Harminchat órája van a Hamásznak, hogy megegyezzen Izraellel a tűzszünet feltételeiről. Brit sajtóértesülések szerint Izrael kész valóságos háborút indítani a palesztin radikális szervezet megsemmisítésére. Az ENSZ-főtitkár közben személyesen próbálja meggyőzni a feleket a harcok leállításáról.
Amíg nem jártam ott, addig egyfajta – jól értsük - mítosz volt számomra a Szentföld. A csodák földje, amely őrzi Jézus lábnyomát, egy föld, amelyet beleng valamiféle szentség, hiszen nem lehet véletlen, hogy ez a földdarab került Isten tekintetének a homlokterébe, ezt ajándékozta Ábrahámnak és utódainak. A Szentírás olvasása ezt a képet mélyítette, színezte és erősítette.
Közben persze folyamatosan hallottam a híreket az állandóan fel-fellángoló Palesztin-Izraeli konfliktusról. Hol itt, hol ott feszültek egymásnak a felek, egy valami volt sajnos mindig biztos volt: áldozatok vannak itt is és ott is. Többnyire civilek.
A Szentföldnek ez a két arca valahogy nem tudott eggyé lenni a fejemben. Az egyik arc túl szent volt, a másik túl profán. Nem állt össze még akkor sem, ha bibliai idők sem voltak mentesek a konfliktusoktól, öldöklésektől, háborúskodásoktól. Mindenek ellenére valami idea élt bennem.
Aztán megadatott számomra, hogy rövid időn belül kétszer is ellátogathattam Izraelbe. Mi lett ezeknek a látogatásoknak az eredménye? Az, hogy ez a föld lejött a valóság világába a mítoszok világából. Nyilvánvalóvá lett sok szépsége, értéke, egyedisége, hihetetlen atmoszférája, ugyanakkor realitássá vált, hogy ez a hely mindennapjaiban ezer sebtől vérzik, és állandó a bizonytalanság. Ha éppen stabilabbnak is tűnt a helyzet, látszott, hogy púposodik a szőnyeg alatt a sok-sok megoldatlan kérdés. Nincs béke az olajfák alatt, legfőbb rövidebb hosszabb szünetek a konfliktusban.
És sajnos néhány napja egy újabb fejezet kezdődött ebben a végtelen történetben. Legutóbbi adatok szerint 100 körüli haláleset 700 körüli sebesült az utóbbi 6 nap terméke. Több mint 300 rakéta becsapódás itt, légicsapás ott.
Hogy kezdődött, vagy inkább hogy folytatódott már megint? Nem látom értelmét a kérdésfeltevésnek. Afféle tyúk-tojás problémává nőtte ki magát a válasz boncolgatása. Valaki nagyon szellemesen megjegyezte, hogy "ezt a tyúk-tojás problémát azonban sem a tojás, sem a tyúk nem úszhatja meg sérülés nélkül. A legjobb, amit remélhetünk egy grillhúsos omlett." Azt már csak én teszem hozzá fanyarul, hogy de ki fogja ezt jó étvággyal elfogyasztani?
Ki dobta az első követ és miért? Ha egyik felet hallgatom: igazat adok neki, érteni vélem az indokokat. De jön a másik fél is. Igazat adok neki is, és újra érteni vélem az indokokat. Mások szerint nem is a szembenálló a felek a hibásak, a rómaiak voltak az okai mindennek, amikor diaszpórába kényszerítették a zsidóságot.
Csak egy valami zavar. Filozofálhatunk és vitatkozhatunk a kezdetekről hosszan, hibáztathatják egymást, vagy kívülállókat a felek, a megoldás felé még nem tettünk egyetlen lépést sem. És megint emberek halnak meg, vélemények civilizált ütköztetése és kompromisszumkeresés helyett megint a türelmetlen fegyverek érvelnek. Azok pedig rendre úgy vitáznak, hogy nem sok jó származik belőle. Az ő érvrendszerükben nincsenek szabályok, nincs megértés, csak nyers erő. Az ő érvrendszerükben nincs helye jó szándéknak, bizalomnak, nincs helye annak, hogy embernek nézem a másikat. Mert ha embernek nézném, hogy pusztíthatnám el. Mert ha embernek nézném, tudnám, hogy neki is joga van az élethez.
Gyerekeknek szoktam mondani, mikor nagy veszekedés közben egymásra mutogatnak, hogy engem nem érdekel, hogy ki kezdte, az sokkal jobban érdekel, hogy ki fejezi be.
Legyünk őszinték, de sokszor nem tudjuk megállapítani, hogy ki kezdte. De még ha rá is fogom saját teóriám szerint, hogy a másik volt a vétkes, az nem fogja megoldani a konfliktust, attól egy fikarcnyit sem leszek nagyobb biztonságban. Akármilyen szép álmaim is vannak a jövendőt illetően, beleragadok egy végtelen történetbe. És az, ami mindkettőnket boldoggá tehetne, amiből jutna mindenkinek, aminek mindketten örülhetnénk, amiért mindketten tehetnénk nem lesz az egyikünké sem, hanem szépen szisztematikusan elpusztítjuk.
Emberileg sajnos nem látom ennek a konfliktusnak a végét és megoldását. Amikor politika, vallás, érzelmek, vélt vagy valós alapú mítoszok összekeverednek előállnak a végtelen történetek. S minél hosszabb az előzmény, annál kevésbé lehet kibogozni a szálakat még a kívülállónak, az un. objektív vizsgálódónak sem, nemhogy az érintetteknek. És bármit tesznek, abból a földből csak egy van, Jeruzsálemből is - a maga szent helyeivel együtt - csak egy van. Népből meg kettő. Jövőbeni álmokból, tervekből még jóval több.
Végtelen történet, szenvedő, örömtelen, haragos felek, újabb sérülések és újabb áldozatok. És nemcsak Izraelben. Nemcsak országok, etnikai csoportok között. Végtelen történetek a munkahelyeken, a szomszédok között, családtagok között, az egyházban is gyülekezeti részek, csoportok vagy személyek között. Végtelen történetek! Ennyi telik tőlünk. És emberileg nem látunk megoldást. Hiába menekülünk az álmok világába, nem lesz megoldás, míg hitünk csak egyfajta mitikus, némi szentséggel beszórt csodavilág. Míg nem válik a hit megtapasztalt valósággá a maga gyönyörűségeivel és nyomorúságaival, addig végtelen történeteink poklában és átkaitól szenvedünk. Míg ébredünk rá ember voltunk korlátaira és a kegyelem lehetőségeire. Míg meg nem látjuk, hogy a másik is ugyanolyan mint mi. Míg nem döbbenünk rá, hogy csak a jézusi megbocsátó, áldozatkész szeretet tud véget vetni véget nem érő történeteinknek.
Hozzászólások