Két év alatt összesen körülbelül bruttó 100 ezer forinttal emelkedhet az orvosok fizetése, miután Szócska Miklós egészségügyért felelős államtitkár - a várakozásoknak megfelelően - idén is béremelést jelentett be. A megoldás hasonló a tavalyihoz, az egészségügyben dolgozók augusztustól (vagyis a szeptemberi átutalások során) kapják meg a megemelt bérüket, de januárig visszamenőleges hatállyal.
Mikor is kezdi a kívülállót igazán érdekelni az egészségügy helyzete? Kb. akkor, amikor ő maga is érintett lesz vagy személyesen, vagy hozzátartozója által. Addig csak ilyen-olyan hírfoszlányok ütik meg a fülét, hogy milyen nagy a forráshiány, milyen alacsonyak a bérek, hogy milyen kevés az egészségügyi dolgozó, hogy milyen hosszúak a várólisták. De amíg nincs személyes tapasztalat, míg nem kerül az idegbetegség és a tehetetlenség határa, addig könnyen lerázza magáról az ilyen híreket az ember.
Aztán sajnos, szinte mindenkinél elérkezik a tapasztalatszerzés ideje, s ekkor kezd igazán elkeseredni. Egészen friss „élményeim” vannak ezen a téren. Édesanyám a héten operációra készül. Soha nem gondoltam volna, hogy nem az lesz a legnagyobb félelmem, hogy is lesz az operáció, hanem az, hogy egyáltalán meglegyen, hogy elmozduljunk a 0-ról, hogy haladjanak a dolgok a gyógyulás érdekében. Egyik oldalról teletömik a fejünket, hogy idejében kell orvoshoz fordulni, bizonyos betegségeknél akár még napok is számítanak, nemhogy hetek és hónapok, másik oldalról pedig a reménytelenül hosszú várólisták. Az már csak slusszpoén, mikor még jól le is dorongolják az embert, hogy miért nem jött előbb.
Már nem is számolom az órákat, amiket várótermekben töltöttünk. Hiába a feliratkozás, az időpontkérés, a sürgősség, stb. Beteg, várakozz!!! És még nem is ez a legrosszabb. Mert értem én, hogy sok az ember és kevés a fóka. Értem én, hogy a sok beteg mellett nemcsak az orvos és szakdolgozó, hanem a pénz is kevés. De, sajnos, vannak dolgok, amiket nem tudok megérteni. Van, ami, nem pénz, hanem egy kis odafigyelés, egy kedves gesztus, egy emberi szó kérdése.
Íme néhány példa, hogy mire is gondolok:
Nagy a káosz mostanság a győri kórházban. Nemrég avattak fel egy új szárnyat, éppen ezért egy csomó szakrendelés, kórházi osztály költözésre kényszerült. Voltunk úgy kardiológián, hogy alig pár szék jutott a szép számú, többnyire idős, szívbeteg számára. De még ezt is megértem valahogy. Majd kialakul, majd kerül! De nem tudom pl. megérteni, hogy a régi kórházépület telefonjait miért nem tudták átirányítani, vagy kikapcsolni. Hívhatta az ember időpontkérés céljából a megszokott számot – a szó szoros értelmében - reggeltől estig, semmi nem utalt rá, hogy fölöslegesen cselekszik. Mai internetes, kommunikációrobbanásos világunkban talán fizetni sem kell az átirányításért, vagy, hogy a hívott szám információt adjon a megszűnésről vagy az újról. De nem! Hadd próbálkozzon csak a beteg, majd megunja! Ha nagyon akar jönni vizsgálatra, nyomozzon csak, ha megtalál bennünket, kegyesek leszünk hozzá egy, a jövő homályába vesző időponttal.
És mit lépsz akkor, mikor végre valahol hosszú várakozás után sorra kerülsz valahol, és további helyekre irányítanak? A legjobb, amikor nem mondanak semmit, tulajdonképpen neked kell kitalálni, hogy az adott vizsgálatot most hol is végzik. Jómagam, erőm, agyi és tájékozódási képességem teljében is komoly kihívásokkal küszködtem, hogy édesanyámat egyik helyről a másikra kalauzoljam. És mi még szerencsések voltunk. Hiszen ketten voltunk, szellemileg friss ő is, amolyan iskolázott, értelmiségi fajta. Előbb utóbb meg is találtunk mindent és mindenkit. De azt láthattam jól, hogy nem lehetett volna egyedül elengedni, és nem csak a lelki támogatás miatt. Nem jutott volna egyről a kettőre. Mert vagy hiányosak voltak a kapott információk, vagy olyan egészségügyi protokoll ismeretet feltételeztek rólunk sokszor az orvosok és nővérek, melyek esetünkben sem léteztek. Szegényt vagy háromszor is küldték vérvételre, mert mindig hiányzott valami, amit persze nekünk tudnunk kellett volna, és kérni kellett volna, hogy arra is terjedjen ki a laborvizsgálat. Csendben hadd kérdezzem meg, hogy, ha velünk is ez történt, mi történik az egyszeri „Józsi bácsival vagy Juli nénivel”, akit történetesen nem tud napokon keresztül kísérgetni valamelyik hozzátartozója a kórházban, mert nem kap, vagy nem mert kérni szabadságot, mert amúgy is hajszálon függ a munkahelye?! Úgy felködlött, hogy mikor pl. az endokrinológiára küldik, abból kb. valami krinolint tud megjegyezni, és akkor még hol van attól, hogy meg is találja a labirintusban. Vagy róluk már alapból le is mondtak?!
Tegnap reggel ½ 8-tól du. ¼ 4-ig tartott a körünk. Ami leginkább fájt, hogy volt benne egy majdnem két órás teljesen felesleges vargabetű is. Az orvos elküldött egy szakvizsgálatra, ahonnan a kilépő másik orvos a nővérhez passzolt, aki a papírra tekintve ( A beteg nem számít, fő hogy papír legyen!) egy másik helyre küldött, ahol ismételten a papírra tekintve visszaküldtek az eredeti orvoshoz. A kör bezárult. Ki tudja, mi történik, ha a második helyen az egyik szakdolgozó – megkönyörülve rajtunk- nem lát el tanáccsal, hogy mit is mondjak az orvosnak, és kellő határozottsággal mit „tapossak ki” belőle?! Érdekes, utána ment a dolog!
De milyen hasznos is volt a tegnapi nap! Több mint két év kezelés után végre megtudtuk, hogy tulajdonképpen mi is a baj édesanyám pajzsmirigyével. Mert volt egy orvos, aki embernek tekintett bennünket, s lefordította érthető nyelvre a vizsgálati lapot. Nem vagyunk még olyan hülyék, hogy ne értsünk a szóból. De csak abból a szóból értünk, ami elhangzik, s ami mentes a szakzsargontól, felfogható és érthető. Mindössze kb. 3 mondatot mondott a doktor úr, de azt magyarul. És mi megértettük. Nagyon hálás vagyok ezért a 3 mondatért. Ha az előző orvosa vagy a háziorvosa ezt a 3 mondatot elmondja, akkor nem hittük volna nagy naivan jó ¾ évvel ezelőtt, hogy meggyógyult a beteg, mert a gyógyszerszedés befejezésére utasítottak akkor. 3 magyar mondat nem pénz kérdése.
Nem pénz kérdése az sem, hogy egy orvos bemutatkozzon annak a páciensnek, akivel még nem találkozott, s esetleg hozzáfűzze, hogy ki ő, mivel foglalkozik. Így elkerülhettük volna azt a kicsit kínosan komikus jelenetet, hogy miután az aneszteziológiai rendelésen beszéltünk az orvossal, kifelé jövet az én drága anyukám megkérdezte a doktornőt: „Akkor most még keressük fel az altatóorvost is?” Ugye nem feltétlenül kell mindenkinek tudnia, hogy mit takarnak a különböző osztályok latin elnevezései!? Valaki kesernyésen megjegyezte, úgy látszik, nem nézett elég Vészhelyzetet anyukád a TV-ben!
Becsületükre legyen mondva, voltak olyan orvosok is, akik tisztességesen kezet nyújtottak, bemutatkoztak, és felfoghatóan tájékoztattak. Nem is tudják, milyen hálás vagyok ezért, a sok keserű tapasztalat között. Egy-egy ilyen kis gesztus, emberiesség visszaadta a reménységemet. Mert ki lehet pl. szólni a kezelőből harsányan, ridegen is, hogy jöjjön már a következő, és lehet ugyanazt kedvesen, egy kis bátorító szó hozzáfűzésével is tenni. Ez sem pénz kérdése.
Nem vitatom, szükség van a felelősségteljes munkát ellátó orvosok és szakdolgozók bérének emelésére. Nem vitatom, hogy sok pénz hiányzik az egészségügyből. De a pénznél is ezerszer jobban hiányzik az emberség, a bátorítás, a kedvesség, az empátia az egészségügyből, tisztelet a kivételnek.
Hozzászólások