Azért egyértelműen botrányos az ügy, mert diplomáciai vonalról azt hallottuk, hogy ilyen komoly lépésre EU- és NATO-tagország ellen nem volt még példa. Egy diplomata így fogalmazott: „Washingtonban ezzel átléptek egy vörös vonalat, nagyon nem lesz egyszerű innen a mostani kormánynak visszajönnie”. 

A sértettek túlzott reakciója miatt robbanhatott ekkorát az amerikai kitiltás - 444.hu


„… semmi sem olyan homályos, mint a jelen, amelyben élünk.” – mondotta volt Paul Ricoeur ezt a zseniális mondatot egy interjúban. A jelen ritkán mutatja meg igazi arcát, s vélhetően, amit majd a történelemkönyvek meg fognak írni a jövőben a múltról, sok tekintetben egészen más lesz, mint amit annak a múltnak a szereplője jelenként átélt.

Ez arról jutott eszembe, hogy most, ebben a lélektani játszmában, amely az amerikaiak és a magyarok között zajlik, abban a kiváltságos helyzetben lehet részünk, hogy átélhetjük a történelmet a jelenben. Mert a történelem, a valódi, legtöbbször elrejti önmagát, s csak ritkán mutatkozik meg lényege, amely nem más, mint embercsoportok közötti szakadatlan harc, s amely harcnak egyetlen rendezőelve van: az erő. Nem a lelki, vagy az intellektuális erő, hanem a nagyon is fizikai.

Most felkiálthat az Olvasó, mondván, hogy ez igazságtalan. De ki mondta, hogy a történelem igazságos? Miféle makacs tévhit az, hogy az igazságosság valaha is megteremthető? Akkor tán mérjük fel a Föld területét, nyersanyagkincsét, s osszuk el íróasztal mellett arányosan és igazságosan a Föld lakói között? Ettől kezdve miről beszélünk?

A történelem mindig is arról szólt, hogy ki érvényesítheti akaratát a másikkal szemben. Nagyjából ennyi. Beismerem, ez eléggé banális, sőt akár unalmas is lehet, de hát, mit tegyünk, ha egyszer ilyen az ember.

Folyik most ez a kis csetepaté Amerika és Magyarország között, ez a kis lélektani háború, ez a bújócska, az egyetlen alaptörténet, a „te tetted – nem én tettem” izgalmasnak éppen nem mondható vitája, s az egész, mint mindig, be van vonva ezzel az ismerős erkölcsi mázzal, hogy most voltaképpen ki is itt a rossz, és ki a jó. Értékvédelem folyik itt, ugyebár.

Mert a történelem mindig az erkölcsbe rejti önmagát. Nem volt ezen a Földön még hatalom, legyen az bármekkora méretű vagy súlyú is, amelynek ne lett volna valamiféle erkölcsi alapozású hivatása és küldetése.  Ezt hívják amúgy ideológiának.

Most a szemünk előtt zajlik egy ilyen beszélgetés a korrupcióról, tehát valami erkölcsi kérdésről, miközben mindenki pontosan tudja, hogy kőkemény érdekekről van itt szó. Ki a fenét érdekel a korrupció, azon túl, hogy abban mindenki egyetért elvi szinten, hogy az rossz. El egészen addig, ameddig nem a saját érdekről van szó. Ennyit a partikuláris politikum és a globális etikum viszonyáról.

Szóval most megmutatja magát a történelem, kibújik az erő a szépen sminkelt morális maszk alól. A játszma vége nem kétséges, hiszen egészen mulatságos, mennyire nem azonos súlycsoport a két fél.

Ettől kezdve meg lehet előre rajzolni a koreográfiát, a „mérkőzéshez” való viszonyt, amely természetesen érzelmileg meghatározott. Az ideológia mindig érzelmi alapú csoportidentitások erkölcsi fedőleple. Lesznek, akik éljenzésben törnek ki, hogy végre megjelent az erkölcsös erő, amellyel való érzelmi azonosulás a szabadság érzetét adja, s amely végre helyre teszi ennek a szerencsétlen országnak a korrupt vezetőit. Míg mások kiélhetik a régi magyar önsajnálatot, a kicsinység feletti kesergést, azt a banális képletet, hogy az elnyomottság önmagában erkölcsi státuszt ad. Mindig a nagyobb hatalom a rossz, aki a kicsit elnyomja. Persze, hogy így van, el egészen addig, amíg a kicsi naggyá nem válik. Mert akkor pillanatok alatt kiderülhet, hogy a kicsinek, az elnyomottnak a jó nevében vívott harca mögött sincs más, mint szimpla hatalomvágy. A történelemben nincsenek kiosztva állandó jó és rossz szerepek. A kérdés mindig az, hogy ki mondja meg, ki a rossz, és ki a jó.  Ez a hatalom.

A kérdés nyilván meg fog oldódni, s ahogyan lenni szokott, az erő majd helyre teszi a dolgokat. S aztán kezdődhet megint a béke korszaka, s az erő ismét visszabújhat a nyájas és udvarias erkölcsi beszéd leple mögé. Ezt hívják diplomáciának.

Csakhogy ettől még a történelem nem jut egy erkölcsileg magasabb rendű szakaszba. Az emberben magában lévő rosszra, vagyis az önzésre ugyanis mindig számíthatunk. Haladunk, úgymond, miközben az emberi lényeg nem változik.

Ki mondta azt, hogy van megoldás?  Marad tehát megrendültségünk, mint az egyetlen realista alapállás egy Istenre utalt világban.

Hozzászólások