Az ember saját halála a legtöbbek számára egy végtelenül ijesztő dolog, mert a mi kultúránkban a halál után semmi sem következik, a kérlelhetetlen vég után talán csak az emlékünk marad utánunk.
A fenti írás – jellemzően ─, egy hete jelent meg, halottak napja alkalmából. Mintha bizony a halál kérdését csak ez a nap aktualizálhatná. Az is jellemző, hogy a gondolatmenet valójában csak a gyásszal, mint lélektani kihívással foglalkozik, s a halál, mint olyan nem merül fel problémaként. Magyarán, ebben a szemléletben az ember teljes magától értetődőséggel be van zárva a biologikumba. A halál természetes, s még csak föl sem vetődik annak a lehetősége, hogy a halál jelenségét talán értelmezni is lehetne. Mitől olyan természetes ez? Az, hogy mit gondolunk a halálról, meghatározza azt, hogy mit gondolunk az emberről. A halál értelmezésén múlik egész emberképünk. A cikkben a több szakértő megszólaltatásával kirajzolódó világkép szerint azonban halál maga már nem szorul értelmezésre. "Csak" a gyászt kell feldolgozni. Itt áll előttünk a mi korunk lecsupaszított, kiüresített és rövidre zárt antropológiája.
Nem az a tragikus – mint ahogyan az írásban ez többször is előjön ─, hogy a mai kultúra nem tud mit kezdeni a halállal, s ezért nem igazán téma. A tragikus az, hogy ez a némaság a halálról voltaképpen következménye egy ki nem mondott, de valójában egész kultúránkat átitató világnézeti meggyőződésnek, amely azon alapul, hogy az ember helye, státusza a létben már eleve eldöntött. Állítólag tudjuk rá a választ, amely abban foglalható össze, hogy az ember vissza van szorítva és be van zárva a természet világába, a megfoghatóság, az igazolhatóság világába. Viszont a természettudomány értelemszerűen semmit sem tud mondani arról, ami kívül esik a természet körén.
Ha viszont csak erre alapozódik a mai antropológia, akkor ez gyakorlatilag megfosztja az embert a transzcendentális nyitottságra való képességétől. Holott funkcionálisan pont a halál jelenségének értelmezése nyitja meg az utat a végesség és a végtelenség, az időbe zártság és az örökkévalóság, a halandóság és a halhatatlanság viszonyának, mint az emberlét alaptapasztalatának a problematikája felé. De ha a halál, mint olyan, a mai gondolkodás számára nem tűnik fel problémaként, hanem úgymond az embernek, mint totális természetnek a természetes és magától értetődő vége, akkor ezzel megszűnik a lehetőség a szellem önreflexiója számára. A halál nem kérdés többé, mert az ember sem az. Ebből következően a halállal való szembesülés folyamatában csak a gyász tűnik fel problémaként. Ezzel természetesen messze nem szeretném bagatellizálni a gyász kérdését, de talán itt többről is szó van.
Ez szerintem határozott visszafejlődés a keresztyén világképhez képest, mert teljesen nyilvánvalóvá válik a lemondás mindenféle lételméleti gondolati kísérletről az ember egyetemes helyének a meghatározására. Mindez természetesen annak a „tudományos”meggyőződésnek a jegyében, hogy az emberről a biológia keretein túl semmi sem mondható. Magyarán, minden, ami az emberről mondható, szükségszerűen beszorul a természeti ittlét keretei közé, s minden kísérlet, amely ezen túlmerészkedik, s a hiten alapul, nem több spekulációnál.
Rendben van, értem a gondolatmenetet. De van két ellenvetésem.
Az egyik az, hogy ez a gondolkodás gyakorlatilag teljes önkifosztás, az ember azon képességéről való lemondás, hogy önmaga természeti létét tágabb összefüggésbe helyezze. Ez nem kevesebb, mint az, hogy a szellem megszünteti önmagát, s az emberlét nem lesz több mint a szubjektum önmagával való bíbelődése. Jöhet a gyászmunka, ami nyilvánvalóan indokolt, de hogy voltaképpen mi is a halál, már nem érdekes többé. Halál van, és kész. Mindenesetre, engem mindig gyanakvással tölt el, ha valami magától értetődőnek tűnik fel számomra. Mert semmi sem magától értetődő. Nos, ennyit a „modernitás” nyitottságáról. Nagyon is zárt és korlátolt kultúra ez. A magától értetődőségek kultúrája.
A másik ellenvetésem, hogy a mai tudományosnak gondolt antropológia is hiten alapul. Mi máson? . „…a mi kultúránkban a halál után semmi sem következik…” – mondja az egyik antropológus. De mitől olyan természetes ez? Miért gondolható az, hogy itt valamiféle végérvényes igazsággal van dolgunk? Tényleg mindent tudunk már?
Nem az probléma tehát, hogy a mai domináns kultúra szembemegy a keresztyén emberképpel, s a halál problematikájával nem tud mit kezdeni, hanem az, hogy ez teljes magától értetődőséggel úgy van beállítva, mint valamiféle végérvényes bizonyosság, amellyel szemben a keresztyénség hiten alapuló emberképe szükségszerűen anakronisztikus és tarthatatlan. Ez egy vicc. Ez a modernitásnak, vagy nevezzük bárminek is, a mítosza, amely azonban még azt a bátorságot sem veszi magának, hogy bevallja: végső eszmei alapja nem több vélekedésnél. A halál nem csak azért nem téma, mert félelmet okoz, hanem azért is, mert a halállal, mint halállal való szembesülés kikerülhetetlenné tenné az emberi léthelyzetről való gondolkodást. Ez a fejlemény pedig egy pillanat alatt összeroppantaná a ma domináns emberképet, amely mögött az a hamis hit áll, hogy az ember önmagával és önmagából magyarázható. De vajon miért? Miféle külső biztos pont áll a mai tudás rendelkezésére, amelyhez viszonyítva elmondható, hogy ki az ember? Semmilyen sem. Mihez képest ember az ember? Mihez képest szellem a szellem? Mihez képest lélek a lélek? Mihez képest személy a személy? Mihez képest halál a halál? Van rá válasz? Akkor meg miféle bizonyosságról beszélünk itt?
Jobb, ha belátjuk, hogy az emberi lét egészéről semmi sem tudható. Marad tehát a hit. Mindenféle hiedelemmel szemben, ma is. S ez a hit nem a szubjektum köldöknéző eseménye, amely úgymond „kivetít”, hanem a megismerés egyetlen eszköze, amely alkalmassá teszi az embert arra, hogy önmagát az „egészben” helyezze el.
A hit nagyon is racionális aktus.
Abszurd módon a nyugati kultúra, a "mi kultúránk", ahogyan az idézett mondat fogalmaz, lemondott a húsvéti történetről, saját egyetlen olyan hitben megfogalmazott létértelmezéséről, amely meghaladja ezt az evilági szűkösséget és zártságot, s az emberi ittlétet a lét egészébe helyezi. S a mai, állítólagosan nyitott kultúra valójában olyannyira elviselhetetlenül szűkös, hogy az emberi lét örökkévaló távlatairól szóló üzenetet már nem bírja befogadni. Túlmegy az elgondolhatóság határán. Mindig tudtam, hogy a keresztyénséghez fantázia is kell.
Ekkor pedig tényleg nem marad más, csak a gyász és annak valóban irtózatosan nehéz feldolgozása, miközben maga a halál elveszíti alapvető szerepét az emberlétre való reflexióban és eszmélődésben.
Holott az emberi létnek valójában csak egyetlen lényegi kérdése van. A halál.