"Te vagy a legjobb dolog a héten, na meg a DK-délután" - énekelte a PA-DÖ-DÖ szombat délután a Szabadság hídon, a Demokratikus Koalíció (DK) évadnyitó nagygyűlésén. Az ország egész területéről körülbelül 1500-an gyűltek össze, hogy meghallgassák Gyurcsány Ferenc szenvedélyes beszédét a szenvedélyről. A pártelnök mellett felszólalt Vadai Ágnes és Lang Györgyi is. Hatalmas vihar volt készülődőben, de végül az exminiszterelnök beszédekor kisütött a nap.
Nem akarok annak a nagy ívű beszédnek az elemzésébe fogni, mellyel Ferenc testvérünk megörvendeztette nagyérdemű közönségét szombaton a Szabadság hídon. Egyrészt, mert nem voltam ott, másrészt, mert egyelőre még a teljes beszédet nem sikerült meglelnem a neten, csak részleteit. Nos, nekem ennyi elég is volt. A hallgatóság megkapott mindent, ami gyurcsányos: volt benne éppen elég panel, amelyet már korábban is hallhattunk tőle. Ismét nem feledkezett meg arról, hogy belerúgjon az egyházakba, és önmagát tegye meg az etika és az erkölcs mércéjének. Mondhatnám: nincs új a nap alatt, felejthető az egész. Valami újat nem tud mondani, ex-miniszterelnök úr?
Nos, van valami mégis, ami bennem maradt a bejátszásokból, részletekből, amit a cicerói babérokra törő szónok újra és újra hangsúlyozott, és élénken igyekezett demonstrálni is igen egyedi szónoki szófordulattal és előadásmóddal. Ez pedig nem más, mint a szenvedély piedesztálra emelése, a szenvedély számonkérése a politikus társakon, a közéleten. Természetesen a szónok megint önmagát tekintette mércének.
Felcsapva a Pallas lexikont az oly annyira követelt, hiányolt szenvedélyről a következőt olvassuk:
„A szenvedély az akaratnak valamely erős vágy által való leigázása. Maga a vágy, ha még oly erős, még nem szenvedély; ha kielégítik, megszűnik; csak ha állandóan uralkodik rajtunk, ha beférkőzött akaratunkba, és mi saját jobb belátásunk ellenére is engedelmeskedünk neki, válik szenvedéllyé. „A makacs ember nem hallgat okokra, és megfontolás nélkül határoz; a szenvedélyes ember hallja az okokat s ellenük határoz (Volkmann)””
Nem vitatom, hogy jó példa a szenvedélyre, szenvedélyességre maga a szónok, de hogy ez legyen a mérce a közéletben, a politikában, az már kissé megrémiszt. Megvan a helye a szenvedélynek pl. a szerelemben. De unalmas is lenne nélküle az élet! Megvan a helye a színházi előadásokban, filmeken, előadói esteken. De lagymatag lenne nélküle az előadó-művészet! Bizonyára lehet még folytatni a sort, ahol jó, ha a szenvedélynek szerep jut .
De a politikában, mindennapi ügyeink irányításában, szervezésében Isten ments, hogy valaki- hallva az észérveket, a megokolásokat- szenvedélyből, "vágyainak leigázottságában" döntsön. Egy érdekes csavar, hogy eddig Gyurcsány Ferenc mindig pont ezért támadta Orbán Viktort, ezt próbálta fő vádként a fejére olvasni. Most meg ez lenne a kívánalom? Vagy csak az a szenvedély díjazható, mely megegyezik a sajátunkkal, vagy segíti szenvedélyünk kiélését?
Ismétlem, én nem értékelem a közélet szférájában a szenvedélyeket. Tudom magamról, hogy olykor hajlamos vagyok arra, hogy egy-egy probléma megoldásában, vitában elragadjanak a vágyaim, olykor az indulataim, és ha ilyenkor teszek, mondok, erőltetek valamit, az az esetek többségében nem szerencsés, később győzöm korrigálni. Folyamatosan nevelni kell magamat az önkontrollra. Az önkontroll azonban nem jelent feltétlenül hűvös távolságtartást, langymelegséget, nemtörődömséget.
A közélet szereplőitől én nem szenvedélyt várnék el, hanem önkontrollt, de mindezt a vállalt feladatok melletti hűséggel, kitartással és lelkesedéssel. Ez utóbbi lenne az én szavam a szenvedély helyett: a lelkesedés. Már csak azért is ezt a szót választom, mert annyit elárul magyar nyelvünk szépségéről, ha mellé teszünk egy csokrot azokból a szavakból, melyek azonos tőről fakadnak. (pl. lélek, lelki, lelkes, lélektelen, lelketlen stb.)
De jöjjön megint egy kis Pallas a lelkesedéssel kapcsolatban:
„…valamint nagyon szeretünk, annyira, hogy saját magunkról megfeledkezünk, saját magunkat a szeretett személy v. ügy szolgálatába bocsátjuk; ez áll előtérben, ennek rendeljük alá magunkat, ennek tulajdonítunk mindent meghaladó becset; s ha ez a szeretet, ez az intenzív érdeklődés egész valónkat megragadja, erősebb mozgásba hozza, tettekre bírja, akkor van meg a lelkesedés. A lelkesedésben ez a magunkról való megfeledkezés a fő. A lelkesültbe mintha más vagy új lélek szállt volna, mely egészen eltölti. Amiben lélek van, az erős és erejét ki is mutatja. A görög megfelelő szó is hasonló eredetű: enthusiasmus, entheos-ból, aki istennel van teli, akibe isten lelke szállt…”
Hasonlítsuk csak össze a 2 meghatározást! A szenvedély rólam, a magam vágyairól, a lelkesedés pedig az önmagunkról való megfeledkezésről, önmagunk alárendeléséről szól. Nagyon nem mindegy melyik van bennünk, nem csereszabatos a kettő. Épp azért tartunk ott, ahol, mert szenvedélyes politikusaink bőven voltak eddig is, és vannak ma is, lelkesek annál kevésbé.
És akkor még nem is beszéltünk a lelkesedés keresztyén töltésű etimológiájáról, miszerint az tud lelkesedni, akit Isten Szentlelke betölt, aki felismeri Isten akaratát, enged küldő szavának, és felvállalja küldetését. Az ilyen ember nem lélektelenül, gépiesen, muszájból végzi a munkáját, s nem lesz lelketlen, azaz érzéketlen másokkal szemben sem. Az ilyen ember használja az eszét, megfontoltan dönt, és ugyanakkor lelkesen SZOLGÁL.
Éppen ezért, ha kérhetném, inkább több lelkesedést, és kevesebb szenvedélyt a közéletbe!
Hozzászólások