A Szent Jakab-út, gyakran spanyol neve (Camino de Santiago) után El Camino-nak is nevezik, ősrégi zarándokút, a kelta időkben a Tejút szimbóluma volt s a maival ellenkező irányban járták be a zarándokok. A mai út Spanyolország Galicia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába vezet. A hagyomány szerint az itteni székesegyházban vannak Idősebb Szent Jakab apostol földi maradványai. Compostelába nemcsak egy kiindulópontból lehet eljutni, viszont az út fő része azonos. A zarándokút jelvénye a fésűkagyló, melyet az út mentén mindenütt felfestve megtalálható.... A Szent Jakab-út 1993-tól az UNESCO Világörökség részét képezi.
Előző írásomban az Isten gondviselésének megtapasztalásairól írtam Hadd egészítsem ki még néhány adalékkal, valamint néhány szösszenettel, amit érdemesnek, érdekesnek tartok megosztásra.
Egy szóval bővült a zuhés kaland után a „hogy érzem magam” meghatározás: hozzákerült a ronggyá ázott jelző is. Így a végleges: hegyen-völgyön át zakatoló, napkollektoros, ronggyá-ázott birodalmi lépegető.
Molinasecaban tett ki bennünket a mentőangyalunk. Egy szép középkori kőhídon mentünk be a városkába. Az egyik helyen az albergue ( a zarándokok tömegszállása) iránt érdeklődtünk, s az árus, akit kérdeztünk- rögtön a kezünkbe nyomott 3 szem szilvát. Nem nagy dolog, de jól esik a fáradt vándornak. Egy másik kérdezősködés során kis sonkás-sajtos miniszendvicset kaptunk hasonlóan. És nem is beszéltem még a szinte kihaltnak tűnő falvacskákban útmentén kirakott tányér gyümölcsökről, melyeket szintén a zarándokoknak szántak. Santa Iréné után pedig egy plébániai ifjúsági csapat látta el a fáradt vándorokat frissítővel, gyümölccsel, kis snackkel. Apró dolgok, de a szeretetnek, az odafigyelésnek, a gondviselésnek jelei.
Nem szeretek korán kelni, az én alvásigényem az a tipikus „még 5 perc”, legyen akármikor is a felkelés. Hát még amikor 5-kor, majd később a kialakult pakolós rutin miatt ½ 6-kor jelzett a telefon. De olykor megéri korán kelni. Nemcsak a hűvös miatt, melyben sokkal jobban ment a gyaloglás, hanem a páratlanul szép napkelték miatt. Látni a természet ébredését, a friss színeket, a felkelő nap első lágy sugarait kicsit olyan, mintha bekukucskálna az ember a kulcslyukon a teremtés munkájába. Galícia különösen is híres a ködös-párás reggeleiről. Nem egyszer 10-ig, 11-ig is küszködött a nap, míg áttörte a homályt. Addig dideregtünk, s vártuk a melengető áldást. Ki gondolta volna a kezdetek tikkasztó hőségei után, hogy eljön az idő, mikor még vágyunk a napra.
Milyen kevés kellett, hogy boldog és elégedett legyen az ember. Elég volt a napfény, elég volt egy jó méretes szendvics, elég volt néhány korty hűs víz, elég volt egy jó félórás parkban vagy fa alatt fekve töltött szieszta, és egyből kerek lett a világ. Minden egyéb, amit láttunk, amit kaptunk csak bonusz. Pl. amikor Villafranca del Bierzoban abban a bárban, ahol reggeliztünk mellesleg a TV-ben megnézhettük felvételről az olimpiai csapatok egy részének bevonulását. Addig nem tágítottunk, míg a magyarok nem kerültek sorra. (Milyen jó, hogy a H betű (Hungary) nem az ABC végén volt! Egy kis kárpótlás azért, hogy az olimpia elejéről lemaradtunk.
Mert igazán nem sok kell az embernek. Már itthon is igyekeztem úgy pakolni, hogy csak a lehető legszükségesebbet vigye magával az ember. De ugyanakkor legyen minden, ami kell. De persze mindenkinek van valami bogara. Én a hajammal vagyok így. Sokat elviselek, de szeretem, ha a felső régió kívül belül rendben van. Hajszárító, hajhab és hajlakk nélkül egy tapodtat sem! Eltelt egy hét, és elkezdődött a kidobálás: Pá szemüvegtok, pá rovarirtó, pá szőlőcukor, már nem viszek 1 liter vizet sem, csak néhány kortynyit. Aztán eljött a pillanat, mikor pá lett a hajhabnak és a hajlakknak is. Mert már minden gramm számított, főleg, mikor a derekam egyre inkább jelezte, hogy köszöni, de ez már neki is sok egy kicsit. Röpült minden kifelé, ami nem volt életbevágóan fontos. Hogy könnyebb legyen a zsák, hogy ne akadályozzon a cél felé. Ilyenkor érti meg igazán az ember, hogy mennyire találó a bűn, mint teher metafora. Hogy mennyivel könnyebb, ha valamitől megválik az ember. És hogy eljön a pillanat, amikor az, ami nélkül nem is tudtuk elképzelni a holnapot, már csak teher, és akadályozó, és könnyű szívvel önként mond neki búcsút a vándor. És milyen könnyűek lesznek a léptek, ha végre lekerül az egész zsák. Igazi evangélium ez: le lehet rakni a bűnhátizsákot is!
Természetesen, mint mindenhol, magyarok vannak a Caminon is. Az egyik legviccesebb találkozásom Astorga előtt történt. Kicsit előrementem 2 útitársamtól, míg ők a kávézás vagy éppen a mellékhelyiségi megkönnyebbülés szenvedélyének hódoltak. Astorga előtt egy vasúti sín húzódik, egy gyaloghíd vitt át fölötte. De nem akármilyen. Nem lépcsős és rövid, hanem olyan, mintha mindkét oldalon legalább 3 Z betűt egymásra tettünk volna. Így a megteendő távolság is legalább a hatszorosára nőtt. Mire felküzdöttem magam az egyik oldalon magamban már melegebb éghajlatra kívántam a felüljáró tervezőjét egész rokonságával egyetemben. Fentről visszanéztem egy pillanatra, hogy jönnek-e a többiek, és egy ismerős kalapot pillantottam meg nem messze az átjárótól. Rögtön kellő hangerőt is adtam méltatlankodásomnak a kalap irányába. Erre a kalap hirtelen megállt, viselője felnézett és visszakiáltott: „Azt meg honnan tudtad, hogy én is magyar vagyok?” Kiderült, hogy nem útitársamé volt a kalap, hanem egy mosonmagyaróvári nőé, aki már nagyon ki volt éhezve a hazai szóra. Jót nevettünk, aztán beszélgettünk a városba befelé.
Sok minden van még, ami örökre bennem marad. A közös éneklések, amire meneteltünk, és ami olyan dalokat hozott elő, amiket már a történelem pora is befedett. De előkúsztak az emlékezetből, mert lehetett rájuk menetelni! Akinek még mond valamit: pl. „Eljött a hajnal, elébe mentem, ó Bella, csaó Bella, csaó Bella, csaó csaó, csaó…” (El lehet képzelni a tudatállapotot, mikor már ilyeneket énekel az ember! ) Éppen énekelünk, mikor mellettünk elvonult egy –azt hiszem- spanyol zarándokcsapat, és ők is bekapcsolódtak a Csaó Bellába. Zengtük és zúgtuk együtt. Vagy az első közös albergue-i vacsorára, mikor a nemzetközi brigádban jó beszélgetés alakult ki, és az akkori asztaltársaságból aztán szinte mindenkivel újra és újra találkoztunk utunk további állomásain.
Mire Monte Gozoba ért az ember az addig is jó nemzetközi helyzet és hangulat abszolút fokozódott. Ez a hegy már csak 5 km-re van Santiagotól, és a hegyről ráláthatunk a városra. Monte Gozo annyit jelent: az öröm, a gyönyörűség hegye. Addig is kedvesen köszöntötték egymást a találkozó zarándokok, és a Hola (Szia) mellé oda került a Buen Camino! (Jó utat!), de látszott, hogy mindenki küzd, még sok van hátra, mindenki igyekszik tartalékolni vagy éppen összeszedni az erejét. Itt azonban már mindenkin a teljes felszabadultság lett úrrá. Már alig van valami hátra. Elértünk idáig! Pengett a gitár, folyt a tánc az örvendezés, kisimultak a napcserzette tekintetek. És valahol ez a hangulat lengte be Santiagot is. Bár mindenkiben ott volt a fáradság, de örömmel álltunk sorba a Compostelánkért (a zarándoklatot tanúsító irat) vagy éppen Jakab apostol sírjánál, és lelkesen vetettük bele magunkat – 2 hét megvonás után – az ajándékboltok forgatagába a nagyszerű épületek tövében.
Írhatnék még arról, hogyan lógattam le a lábam a világ végén az óceán felé, hogy tűnt el a messzeségben az ég és víz közti különbség, hogy fényképezkedtünk a „0” km-nél, hogy égettem el rituálisan a zarándoknadrágom egy kőkereszt árnyékában. Vagy arról, hogy rohantuk végig Madrid főbb látnivalóit egy nap alatt. De megállj-t intek magamnak. Mindent úgysem mondhatok el, mert azt csak az érti, aki ott volt, és még hármunknak sem teljesen azonos a megtapasztalása. Meg az érti majd meg, aki valami hasonlóra vállalkozik. Nem mondom, hogy mindenkinek ez az útja. Nem mondom, hogy mindenkinek ki kellene próbálni, hogy ilyen kaland nélkül nem érdemes élni. De azt meggyőződéssel állítom, hogy mindenkinek megvan a maga Caminoja, amin, ha figyelmesen és nyitottan jár, legalább annyit tapasztalhat Isten gondviseléséről, szeretetéről, a teremtettség csodájáról, önmaga erőforrásairól és határairól, mint amennyit kicsi csapatunk profitált ebből a szakaszból. Mert, ugye nem kell megerőszakolni a Bibliát, hogy mindannyiunkra alkalmazhassuk a zarándok képet.
Ezért csak úgy búcsúzom a témától, és tőletek zarándoktársaim, ahogy az úton megszoktuk:
BUEN CAMINO!