A hétfő hajnali 84. Oscar-díjkiosztó gáláról a The Artist öt díjat vitt haza, köztük a legjobb film, rendezés és férfi főszereplő díját. A legjobb női főszereplő Meryl Streep lett. Martin Scorsese A leleményes Hugója a technikai kategóriákban kapott öt elismerést.
Oscar 2012: A The Artist a legjobb film, Meryl Streep a legjobb színésznő - origo.hu
Szeretem a jó filmeket, de azért nincs állandó bérelt helyem semelyik moziban. Ha valami igazán felkelti az érdeklődésem, megyek és megnézem, legyen bármilyen műfajú, jöjjön bárhonnan.
Utoljára a Vaslady-t láttam. Érdekelt a dolog a téma miatt, mert jól emlékszem Margaret Thatcherre. Egyre öntudatosodó kamaszként tetszett határozott kiállása, s hogy nőként hogy állta a sarat a férfiak uralta politika világában. Mit tudnak róla elmondani? Vajon milyennek állítják be? Milyen érdekes apróságok ragadnak meg az ember emlékezetében: az azóta már jobb létre szenderül Ludas Matyi lapban volt egy karikatúra, melyben két fejkendős parasztasszony beszélget, és az egyik szájába a következő mondatot adják: „Szegény jó uram volt ilyen megátalkodott, mint ez a Thatcher Margit!.” Előttem van személyisége mindig kosztümösen, ’Dry Wetter Taft’ reklámnak is elmenő míves frizurájával.
És ekkor jött a film varázsa. Jött egy színésznő, Maryl Streep, aki fantasztikusat alakít. Elhitette velem, hogy valóban az öreg és elesett asszonyt látom, de valami olyan patikai mérlegen mérve a gesztusokat, a mozgást, a mimikát, hanghordozást, hogy nem vált bántóvá, megalázóvá, és abszolút kontinuitásban volt a valamikori aktív politikusi énnel. Hittem neki akkor is, amikor az ereje teljében lévő miniszterelnököt alakította és nemcsak a lélegzetelállító külső hasonlóság miatt. Zseniális alakítás, valóban elismerést érdemel.
No, nem maradtam fenn vasárnap éjszaka, hogy megnézzem a gálát, de tegnap átolvastam a híradásokat. Egyik szemem sírt, a másik nevetett, és némi képzavarral élve, a harmadik pedig, ha lenne, kérdően nézett volna.
Az egyik szemem nevetett: egyezett az ízlésem az Amerikai Filmakadémia ítészeivel a kiváló színésznő megkapta az Oscart immár harmadszor, és a Vaslady sminkje is díjat nyert. Enyém volt a jó érzés, hogy nem vagyok egyedül a fentiekben megfogalmazott véleményemmel.
A másik szemem sírt. Az internetes hírportálok jó része azon túl, hogy lehozta a nyertesek listáját, inkább azzal volt elfoglalva, hogy ki- kivel érkezett, kin milyen ruha vol,t és hogy az isteni J Lo vajon többet engedett-e láttatni kebleiből, mint azt az etikett megkövetelte. Filmünnep vagy divatbemutató? Egy nagyszabású üzlet, ámítás, csillogás és magamutogatás vagy mozgókép nagy napja? A művészet a fontos vagy a tálalása? Az, hogy a rendezők, a színészek valamilyen üzenetet át akarnak adni vagy mindenhol a pénz csilingelése mindent elnyom?
S mi az, amin csodálkoztam? A hihetetlen ellentmondáson 2 film kapcsán.
Ebben a csillogó látszatvilágban 5 Oscart visz el egy fekete-fehér minimalista stílusban készült némafilm:a "The Artist". Mi lehet a titka? Hogy annyira más? Hogy visszamutat a kezdetekhez? Nem láttam még, csak találgatok. Mi lehet az oka, hogy egy 21. századi filmkészítő önmagát korlátozza, és nem használ ki/fel minden modern eszközt, hogy hatást érjen el? ( És pénzt keressen?!) Olykor a több kevesebb? Talán kell egyfajta megválás az ízfokozóktól, hogy jobban előjöjjenek az eredeti ízek az ételekből? Le kell valamiről mondani, hogy másban többre jusson az ember? És mindezt nem kötelezően, hanem önként vállalva? Ezért nyert egy „böjtös” film?
És elcsodálkoztatott a legjobb idegen nyelvű film is, mely egy iráni alkotás: Nader és Simin - Egy elválás története. Pont egy iráni film az USA-ban? Származhat-e valami jó Iránból? Aztán, ahogy utána olvasgattam a filmnek kiderült, hogy a rendező Ashgar Farhadit eltiltották hazájában a filmkészítéstől, és ezt az alkotást külföldi filmes szövetségek 25 ezer dollárjából készítette. A téma nem éppen derűs, és nem éppen az iráni hagyományok pozitív arcát mutatja be egy családi drámán keresztül. Úgy látszik, onnan ez fér be. Persze látni kéne a filmet magát, hogy megalapozottabb legyen a vélemény, de zsigereimben enyhe politikai szélfújást érzek.
Látszat, valóság, gyönyörködtetés, tanítás, csillogás és kilógó lólábak. Bennem van a hiba, hogy már mindenbe belelátok, beleolvasok valami mögöttes, ki nem mondott szándékot? Vagy ilyen a világ? Színfalak között élünk, néha-néha bepillanthatunk a kulisszák mögé is, ahogyan ugye a nagy angol drámaíró már régen megmondta: „Színház az egész világ!”