Norvégiában nagy visszhangot váltott ki Gyurta Dániel gesztusa, a norvég sajtó külön is méltatta, a helyszínen pedig négyezren tapsolták meg a magyar olimpiai bajnokot azon a szombat esti, hamari ünnepségen, amelyen átnyújtotta az emlékérmet a tavaly elhunyt barát, az olimpiai második, világ- és Európa-bajnok versenyzőtárs Alexander Dale Oen családjának. Gyurta szeptemberben fair play-díjat kap.
A távoli Norvégiában nagy tetszést aratott egy hazánkfia gesztusa, amit elhunyt sporttársa emlékére tett. 4000-en tapsoltak Gyurta Dánielnek.
Nem kerülhet eget verően sokba egy érmet elkészíttetni, még akkor sem, ha tényleg művészi értékű és szép. Nem telhet túl sok időbe megtanulni néhány mondatot norvégul felolvasni. Egy kis gyakorlás kell hozzá. Nem itt kell megragadni a gesztus lényegét.
A gesztus lényege a gondolatnál van: Fontos vagy nekem, számít, amit teszel, gondolok rád, szeretném, hogy ezt te is tudd! És mindez nem marad meg a gondolat szintjén, hanem valamilyen kifejezési formát keres magának. És ahol szándék van, ott megjön a tökéletes kifejezési forma is. És ez nem pénz kérdése, nem feltétlenül igényel nagy áldozatot. De valamennyit igen: a megfelelő alkalom megtalálását, odafigyelést és kitartást a kivitelezésben, hogy a szándék ne csak szándék maradjon.
Gyurta Dániel még az Olimpián, győzelmekor bejelentést tett. A dobogón tetején állva eszébe jutott az, aki már nem lehetett ott vele. A rivális, aki azonban baráttá is lett egyben.
Úgy érezte, tennie kell valamit, és tehet is valamit az áprilisban elhunyt úszó emlékére. Ott és akkor megígérte, hogy aranyérme másolatát eljuttatja a gyászoló családnak.
És ezt meg is valósította. Megtalálta a formát is, még ha nem is engedélyezték az olimpiai medál pontos másolatát. Megtalálta a megfelelő időpontot is hozzá. Hogy mennyire helyén való és fontos volt ez a gesztus, azt a 4000 résztvevő tapsa és a fair play díj is jól jelezi. Ez a gesztus – mivel a média nyilvánossága előtt zajlott- hírré vált és sokan felfigyeltek rá.
De a gesztusok nemcsak a nagy nyilvánosság előtt fontosak, hanem mindennapi életünkben, kisebb vagy nagyobb közösségeink életében, a családon belül is.
A napokban kaptam egy e-mailt egyik gyülekezeti tagunktól (be kell vallanom, hogy a neve nem mondott semmit, remélem a válasz után sikerül személyessé tenni a kapcsolatot), aki elmesélte, hogy először katolikus szomszédja jött el vele istentiszteletre, majd még a szomszéd is hívott másokat, mert megragadta őket az istentisztelet atmoszférája és az igehirdetés. Azt írta, hogy köszöni, hogy büszke lehet rá, hogy ő református. Be kell vallani, nagyon jól esett ez a néhány sor. Puritán református kegyességünkben valahogy periférikus szerepet kap a köszönet kinyilvánítása, nincs ennek igazi kultúrája. De van, aki mégis megtalálja a módját, és tudatni akarja a másikkal, jó az, amit csinálsz, örülök neki, gondoltam rád. És szán rá egy kis időt, hogy ezt kifejezésre juttassa.
Az igazi gesztusban pont az a szép, hogy nincs benne semmi külső kényszer, semmi kötelező. Semmi érdek, semmi hátsógondolat. Belülről jön, belülről táplálkozik. Van benne valami nagyszerű spontaneitás mind időzítésében, mind kifejezési formájában. Van benne valami meglepetés. Az igazi gesztus arról árulkodik, hogy valaki tovább lát önmagánál, ki akar és ki is tud lépni önmaga univerzumából.
Apró dolog egy e-mail, egy sms, egy telefonhívás, egy négyszemközti vagy nyilvános köszönöm, egy emléklap, egy érme, egy apró ajándék, egy megemlékezés, egy szál virág, egy kis édesség, egy képeslap, egy dicsérő jó szó, egy bátorító mosoly stb. Milyen sokat tud jelenteni, és mégis mennyire leszoktunk róla. Pedig mássá tudja tenni a napjainkat, megmelengeti a szívünk tájékát. EMBERRÉ tesz bennünket ebben az elgépiesedő, elszürkülő világban. Éppen ezért ne értékeljük le, és ne spóroljunk vele!