, egyik pillanatról a másikra valóságosan felszámolhatók. Ez a filozófiai liberalizmus nagy tévedése, mert nem ismeri a közösségi identitás belső természetét, s az egyént tisztán racionális alapozottságú, a közösségi múltról leválasztott, teljesen független és szabad jelenidejű entitásnak tételezi. Nem az. Az etnokulturális önreflexió ebből a szempontból nem más, mint az öntudatra jutásnak az a folyamata, amelyben az egyén fölismeri önmagában azt, aki amúgy mindig is volt, még ha nem is tudott róla. Ezt hívnám én kulturális megtérésnek, amely meghaladja a posztmodern hamis képzetét a kulturális relativizmusról, a kontextuson-kívüliségről, mint az állítólagos modernitás állítólagos feltételéről. Ha jól sejtem, ez a folyamat egy posztszekuláris korszak felé mutat.
A vitát azért üdvözlöm, mert bepillantást enged a mai magyar zsidó identitáskeresés küzdelmes időszakába. S ez a téma ma azért olyan neoralgikus, mert – ahogyan látom – ma nem csak egy zsidó etnokulturális önreflexió zajlik itt, hanem egy keresztény-magyar is. (Igaz, mint utaltunk rá, a keresztény-magyar reflexió nemzeti-kulturális, és nem etnikai alapú.) Ami voltaképpen teljesen érthető, hiszen nem volt itt történelmi lehetőség nyugodt és letisztult identitások kifejlődésére, hanem sokkal inkább az a helyzet, hogy egy borzalmas huszadik századot követően elfojtott, fel nem dolgozott identitáshagyományok robbanásszerű és rendszertelen megjelenése kíséri a mai magyar közéletet. Ezeket a kilengéseket, gyűlöletbeszédeket, a démonizálás legkülönbözőbb formáit az identitáskeresés folyamatának sajnálatos, de nem lényegi elemeinek tartom.
Meggyőződésem, hogy az európai, s benne a magyar jövő a zsidó-keresztény hagyomány, mint a számunkra adott egyetlen identitáskeret újraolvasásának sikerén fog múlni. S ennek a tartalma igenis a Szántó T. Gábor által említett etnokulturális önreflexió, történjen az bármilyen csoport részéről is. S ez messze nem a régi nacionalizmusok vallásokkal összekapcsolt újraélesztése, hanem a korrigált közösségi identitáshagyományok beemelése a mindenkori modernitásba.
Hozzászólások