A vallásosságukról, felekezethez tartozásukról nyilatkozók között a 2001-es 17,8 százalékosról alig két százalékkal, 15,9 százalékra csökkent a reformátusok aránya a 2011-es népszámlálás most közzétett első adatai szerint. Az abszolút számokat tekintve jelentősnek tűnik a csökkenés, a lakosság több mint negyede azonban nem is nyilatkozott felekezeti hovatartozásáról.
Elmúltak az ünnepek, akkor jöjjenek helyette a rideg tények, melyeket rövid időre jegelt az ünnep mondanivalója. De most már nincs mentség a hallgatásra, nincs ünneprontás, volt egy kis emésztési idő. Szembesüljünk a számokkal. Még akkor is, ha a szembesülés fájdalmas. Még akkor is, ha a lelkünk mélyén eddig is tudtuk és sejtettük, hogy mire számíthatunk. Most már nem lehet mellébeszélni, nem lehet szőnyeg alá söpörni a múlt héten közzétett számokat. 1.153.442 önmagában egy egyszerű hétjegyű szám. Forintban hirtelenjében nem is lenne olyan rossz. Egy választásnál sem akármelyik párt tud ennyi szavazót felmutatni. Az ország lakosainak 11.6%-a, bőven meglenne a parlamenti küszöb. De ez a szám, még ha bizonyos helyzetekben forintosodhat is, még ha egyesek próbálnák is bizonyos politikai irányzatba beskatulyázni, nem forintosodásról és nem politikáról szól elsődlegesen. Ez a szám arról beszél, hogy a teljes magyar lakosságból ennyien vették a fáradságot, a bátorságot, és nyilvánították ki, hogy ők kötődnek a református egyházhoz. Be kell vallanom, pesszimistább pillanataimban azt mondtam, hogy ha hétjegyű lesz a szám, azt még valahogy magyarázgathatjuk, az még csak füstölődés, némi égés, és nem teljes felsülés.
A 10 évvel ezelőtti szám 1.622.796 volt. Beszélhetünk az összlakosság csökkenéséről, beszélhetünk rosszul feltett kérdésről, zsonglőrködhetünk a számokkal, hogy mit mivel hasonlítunk össze, de két dolgot nem tehetünk.
Először is: nem tehetjük meg, hogy nem ismerjük el: fogyunk, méghozzá nem is kis mértékben. Nem vigasztal, hogy a „nagy testvér” és a „kis testvér” a katolikus és az evangélikus egyház is fogy. Nem vigasztal, hogy egyházunkon belül a mi megyénkben – Győr-Moson-Sopron megyében - csökkent a legkevésbé a reformátusok száma. Nem hiszem, hogy annyival jobban prédikálnánk, vagy lelkigondoznánk vagy szerveznénk a gyülekezeteinket errefelé. Ha vidékünk nem lenne kedvenc migrációs célpont országosan ill. a Kárpát medencében, mi sem nagyon lógnánk ki az országos statisztikából. Mindenesetre felénk, a szórvány református vidéken már sokkal inkább a bőrünkön érezzük azt, amivel előbb utóbb a hagyományosan többségi református vidékek is szembesülnek, s amiről a számok szólnak. Egyre inkább elvesztettük a társadalmat, közgondolkodást befolyásoló szerepünket, lassan egyfajta szubkultúraként tekintenek ránk.
Meg vagyok győződve, hogy nem az egyházunk által hirdetett üzenettel van baj. Nem azzal van baj, amit hirdetünk, amit tanítunk, nem azzal van a baj, legkevésbé azzal, akinek a követségében járunk, hanem azzal, hogy olyan formák és keretek között élünk, szolgálunk, melyek – immár statisztikailag is alátámasztva – elszakadtak a ma emberének mindennapjaitól. Kíváncsi vagyok, hogy a jelen számok ismeretében változik-e valami egyházunk szervezetében, vagy továbbra is ugyanannyi és ugyanott lévő tisztségviselővel, hivatallal stb. megyünk tovább, mint amikor még majd 470 ezerrel többen voltunk? Egy vállalatot ilyen esetben már biztos, hogy átszerveznének. Nagy illúzióim nincsenek. Nem értem pl. hogy lehet éves 50-100.000 Ft-os költségvetésű közösségeket mind a mai napig anyaegyházközségeknek nevezni?! Csak azért, mert valaha az volt? Kit akarunk becsapni? Merjünk már a tényekkel szembenézni, látni, hogy mi van, és nevén nevezni a dolgokat! Meddig akarjuk és tudjuk fenntartani a jelenlegi infrastruktúrát?
A számok tükrében eszembe jutott a sokak által bizonyára ismert kesernyés találós kérdés is, amely kb. így hangzik: Mi az? Valaki fekete ruhában, komor arccal, fekete könyvből, fekete betűket olvas fel egy hideg, félhomályos, kényelmetlen helyen? Megfejtés: Az örömhír, az evangélium. Ugye látjuk, hogy ez a fekete, komor evangélium kissé anakronisztikus. Az ily módon tálalt evangélium egyre kevésbé népszerű.
Van azonban még valami, amiről a számok tükrében sem szabad elfeledkezni. Erre pedig, talán éppen a legjobbkor, Húsvét figyelmeztetett. Nem nagypénteken záródik a Jézus-történet. Talán meg kéne tanulni engedni abból a hagyományból, hogy nekünk reformátusoknak a nagypéntek a legnagyobb ünnepünk. Ne tessék félreérteni, nem kisebbíteni akarom a kereszt jelentőségét, de mintha –nemzeti karakterünkhöz is illően és közmondásos vastagnyakúságunkból következően- túlságosan is beleragadtunk volna az önmarcangolásba, a múlt siratásába, a befeketülésbe, az elkomorodásba. Mintha - mivel ezt ismerjük, ezt gyakoroljuk már egy ideje- nem is akarnánk/tudnánk továbblépni. Mintha nem is lenne húsvét, mintha csak a keresztig, a szenvedések területén, a halálban, a kínban tudnánk hitelt adni Istennek. Mintha az örvendezés nem tőle származna. Mintha bűn lenne, ha az ember jól érzi magát és mosolyog. Mintha nem lenne hely az Isten meglepetéseinek, a spontán hála- és öröm-reakcióknak. Mintha elvesztettük volna a humorérzékünket is, s nem lennénk vevők Isten humorára sem.
A tegnapi istentiszteleten az igehirdetésben előkerültek a népszámlálás adatai is. Mi volt a reakció egy idősebb testvértől: „Ugye, ha mi meghalunk, nem is lesz itt már semmi, véget ér az egyház!” Próbáltam magyarázni, hogy csak félig van igaza: lehet, sőt elég valószínű, hogy a mai formában nem mennek változatlanul tovább a dolgok, de Istenre figyelve jöhetnek más formák, más keretek, amik nem feltétlenül lesznek rosszabbak, mint a mostaniak, csak mások lesznek. Mert mi is mások vagyunk, másfajta életmódot folytatunk, mint akár 10 évvel ezelőtt. Visszatérve a számhoz:1.153.442. Ha ez a reformátusság megmozdulna, ha ez a reformátusság komolyan venné és megélné az evangéliumot, és Isten gyermekeként hittel forgolódna, hegyeket tudnánk megmozdítani. Ebben az 1.153.442-ben ott van ennek a lehetősége. Ez az 1.153.442 így vagy úgy, de valamilyen módon kapcsolódik ahhoz a közösséghez, ahol szól az Isten Igéje, ahol a feltámadott Krisztus újra és újra megbizonyítja jelenlétét. Ebben az 1.153.442-ben hatalmas tartalékok rejlenek. Ebből az 1.153.442-ből kell az Istennek és az ő egyházának „kiszeretni” a benne rejtőző kincseket. Erre az 1.153.442-re nemcsak nagypéntekes, fogyást gyászoló tekintettel kell nézni, hanem a húsvét életet adó, megújító reménységével. Mert ha 1.153.442 meg tud valamit fogalmazni, ha vallást tud tenni, ha Krisztus nyomába tud lépni, akkor nem kell, hogy egyszer már csak a kövek kiáltsanak.
Hozzászólások