A munka és az imádság becsületének visszaállítását szorgalmazta a miniszterelnök a jáki román stílusú templom részleges felújítása végeztével tartott ünnepségen. Orbán Viktor szerint Magyarország csak így tud megújulni egy - mint fogalmazott - agresszív szekuláris, internacionalista és családellenes látomás csapdájába esett Európában.
Orbán: Európa egy agresszív és családellenes csapdába esett - atv.hu
Bár mindig elsősorban a bencésekkel kapcsolatosan idézik az „ora et labora” elvet, legalább annyira része lett ez a református kegyességnek is, ezért is kerülhetett oda a debreceni gimnáziumunk homlokzatára. Már nem az eredeti imperatívusszal, hanem annak gyakorlattá érett participiumaként. Merthogy a parancs annyit ér, amennyi megvalósítható belőle, és amennyi meg is valósul belőle.
Hazánk miniszterelnöke valahol annak adott hangot a jáki templom felújítása alkalmával tartott ünnepségen, hogy ettől az európai kultúra alapját, felvirágzását képező elvtől teljesen elidegenedett a mai kontinensünk mindennapjait és jövőjét meghatározó grénium. Nincs ott a no.1 prioritások és értékek között nemhogy az imádság, de már a becsületes, szorgalmas munka sem. Márpedig ezek nélkül csak önsorsrontás, önpusztítás, saját sírjának a megásása vár rá Európára. Ennek a folyamatnak jelei a beszűkülés, az elbizonytalanodás, a következetlenség. S ha ez van a fejekben, idő kérdése, hogy ez manifesztálódjék az anyagi világban: a gazdaságban, a környezetben, a leghétköznapibb megnyilvánulások szintjén is.
A történelem során kipróbáltuk együtt és külön-külön az orando et laborando elv mindegyik pillérét. Azok voltak, és azok ma is a kegyelmi pillanatok/időszakok, mikor nem egyiket a másik rovására, vagy nem egyiket a másik nélkül próbáltuk megvalósítani, hanem amikor megsejtettük és megéltük a kettő egymást támogató, erősítő harmóniáját.
A transzcendenssel való kapcsolat és a mindennapi létfeltételek előteremtése, az alkotó munka együttesen teheti elégedetté az embert. Nagy dolog, mikor az ember a transzcendens felől tud rátekinteni a hétköznapira: van értelme annak, amit tesz, tud örülni munkája gyümölcseinek, tudja hálásan fogadni az áldást. Másik oldalról az ember éppen munkája becsületes végzésében látja meg igazán, milyen sok feltétel nem rajta áll, mennyi minden nem tőle függ, de mégis bizalommal és reménnyel tevékenykedik, mert van kire néznie, akinek az is a hatalmában van, ami messze túlnő rajtunk.
Emberi létünk ebben a kettős dimenzióban teljesedik ki igazán. Mert csak ebben a kettős dimenzióban igaz a gyakran más közegben idézett mondás: „nincs lehetetlen, csak tehetetlen”. Milyen gyorsan tehetetlenné válik az ember, ha kibillenti pl. egy betegség a hétköznapokból. És milyen gyakran ellehetetlenül, padlót fog az, aki olyan intenzíven csak fölfelé néz, hogy nem akarja észrevenni az úton előtte levő követ, s ahelyett, hogy kikerülné, azt várja, hogy majd Isten elveszi az útból. Ugyanakkor az isteni dimenzió megnyílása túllendíthet a tehetetlenségen, az imára kulcsolt kéz már nem tehetetlenül aláhulló végtag.
Ne felejtsük el azt sem, ahogy egy szép díszszemlét is teljesen tönkre tud tenni, ha nincs egyeztetve, hogy ki melyik lábbal teszi meg az első lépést, úgy e mondásban sem véletlen a sorrend. A legmélyebb biblikus látásmód érvényesül, amit egyes angolszász kiadású naptárak még tipográfiájukban őriznek. Ezekben ugyanis a hét vasárnappal kezdődik. A hét első napja a nyugalom napja, ami nekünk keresztyéneknek Krisztus feltámadása óta a vasárnap. Gondoljunk csak bele, hogy teremtetésünk hajnalán az ember első teljes napja is a nyugalom napja volt. Azzal kezdődött minden, hogy volt egy egész napja az embernek, mikor meghallgatta Teremtőjét, megkapta az útirányt, feltankolt minden szükségessel, s utána jöttek a munka, a gyakorlati megvalósítás, az engedelmesség napjai. A mi naptárainkban a vasárnapot a hét végére biggyesztik. Ideológia is van mellé: a „6 nap után édes a pihenés”, és ez milyen gyorsan beivódott a köztudatba. Mi maradt a megszentelésből? Mi maradt a feltankolásból, a transzcendens felőli tájékozódásból? Szép lassan semmi.
Így lett aztán igazán átokká a munka: vagy úgy, hogy leigázott és rabjává tett, vagy úgy, hogy nem ad semmi örömet, nem talál benne értelmet az ember, s csak a megélhetés előteremtésének muszája löki át a hétköznapokon.
Elmaradt az imádság, elmaradt a munka öröme, értelme, s csak egy következő lépés, hogy elmaradjon a munka is. Előbb a szorgalmas, becsületes munkából dolgozgatás lesz, aztán minimumszolgáltatás, aztán már semmi. Mert nincs értelme annyiért, mert nincs értelme egyáltalán.
Olyan jó hallani akár egy hazai politikus szájából is, hogy van, aki még alapvető imperatívusznak érzi az ’ora et labora’ elvet mai világunkban, és ebben látja a jövendő kulcsát. Amíg hangzik az imperatívusz, amíg vannak, akik meghallják és megértik, amíg összetalálkoznak, és egymást erősítik azok, akik imádkozva és dolgozva töltik el a földi létben nekik adott kegyelmi időt, addig nem kell félteni egy ország jövőjét.
Hozzászólások