A Szent Jakab-út, gyakran spanyol neve (Camino de Santiago) után El Camino-nak is nevezik, ősrégi zarándokút, a kelta időkben a Tejút szimbóluma volt s a maival ellenkező irányban járták be a zarándokok. A mai út Spanyolország Galicia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába vezet. A hagyomány szerint az itteni székesegyházban vannak Idősebb Szent Jakab apostol földi maradványai. Compostelába nemcsak egy kiindulópontból lehet eljutni, viszont az út fő része azonos. A zarándokút jelvénye a fésűkagyló, melyet az út mentén mindenütt felfestve megtalálhatunk. Az út mentén a bencések kórházakat és rendházakat építettek.
Jeruzsálem és Róma után Santiago de Compostela a keresztény zarándoklatok egyik legfontosabb célpontja. A középkortól kezdve, mikor a Szentföldre menő zarándoklatok ellehetetlenültek, a Camino szerepe felértékelődött. A legenda szerint Szent Jakab holttestét hajón hozták Jeruzsálemből Észak-Spanyolországba. Itt eltemették azon a helyen, ahol most Santiago de Compostela található.
Talán ősz volt, mikor beszélgettem egy volt osztálytársammal, aki elmondta, fejébe vette, hogy az idei nyáron el kéne menni Spanyolországba a híres El Caminora. Rám gondolt útitársként, és talán kihirdethetnénk a gyülekezetben is, hátha van érdeklődés. Érdeklődés volt is bőven, de mire a repülőjegy foglalásra került a sor, addigra összesen +1 főt nyertünk magunk mellé. 3 nő, 3 élethelyzet: egy özvegy, egy elvált és egy szingli. Két friss negyvenes és egy hatvanas.
Mire idáig jutottunk, én már minden létező könyvet, internetes oldalt átolvastam a témában, és belelkesedtem, bőszen tervezgettem. Megbeszéltük, hogy az egész útra (760 km) sem időnk, sem pénzünk, sem bátorságunk sincs, ezért próbáljuk meg az út utolsó részét -a Leon – Santiago szakaszt a maga 325 km-vel - célul tűzni.
Miért indultunk el? Vagy személyesebben: miért indultam el? De sokat gondolkodtam ezen a kérdésen! Mit keres egy református lelkész 2 gyülekezeti tagjával egy katolikus zarándokúton? Vitt a kalandvágy: még sosem voltam Spanyolországban. Vitt a megmérettetés vágya: kibírom a napi kb. 25 km gyaloglást hátizsákostól 12 napon keresztül? Vitt a kíváncsiság: mi olyan fontos sokaknak a zarándoklásban, mit változtat az emberen a lemondás, mitől olyan népszerű, felkapott ez a Camino vagy az írók eltúlozzák az egészet?
Aztán jöttek az ismerősök: "Jól meggondoltad ezt? Komolyan, július végén augusztus elején abban a dög hőségben akarsz gyalogolni? Mi lesz veletek? Hol fogtok aludni? Mi lesz, ha nem bírjátok?" Jöttek a csodálkozással teli aggodalmaskodók mellett az ámuldozók és furcsán nézők, mert hogy minden hibbantnak jár valami különös tisztelet. Néha én is furcsállottam a dolgot, aztán viccel ütöttem el az egészet: "Legfeljebb két nap után elstoppolok vagy elbuszozok az óceánpartra, s ott fogok csövezni a repülőgép indulásáig." Persze belül nem kis szorongással éreztem, hogy ez mekkora égés lenne!
Be kell vallanom, hogy az egész Jakab legendával kapcsolatosan kicsit szkeptikus vagyok, és tulajdonképpen nem is nagyon érdekelt, hogy valóban Jakab apostol maradványait őrzik-e Santiagoban a katedrálisban. Nem egy szenthez akartam megérkezni, sokkal inkább önmagamhoz. Sokkal inkább magamra voltam kíváncsi, mit is vált ki belőlem ez a nem mindennapi út. Ezt az individualista megközelítést! – fakadhatna ki valaki joggal. No jó, meg egy kicsit az útitársaimra is kíváncsi voltam: vajon ők hogy bírják majd az egészet.
De nem lehettem teljesen individualista már elinduláskor sem, mert végül is kicsi csapatunk útja közüggyé lett a gyülekezetben is. Számontartották, kérdezgették, hogy mikor indulunk, hogy edzek-e rá rendesen. Ígérték az imádságot, a biztatást, idősebb testvérek mondták: "Ha fiatalabbak lennék, mi is mennék veletek!" Miután az első hét végén sms-ben tájékoztattam a kollégámat és küldtük köszöntésünket a gyülekezetnek, otthonról jöttek a bátorító sms-ek, s jött az info, imádkoztak értünk is az istentiszteleten. Nem sokkal ezután olyan szépen fogalmazta meg egyik útitársam: „Tudod én már nagyon sokfelé jártam a világban, sokat utaztam. De akkor mindig valahogy önmagamnak utaztam. Most úgy érzem, hogy nem csak magamnak utazok/gyaloglok, hanem az utunk valahogy közügy, s az élményeink közkinccsé lesznek és ez olyan különleges, olyan fantasztikus élmény!” (És ő még nem is tudta, hogy a tervezett gyülekezeti beszámolón túl még írni is fogok róla! :-) )
De nem ez valahol a gyülekezeti élet lényege? Mindegyikünk halad a maga kis Caminoján/életútján, s a többiek – kik fizikálisan, kik pedig lélekben és imádságban- kísérik. Mert együtt zarándokolunk, s egyéni tapasztalásaink, küzdelmeink közüggyé, közkinccsé lesznek. Tudjuk bátorítani egymást, ki-ki előhúzza a zsákjából azt, amije van, és próbál a másik segítségére lenni vele. De nagyon rá voltunk utalva hárman egymásra, és de nagyon rá voltunk utalva mind a hárman az otthonról jövő biztatásra is! De nagyon rá vagyunk utalva egymásra mi minden!
És de nagyon rá voltunk utalva az útjelzőkre is. Igen, jó irányba mész, ez a te utad, ez vezet a célhoz! Csak kövesd a sárga nyilat és a kagylókat! Minden fentebb leírt szkepticizmusom ellenére azért Jakab is elkísért bennünket. Stílusosan az úton Jakab levelét olvastuk napról napra. Menet közben többször is képezte egy-egy beszélgetés alapját a napi igeszakasz, ahonnan aztán sokfelé kanyargott nemcsak az út, hanem a beszélgetés vagy éppen a gondolat. De nem is Jakab vezetett bennünket, hanem Az, aki Jakab levelén keresztül is megszólított bennünket. De erről majd a következő posztban. Remélem, megbocsátja nekem a tisztelt Olvasó, hogy rendhagyó módon sem ma, sem a következő írásomban nem valami ország- vagy világaktualitásra, hanem kis univerzumom legfrissebb történéseire reposztolok.
Hozzászólások