Főleg idős hölgyek és turisták várták izgatottan, hogy vasárnap délután elkezdődjön az állami párkereső, ahol balettel, Boleróval és Bergendyvel próbál segíteni a kormány a fiataloknak a párkeresésben. A rendezvényen nyoma sincs csajozó srácoknak, vagy a szőke hercegről álmodozó lányoknak, a helyszínre érkező néhány fiatal csupán röhögni jött el. De mivel nem volt alkohol, gyorsan odébb is álltak.
Amikor először olvastam a kormány párkereső/pártaláló tervéről, azt hittem, hogy kacsa az egész. Főleg, amikor kiderült, hogy kik a célközönség és milyen programra gondoltak. Nem tudom ki volt az ötletgazda, de alaposan mellélőtt, amit a megvalósulás igazol. Vagy inkább a meg nem valósulás.
Valahogy zsigerből furcsának érzem ezt a rendezvénysorozatot. Talán nem véletlen, hogy egy közismert svéd gyerekvers ugrott be:
Ingrid Sjöstrand: A felnőttek furcsák néha
A felnőttek furcsák néha.
Azt hiszik elég összeterelni
két “alkalmas korú” gyereket,
és a két gyerek automatikusan jó haver lesz.
Szeretném összeterelni papát
találomra egy “alkalmas korú”
bácsival és megnézni, összehaverkodnak-e
- biztosan nem akarna
engem se többé összeterelni
Ulla-Gullával például.
Sokkal szívesebben játszom
Lill-Pärával, pedig Lill-Pära kis tökmag,
de ugyanazt szereti,
és ugyanazt utálja, mint én
- Ulla-Gullát például.
Egy kicsit ilyen íze volt számomra az egész összeterelésnek, főleg, hogy nyíltan ki is mondták, hogy mi az alkalom célja. És az ifjak így államilag nem akartak „összeterelődni”,
Szerény meglátásom szerint a nemes elképzelések közepette csak a megcélzott korosztályt nem ismerték igazán a szervezők. Mert ha ismerték volna, akkor ilyen cikis dolgot nem hirdetnek meg. Valóban problémás a fiatalok között is a párkeresés, de talán nem a 18-24 éves korosztály az, ahol ez kényszerítő erejűvé válik. Itt még talán folyhatnának a dolgok a maguk természetes keretei között. Egy egyetemistának még bőven adatik lehetőség a saját korosztályával spontán összefutni a sokfajta klubban, előadáson, az egyetemista létből adódó millió tevékenység közepette. Még nem nyomasztó, ha a 20-as évek elején nincs sírig tartó távlatokkal rendelkező kapcsolata egy fiatalnak. Éppen ezért nagyon furcsa nyíltan egyfajta nyomást helyezni rájuk.
A probléma – szerintem - inkább a következő korosztályoknál válik fontossá. Amikor bekerül valaki egy munkahelyre, ahol nem feltétlenül sorjáznak már a potenciális jelöltek, s ha a baráti társaság elkopik az ember mellől, mert ők már párt találtak, akkor kezd kilátástalanabbá válni a helyzet. Talán inkább az ilyen emberek számára bírna némi vonzerővel a meghirdetett alkalom. De még ekkor sem „írja ki” senki szívesen önmagára, hogy egyedül vagyok, pasi- vagy csajvadászatra érkeztem. Valahogy az egésznek olyan propaganda szaga van. Ezen a területen szerintem sokkal több tapintatra van szükség. Természetesen lehet ilyen okból programokat szervezni, de nem feltétlenül kell ezt ennyire harsányan, propagandisztikusan külsőleg is megfogalmazni. (Egy kis bölcsesség, sokszor épp az ellenkezőjét kell mondani egy lázadó ifjúnak, hogy protesztből elérd a szándékolt hatást.)
És akkor még nem is beszéltem arról, hogy - belenézve a kormány budai rendezvényének az államtitkárság oldalára feltett videójába - inkább a táncműfajok bemutatkozását láttam, mint valami olyan rendezvényt, ami megmozgatta volna az embereket, s főleg a célzott korosztályt. Bergendyék sem feltétlenül jelentenek hívó szót a mai egyetemisták számára. Minta saját fiatalságukon akartak volna nosztalgiázni a szervezők.
Kicsit emlékeztetett ez az egész néhány egyházi programunkra, amikor belkörűleg kitaláljuk, hogy mire lenne a ’világnak’ szüksége szerintünk, bele is öljük az energiát, pénzt is talán, és elcsodálkozunk, hogy a megcélzottak nem jönnek el. Hogy lehet, hogy nem érdekli őket? Gondoljunk csak a régi, ’meghívunk egy kollégát’ evangélizációs sémákra, amik az esetek többségében a templomból ki sem üldözhető mag számára bírnak mozgósító erővel, mert ők vannak ott, a célközönség meg ki tudja hol van.
Nem lehet valakit akarata ellenére, természetes közegétől teljesen idegen módon üdvözíteni. Nem ártana saját világunkból, saját sémáinkból kifelé is figyelni, megismerni jobban a célközönséget, különben a legnagyobb jóakarat is keserves erőlködéssé válik, és frusztrációt szül.
Hozzászólások