A nő reménykedve a gyógyulásban, vállalta a kemoterápiát is. Azonban nem szerette volna, ha a kezelés miatt veszíti el hajkoronáját, inkább úgy döntött, elébe megy a dolgoknak és önszántából válik kopasszá.
Barátnői azonban nem hagyták magára. Mind a tizenegy hölgy kopaszra borotváltatta a fejét, így biztosítván Gerdit, hogy mindenben mellette állnak.Barátnői osztoztak a rákbeteg lány sorsában! - blikk.hu
DEBRECEN – Zsoldos Péter (29) megmutatta, mi is az igazi barátság! Egy másodpercig sem gondolkodott, amikor kiderült: ha pajtása nem kap vesét, meghal. Péter, vállalva a beavatkozás kockázatát, önként ajánlotta fel a létfontosságú szervet barátjának, Vargha Tamásnak (39).
A sok negatív kicsengésű hír között üdítő, mondhatni felemelő valami mást is olvasni. Valami mást, ami arról beszél, hogy az ember nagyszerű is tud lenni. Valami mást, ami arról tudósít, hogy nem az önzésé a főszerep. Valami mást, ami azt üzeni, hogy nem attól leszel feltétlenül több, ha szerzel még valamit magadnak, hanem talán éppen akkor, amikor lemondasz valamiről, amikor oda tudsz valamit adni.
A szerzés kultúrája vagy ismertebb nevén a fogyasztói életszemlélet igyekszik mindent maga alá gyűrni. Ha ez társul kellő méretűre növesztett egóval, egy kis magamutogatással, el is érünk korunk ideáljához. A sikeres emberhez, aki vitte valamire, akinek sikerült kinyitni a lehetőségek kapuit, és belépni rajtuk, aki felküzdötte magát a jólét csúcsára, aki mindent megkaphat. Hányan töltik ki azzal a vággyal az eheti heti lottószelvényt vagy vesznek sorsjegyeket, hogy ők is beléphessenek ebbe a „gondtalan” elitbe!
De létezik egy másik kultúra is, mely újra és újra vitatja a szerzés hegemóniáját, sőt egyenesen dacol vele. Ez az adás, az áldozatvállalás, a másikért egy nemes célért való lemondás kultúrája. Itt nem néhány ember mazochista hajlamáról van szó, hanem annak a felismeréséről, hogy mi az igazán fontos. Mert mi is tesz bennünket bennünket többé, mint véletlenszerűen egymásmellé sodródott azonos fajú egyedek sokasága? Mi is teszi a mellettünk lévőt többé, mint önzésünk vagy haszonlesésünk szimpla eszköze vagy tárgya? Az, ha megismerjük ezt a másik kultúrát.
A két híradás egybecseng, ennek a másik kultúrának a szépségét, örömét, -mondjam így paposan - áldását demonstrálja. Bár egymásmellé tettem a két hírt, nem célom, hogy összemérjem őket, még akkor sem, ha mindegyik esetben egy beteg barátról van szó. Összemérni a hajat a vesével olyan, mint összehasonlítani az almát a körtével. A maga helyén és a maga nemében mindegyik kiváló gyümölcs. A maga helyén, a maga nemében a lányok baráti szolidaritása, ékességüktől, a hajuktól való megválás ugyanarról a szeretetről tett bizonyságot, mint Zsoldos Péter szervdonációja. Nem hiszem, hogy bármelyikük is azért vállalta a borotvát vagy a sebészszikét, hogy hírnevet szerezzen magának. Ebben a másik kultúrában ugyanis nem az én mindeneknek a mértéke, nem az én vezet toronymagasan a prioritás listán. Ebben a másik kultúrában nem egymáshoz méricskéljük tetteinket. Az a másik világ koordináta rendszere: „Te mennyit adtál vagy inkább fektettél be, ahhoz képest én mennyit! Te mennyit nyertél a bolton, ahhoz képest én mennyit.”
Az adás kultúrájában ugyanis a mértékek is másfajták. Olyan mértékek vannak mint „megtette, ami tőle tellett”, „ aki közületek a legnagyobb akar lenni, legyen mindenki szolgájává”, „nincs annál nagyobb szeretet, mint aki életét adja barátaiért”, „ne tudja a te bal kezed, mit csinál a jobb”.
Az egyik hittancsoportban az adás kultúrájáról beszélgettünk. Fontos felismerésekre jutottunk: korunk embere sokszor összekeveri az adakozást a szponzorálással. Adok, teszek valamit, de cserébe elvárásaim is vannak. Az elvárások teljesülésének tükrében mérlegelek, megérte vagy éppen ráfizetés volt az egész. Lehet ez az elvárás presztízsnövekedés, ismertség, nem feltétlenül materiális ellenszolgáltatás. A jobb kéz ad, de a bal kéz is vele mozdul azonnal vagy kis fáziskéséssel, mert be akarja zsebelni az ellenértéket. Ezért fektetnek be szponzorok (cégek, vállalkozók) sportolókba, művészekbe, sokszor ezért jeleskednek karitatív rendezvényeken, akciókon is. Mai világunkban megvan a helye a szponzorálásnak, fontos is, de ne higgyük, hogy több, hogy más, mint egyfajta üzleti vállalkozás.
Itt azonban egyik esetben sem erről volt szó. Itt az egyetlen „elvárás” a másik öröme. Az öröm forrása, hogy tehetek/tehettem valamit a másikért, artikulálhatom/artikulálhattam valamilyen módon a szeretetemet, s ezzel kicsiben vagy nagyban talán én is hozzájárulhatok a másik testi/ lelki gyógyulásához. S lám, a szeretet mire képes, és milyen leleményes tud lenni! Bontott meg az már háztetőt a bibliai időkben, de, ha kell, kopaszra borotvált fejekben nyilvánul meg manapság, vagy éppen orvosi segítséggel - a szó szoros értelmében – fizikális önmaga egy darabját is odaajándékozza a másiknak. Milyen jó lenne, ha többen és többet hallanánk és olvashatnánk erről a másik kultúráról, nem is beszélve a megtapasztalásról.
„Mindig szeret a barát, de testvérré a nyomorúságban válik” Példabeszédek 17:17