Kemény Dénes, a férfi vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya nem folytatja munkáját a nemzeti csapatnál, amely az ő irányításával háromszor nyert olimpiai bajnokságot, az idei londoni nyári játékokon viszont csak ötödik lett.
Sok kiváló sportolója mellet sok kiváló edzője is van ennek az országnak. Közülük mégis kevesebb a reflektorfénybe kerülő ember, többnyire a háttérben maradnak, és inkább csak a szakma ismeri őket. Persze vannak üdítő kivételek: jól emlékszem még a dicső focimúltra Győrben, amit azóta is az akkori edző neve fémjelez: Verebes-korszak. A jelenben számomra az egyik legszimpatikusabb edzőszemélyiség Kemény Dénes, aki nemrég jelentette be lemondását a vízilabda válogatott éléről. Mindent elért, amit egy edző elérhet a csapatával: 3 olimpiai aranyérem és legutóbb egy 5. hely, világ- és európabajnoki győzelmek, érmek.
Már az olimpia idején lehetett sejteni, hogy valami véget ért a vízipóló csapat háztáján és korszakváltás lesz. Akkor rögtön Kásás Tamás jelentette be visszavonulását a válogatottságtól, most pedig Kemény Dénes edző köszönt el. Nem kapkodott, végiggondolta a lehetőségeket, levonta a londoni olimpia után a következtetéseket, majd bejelentette döntését. Értjük, tudjuk, hogy új csapatot kell építeni, és ehhez új arcok kellenek. És a rutin, a tapasztalat? A folytonosság? – tesszük mellé rögtön az ellenérveket is. Nem lenne rá továbbra is nagy szükségünk?
Nemcsak elkezdeni, elindítani nehéz valamit, nemcsak az nagy kihívás, felküzdje valaki magát a csúcsra, és ott tartósan megvesse a lábát, hanem legalább olyan nagy küzdelem az is, hogy felmérje az ember, hogy mikor kell felállni és befejezni dolgokat.
Egyesek arra esküsznek, hogy a csúcson kell abbahagyni. Ha sportnál és víznél maradunk, emlékezhetünk Egerszegi Krisztina példájára. Hányan lepődtek meg, és nem akarták elhinni annak idején, hogy egész fiatalon befejezi sportolói pályafutását.
Mások arra esküsznek, hogy kell az embernek valami levezetés, különben túl drasztikus a váltás a nagy pörgés után. Vagy éppen úgy érzik, mint Kemény Dénes az előző olimpia után, hogy egy nehezebb periódusban sem hagyja magára azonnal a csapatot.
És vannak olyanok, akik nem ismerik a visszalépés, a leköszönés lehetőségét. Akik foggal és körömmel ragaszkodnak egy megszerzett pozícióhoz. Vagy, mert anyagilag, egzisztenciálisan függnek az adott helyzettől, vagy, mert pótolhatatlannak, megkerülhetetlennek hiszik magukat. (Tele van a temető pótolhatatlan emberekkel!), vagy, mert egyszerűen beleszeretnek a hatalomba, rangba, legyen bármilyen aprócska is. Vannak, akik például belebetegszenek egy nyugdíjazásba. Vannak, akik mindenkire haragszanak, mindenkivel összevesznek, mindenkiben ellenséget látnak, és addig húzzák-halasztják a visszavonulást, míg –elnézést a kifejezésért- szaros lapáton dobják ki őket.
- "Ezen a héten valami nagyszerűt teszek a vállalatért!"
- "Nagyon fog nekünk hiányozni!"
Eszembe jut Hegedűs püspök egy prédikációjának egy mondata, ha nem is szó szerinti idézetként: a gyengének, a középszerűnek a pozíciója ad rangot, a kiváló pedig a pozíciójának ad rangot. Úgy látom, Kemény Dénesnek nem a pozíciója adott rangot. Az ő kiválósága adta/adja a rangot a kapitányi szerepkörnek. Talán ezért tud mosolygósan elköszönni. Mert ő a válogatott kapitányi tiszte után is Kemény Dénes marad.
Sokszor hallottam már kollégáktól, hogy addig kell abbahagyni az aktív gyülekezeti szolgálatot, míg te magad látod és tudod, hogy el kell menned, nem akkor, amikor már mindenki más gondolja úgy. Igaz lehet ez az egészre és egy-egy részfeladatra is. Számomra sokkal inkább sokkoló és nem magasztos perspektíva – leszámítva az Úr Isten ilyen irányú szabad döntését – a szószéki halál. Talán nem kéne azt megvárni.
Míg azzal könyvek és cikkek tömkelege foglalkozik, hogy hogyan vágjunk bele valamibe, hogyan építsünk karriert, mit kell tenni a növekedésért, hogyan őrizzük meg azt, amit elértünk, annál kevésbe foglalkozik a társadalom azzal, hogy a leköszönés, a visszalépés, a visszavonulás is hozzátartozik az élethez, és lehet ezt szépen, méltóságteljesen is csinálni. Jó, hogy a sok rossz példa mellett lát az ember mosolygós, higgadt leköszönőket is.
Köszönjük, Kemény Dénes, ezt is!
Hozzászólások